„A halmozottan hátrányos helyzetű és roma tanulók harmada kimarad a digitális oktatásból”
Ez komoly adat ahhoz képest, hogy azokban a budapesti iskolákban, ahol nincsenek roma gyerekek, a tanulók 84 százaléka tudott bekapcsolódni a digitális oktatásba. Ha a kettő átlagát nézem, akkor azt mondhatjuk, hogy a tanulók 75 százaléka be tudott kapcsolódni, 25 százalékuk nem.
Még egy fontos dolog kiderült, ez jellemző volt az egész mintára a tanárok tapasztalatai szerint, és nagyon súlyos látleletet ad a magyar oktatásról: az önállóság hiánya most borzasztóan kiütközött. Mindenkinél.
„Alacsonyabb mértékben volt jelen azokban az iskolában, ahol kisebb volt a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók és roma tanulók aránya, de ott is jellemző volt.”
Hogy mit jelent ez? Azt, hogy a lexikális tudás átadására építő magyar iskolarendszer alkalmatlan arra a fajta önálló tanulásra, kreativitásra, szövegértésre épülő oktatásra, amire egy ilyen helyzetben szükség lett volna.
Kende Ágnes ugyanakkor pozitív tapasztalatokról is beszámolt. Kiderült, hogy alapvetően empatikusan álltak a helyzethez a tanárok, érezték, hogy nem lehet olyan elvárásokat állítani a gyerekekkel szemben, mint a megszokott offline iskolában, emiatt talán most kevésbé fognak élni az évismétlés lehetőségével.
„Viszont ezeknek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek, a lemaradó tanulóknak olyan hátrányaik halmozódhatnak fel most, hogy ha ezt a következő tanév elején valahogyan nem kezelik, a jövő tanév végén kiugróan magas lehet a buktatás aránya.
Ezekben az iskolákban azért nem tudnak megfelelően teljesíteni, mert a szegregáció mindig a minőség rovására megy. Szakemberként nem látok más utat, minthogy integrált körülmények között tanítsák a gyerekeket. Az integráció nem árt a magasabb státuszúaknak, viszont elképesztően jó az alacsonyabb státuszú tanulóknak. Az integrációval sokkal több olyan vegyes minta kerül mindenki elé, amitől érzékenyedik az, aki ilyet előtte nem látott, és jótékony hatással van azokra, akik nagyon zárt, nagyon kevés információval ellátott világból és mélyszegénységből jönnek.”
Annak okaként, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű vagy roma gyerekek egy része nem tudott bekapcsolódni, a tanárok az infrastruktúra hiányát és a szegénységet jelölték meg, és csak keveseknél jelent meg az érdektelenség.
„Az a típusú hibáztató magatartás, a felelősség családokra való áttolása, ami sajnos a kutatásaim szerint jellemző a magyar pedagógustársadalomra, az most sokkal kevéssé ütközött ki, és számomra ez is pozitív tapasztalat volt. Könnyű elverni a port az iskolázatlan, a tanárok szemében más értékrenddel bíró családokon; általában kevéssé látják a tanárok a saját felelősségüket a kudarcokban.
A járvány alatt a tanárok is átérezték a helyzetet. A hátránnyal induló családokban a felnőttek az elsők között veszítették el a maradék munkájukat is, és náluk tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy mit adnak enni a gyereknek. Több olyan szegregátumról tudunk, amelyben felütötte a fejét az éhezés, a gyerekek napok óta vízen élnek – ilyen helyzetben nem lehet elvárni a tanulást, először meg kell etetni a családot.”
Ahol viszont be tudott kapcsolódni a gyerek, ott megváltozott a tanár-szülő és tanár-diák viszony. Kende Ágnes azt mondta, a felfordult helyzet előhozta az innovációval, technológiával szembeni érdeklődést, új és izgalmas lett ez az oktatási forma, a gyereket motiváltabbá tette, a szülők a tanárok partnereivé váltak és tanárok is jobban támaszkodnak a szülőkre.
„Korábbi tapasztalataim szerint sok tanárban él egyfajta paternalista szemlélet a roma vagy iskolázatlan szülőkkel szemben, ám ez most javult. Most érzik igazán a tanárok, mennyire fontos az ő személyességük, hiányoznak nekik a gyerekek, és egyre többen érzik azt is, hogy a legnehezebb helyzetben lévő gyereknek még sokkal fontosabb az a fajta személyes segítség, amit ők nyújthatnak számukra.
Remélem, a családokkal szembeni elfogadás és a pozitívabb szemlélet őszre is megmaradhat az iskolákban.”
Még egy lényeges tapasztalattal járt a kutatás. A kérdőívet kitöltő tanárok átlagéletkora 58 év volt. A pedagógustársadalom elöregedett, és ebben nem volt különbség az iskolák között.
„Ez az átlagéletkor azt jelzi, hogy nem éppen a digitális nomádok generációja tanít most a digitális oktatásra való átállás alatt, hanem több évtizede a pályán dolgozó tanárok.”
A változtatáshoz, a szegregáció felszámolásához, a tanári pálya vonzóbbá tételéhez és az oktatással kapcsolatos legsúlyosabb problémák megoldásához Kende Ágnes szerint az oktatási-nevelési rendszer átalakítására lenne szükség. A leglényegesebb a sokféleséget, a gyerekek különbözőségeit elfogadó és természetesnek tartó szemlélet lenne, ezen kívül a pedagógusképzés reformja, és olyan szervezeti kultúra bevezetése az iskolákban, amivel hatékonnyá válik a működésük, amelyik rugalmasan képes reagálni a külső körülményekre, és amelyben motiválttá válik a tanártól kezdve minden szereplő.
