SZEMPONT
A Rovatból

"1995-ben valószínűleg beborult volna a magyar parlament jelentős része" – Ungváry Krisztián az ügynökaktákról

A történész legújabb kötetében bemutatja, hogy a rendszerváltozás óta miért nem nyilvánosak az ügynökakták, miért maradt el a szembenézés a múlttal, és kik a felelősök azért, hogy máig nem látunk tisztán az 1990 előtti állambiztonsági hálózatok ügyeit illetően.

Link másolása

Közel három évtizeddel a magyarországi rendszerváltás után a pártállami múlt feltárása továbbra is a politikai elit és a társadalom egyik legsúlyosabb adósságának számít. A "társadalmi katarzis" elmaradásáért azonban csak részben okolható a politikai és gazdasági átmenet békés, konszenzuális jellege: a harmadik magyar köztársaság mindenkori hatalmi elitjének így is módjában állt volna szembenézni a múlttal, biztosítani a pártállami iratok nyilvánosságát, és megnevezni a felelősöket.

A probléma azonban rendre a változó hatalmi érdekek és a kicsinyes politikai játszmák fogságába került, s így a társadalmi megtisztulás folyamata helyett a kérdés elsikkadt az egyre-másra kirobbanó közéleti botrányok és az azt követő perek sűrűjében - ez áll Ungváry Krisztián történész legújabb kötetének bevezetőjében. A kutatóval, akinek egyik szakterülete a pártállami titkosszolgálatok működésének kutatása a könyv kapcsán beszélgettünk.

– Korábban is sokat foglalkozott az állambiztonsági dokumentumok témakörével, miért érezte úgy most, hogy egyfajta összefoglalásként egy monográfiát kell megjelentetnie?

A pártállami múlttal, annak feltárásával sokat foglalkoztam, valóban, ám egyszer érkezett egy felkérés, hogy német nyelven írjak egy összefoglalót, akkor jöttem rá, hogy nincs magyarul ilyen. Kellene írni egy – a németnél persze lényegesen bővebb – összefoglalást, monográfiát – gondoltam én. Az is érdekes, hogy hogyan reagált a társadalom, a közélet az adott ügyekre. 15-20 évvel ezelőtt és később is megdöbbentő reakciók érkeztek akkor, amikor kiderült valakiről, hogy kapcsolatban állt az állambiztonsági szolgálatokkal. Komplett mosogatóbrigádok álltak fel egy-egy ügy kapcsán a politika minden oldalán, kiállva a besúgók mellett. Ez ma már szinte hihetetlennek tűnik, ennek persze vannak mélyebb okai, ezt is megpróbáltam megfogalmazni, de leginkább az volt a célom, hogy bemutassam az elmúlt 27 évben a politika mulasztásait.

– Mikor kezdődtek a mulasztások, hol volt ön szerint az a pont, amikor el kellett volna kezdeni a szembenézést? 1990-94 közt rendezni lehetett volna ezt?

Rendezni sosem késő, 100 évvel később sem. Legjobb persze a rendszerváltás pillanatán lett volna, de ezt nem tartom ma sem reálisnak. Mégpedig azért, mert a rendszerváltás békés és konszenzuális volt, ugyanis a korábbi állampárt vezényelte le jelentős részben a folyamatot. Innentől persze problémás az ügy, és nem csak azért, mert igyekeztek átmenteni magukat, hanem a békés jelleg következményeképp a társadalomban sem volt meg az az elementáris igény a tisztánlátásra, amely segített volna a folyamat elindulásában. Nem volt meg az igény arra, hogy Németh Miklóst vagy Horn Gyulát felelősségre vonják, akár büntetőjogilag. Nem voltak annyira népszerűtlenek, mi több, 1994-ben visszatértek a hatalomba, megjegyzem, ha a mai választási rendszer lett volna, kétharmadot kaptak volna.

Azt látjuk a mai napig, hogy a politika kisstílű módon zsarolási adatbankként használja az állambiztonsági dokumentumokat, ahelyett, hogy mindenkinek egyenlő feltételeket biztosítanának a kutatásra.

– Hogy döntött arról, hogy mi kerül bele a kötetbe?

Hangsúlyoznám, hogy ez egy új könyv, tehát nem a korábbi tanulmányaimat szerkesztettem egybe. Teljesen más szempontból írtam akkoriban, és mint kutató, olykor áldozatává is váltam az ügyek kezelésének. Minden olyan botrányt feldolgoztam most, ami a magyar sajtót akár egy kicsit is megmozgatta az utóbbi 27 évben. Szerepelnek a nagy ügyek Torgyántól Csurkán keresztül Orbán Viktor hírbe hozásáig, szerepelnek benne a felelősségre vonási próbálkozások, és azok elsüllyedése, az iratok kezelésének gyakorlata, és annak botrányos momentumai, beleértve az adatvédelmi hatóság – nem tudom másképp mondani – ámokfutása, és vannak benne konkrét esettanulmányok, amelyek közelebb hozzák a témát az olvasóhoz. Szembesülhetnek azokkal a morális és politikai károkkal, amelyeket ezeknek az ügyeknek az elmismásolása okoz.ung2

– Van igény a társadalomban erre? Megismerni neveket, ügyeket, magát a rendszert, ahogy működött.

Túl azon, hogy van erre igény – amit az effajta írások interneten jól mérhető rendkívüli népszerűsége bizonyít - , ez alapvető erkölcsi kérdés. Ha nulla társadalmi igény lenne, akkor sem lehetne megcsinálni azt, hogy nem foglalkozunk vele. Miért higgyen a politikai intézményrendszerben, ha ez a politika hazudik neki, becsapja?

– Mi az oka annak, hogy a politikai elit máig adós ezzel? Féltek a pártok, hogy köztük van a legtöbb ügynök? Féltek, hogy túl magas szinten is besározódhatnak? Vagy csak egyszerűen nem akarták bolygatni az egészet?

A félelem nem elhanyagolható szempont, de sajnos van más is, ami mozgatta az elitet. Nagyon neheztelek azokra, akik ebben érintettek, és ebben sajnos Antall József járt az élen a rendszerváltozás után. A zsarolási faktorról van szó, és ugye Torgyán és Csurka ügyét ismerjük, de hány ilyen lehetett még? Antall személye ma komolyabb megbecsülésnek örvend, mint akkor, aminek persze számos oka van, de azt nem hallgathatjuk el, hogy ezeket a dokumentumokat bizony politikai zsarolásra használta fel, mégpedig először, és ezzel nagyon nagy károkat okozott.

– Torgyán és Csurka ráadásul a szó klasszikus értelmében nem is volt ügynök, ahogy a könyvéből is kiderül.

Igen, de az, hogy jogilag ki nevezhető ügynöknek, Magyarországon elég visszás dolog, hiszen a törvény úgy van megfogalmazva, hogy senkit ne lehessen ügynöknek nevezni.

Torgyán és Csurka azonban még morális szempontból sem volt elítélhető.

Mindkettejük életében volt egy olyan pillanat, hogy aláírtak egy papírt, és egy listára felkerülhettek ezzel. Torgyán ráadásul meglehetősen karakánul viselkedett 1956-ot követően, az aláírás után 5 perccel összetépte a papírt, és elkezdett vitatkozni, a többpártrendszerről és más, akkor veszélyes témákról…

– Sőt, jogászkodott is egy kicsit…

Igen, ami kifejezetten merész dolog volt abban az időben, ne feledjük, hogy a forradalom utáni megtorlások időszakában vagyunk. Torgyán életének talán legbecsületesebb, legtisztességesebb pillanatai voltak ezek, nagyon bátran viselkedett, ez az iratokból napnál világosabban kiderül. Azért is érdekes ez, mert fennmaradt a teljes dosszié, ő maga nem tudta, milyen iratok keletkeztek róla, csak azt tudta, valami van, Antall persze nem mutatta meg neki, ami a borítékban volt, az csak egy része lehetett. A teljes dossziét nyilván nem adták oda neki, hisz akkor nyilvánosságra hozta volna, és megdicsőül.

– És Csurka?

Vele hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az ő beszervezési dossziéja nincs meg, valószínű megsemmisült. Viszont más iratokból tudhatjuk azt, hogy nem végzett értékelhető hálózati munkát, és ezért ki kellett zárni. Kóstolgatták, próbálkoztak vele, de semmilyen nyoma nincs annak, hogy bármikor bárkiről jelentett volna. Csurka sokkal karakánabbul kezelte ezt a helyzetet, mint mondjuk Szabó István filmrendező.

– Miért? Neki is szentelt egy rövid részt. Hajlamosak vagyunk egyébként egy széles körben tisztelt értelmiségi ikont, egy Oscar-díjas rendezőt felmenteni, vagy nehezebben elhinni, hogy besúgó volt?

Ez így van, és a politikai pártok reagálása ugyan humoros, de nem meglepő – az antikommunista szólamokat hangoztató és posztkommunista pártok sem ítélték el Szabót. Engem sokkal jobban zavart a független értelmiség reakciója. Akik aláírták a Szabó melletti szolidaritást kinyilvánító szöveget, azok műveltségük, társadalmi helyzetük alapján többre lettek volna hivatottak. Nem tudom felfogni, hogy lehet ilyen mélyre süllyedni.

Ugyanis nem az volt a kérdés, hogy Szabó István nagy filmrendező-e vagy sem. Az volt a kérdés, hogy beszervezték-e, ügynök volt-e, vagy sem, de leginkább az volt a kérdés, hogy miért hazudozik erről most.

Ráadásul neki megvan a dossziéja is, és abból kiderül, hogy ő a feladatát finoman szólva nem teljesítette alul.

– Vagyis jelentett?

Igen, és másokra terhelő dolgokat. Ezek az iratok megvannak. A filmes osztálytársairól, kollégáiról jelentett, és olyan dolgokat, amelyek alapján eljárás indulhatott velük szemben. És az ellen indult meg egyfajta hajsza, aki ezeket a dokumentumokat publikálta. Ez tragédia.

A szembenézés hiánya ungkotet

Ungváry Krisztián új kötete arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az információs kárpótlás, az átvilágítás és a kommunista bűnök felelősségre vonása kapcsán kialakuló elképzelések 1989 és 2017 közötti történetét, majd egyfajta illusztráció gyanánt néhány konkrét esettanulmányban is igyekszik érzékeltetni azokat a problémákat, amelyek az iratnyilvánosság részlegessége és az átvilágítás elmaradása okoz Magyarország közéletében. A szerző célja, hogy bizonyítsa: a mai magyar politika deficitjei szorosan összefüggnek a múlttal való szembenézés elmaradásával.

– Kiss László alkotmánybíró ügye kényes pont, hiszen peres ügye is volt vele, de nem kerülte meg a könyvben.

A pernek az volt az oka, hogy egy tanulmányban azt írtam, hogy a pártállam terrorjának fenntartásában nem az ügynökök viselték a fő szerepet, hanem jelentős részben azok, akik a pártvonalon mozogtak, akik az állambiztonsággal kapcsolatban voltak, mellé- vagy akár fölérendelt viszonyban, akik beletekinthettek ezekbe az iratokba, és akik ezek alapján eljárhattak bárkivel szemben. Ezeknek a felelőssége az egyes ügyekben sokkal meghatározóbb. Konkrétan a pécsi egyetem egy független békemozgalmának szétverését hoztam példának, ami azért volt nagyon pikáns, mert ebben a 80-as évekbeli ügyben két évtizeddel később egy regnáló miniszterelnök, egy miniszter és egy alkotmánybíró is érintett volt. A tanulmány azt is bemutatta, hogy ezek a személyek teljesen másképp voltak érintettek. Kiss László helyettes párttitkár volt az egyetemen, ő szövegezte a bizalmas hangulatjelentéseket, ő volt az, aki az információkat begyűjtése, kezelése, értékelése, és ő terjesztett bizonyos dolgokat a Kari Tanács elé. Ő ebben az ügyben túlteljesített, külső kényszer nélkül a kemény kéz politikáját képviselte. A személye azért volt érdekes, mert később magas funkciót töltött be a demokratikus rendszerben, másrészt ne lett volna arra büszke, amit akkor csinált. Mi lenne felelős a pártállamért, ha nem a pártszervezetek?

– Az adatvédelmi hatóság, konkrétan Péterfalvi Attila az, akinek hosszú oldalakat szentel a könyvben. Mi a problémája a hatóság tevékenységével?

A kutató nem tehet mást, mint megírja, ami történt, és felháborodik. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság feladata az, hogy védjen bizonyos adatokat, de ha a feladatkörén túlterjeszkedik, akkor olyan közérdekű adatokat is védetté tesz, amelyeket nyilvánosságra kellene hozni.

Péterfalvi Attila mint az intézmény vezetője úgy viselkedik, mint egy elszabadult hajóágyú. Ami azért különösen veszélyes, mert a hatóság kizárólag a parlamentnek felelős, és a döntése megfellebbezhetetlen, csak akkor lehet bíróságra menni, ha formailag hibás.

Legutóbb a NAIH egyik képviselője azt fejtegette, hogy a dokumentumoknak már eleve úgy kellene a levéltárakba kerülniük, hogy a nevek ki vannak takarva bennük. Kétségbeesésemnek és elképedésemnek tudok csak hangot adni. A demokrácia el fognak lehetetlenülni, hiszen Caligula lovaként bárkit bármilyen tisztségre meg lehet választani. A társadalom semmilyen szinten nem fogja tudni ellenőrizni azt, hogy ezek az emberek korábban mit csináltak.

– Akár köztörvényes bűnözők is pozícióba kerülhetnek?

Igen, de persze itt nem arról van szó, hogy egy gyilkost megválasztanának köztársasági elnöknek, hanem arról, hogy a hatóság szándéka szerint a politikusnak nem kell feddhetetlennek lennie, sőt még a látszatát sem kell produkálnia, Péterfalvi Attila szerint nekünk semmi közünk nincs ahhoz, hogy korábban mit csinált valaki, aki politikai tisztségre pályázik. Ez irreális. Amikor mi választunk, akkor birtokában kell lennünk a korábbi életére vonatkozó információknak. Vegyük csak például Farkas Flórián korábbi ügyeit, amelyeket jó volna ismerni ahhoz, hogy tisztán lássunk, és megfelelően értékeljük a mostani tevékenységét. Nehéz nem arra gondolni, hogy a dolgok egymással összefüggnek.

– Tud olyan politikust mondani, aki példaértékűen reagált, amikor nyilvánosságra kerültek róla a múltjára vonatkozó adatok?

Igen, Bilecz Endre, aki az első ciklusban volt képviselő. Ő saját maga tárta, kényszer nélkül az ügyét a nyilvánosság elé. Csurka más, ott azért volt egy külső presszió. Az állambiztonságiak részéről sem sokat tudunk mondani, talán csak egyedül Farkas Vladimir állt ki őszintén a nyilvánosság elé a szerepével, amit a korábbi évtizedekben betöltött.ung1

– A könyv végén az úszók köztörvényes nemi erőszak ügyével hosszan foglalkozik, ez az esettanulmány miért kapott ekkora terjedelmet?

Mintaértékű történet ez, ráadásul azt is mutatja, hogy nemcsak az állambiztonsági iratok kutathatósága érdekes, hanem a sima büntetőügyek iratainak nyilvánossága is. Azért fontos ez, mert felveti azt, hogy miképp kell kezelnünk egy köztörvényes ügyet a Kádár-rendszerben, és eldöntenünk, hogy koncepciós-e vagy sem. Kiss Lászlónak (az úszóról van szó) ugye van az az állítása, hogy ő egy koncepciós ügy áldozata, majd bocsánatot kért, aztán megint azt mondta, hogy koncepciós ügy. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy ebből egy szó sem igaz. Ez egy átlagos büntetőügy volt. 27 ilyen nemi erőszakkal kapcsolatos ügyet néztem át, majd anonim módon tettem közzé ezt a konkrét ügyet, erre csak azok ismerhetnek rá, akik érintettek voltak benne. Annyi koncepció volt a Kiss-ügyben is, és másoknál is, hogy enyhébb büntetést kaptak, mint a többiek. Valószínű, hogy utánanyúltak, tehát az ilyen ügyek azért fontosak, hogy lássuk, hol koncepciós egy bírói eljárás.

– Az volt a furcsa, hogy milyen korrekt bírói eljárásnak lehetünk tanúi egy ilyen ügyben.

Igen, valóban, nagyon részletesen feltárt ügyről van szó, és lelkiismeretes bírói munkáról. Korrekt módon indokol, és a büntetés relatíve alacsony mértékéhez képest érdemes ezt az indoklást egyfajta bírói kiszólásnak értelmezni, amely az utókornak lehetővé teszi, hogy lássuk: a bíró pontosan tisztában volt az egésszel, de valamiért kevesebb büntetést kellett adnia. Az az ellentmondás, hogy az indoklás lényegesen szigorúbb, mint a büntetés, azt sejteti velünk, hogy nyomást gyakoroltak rá.

A Kiss-ügy és ez a konkrét ügy is abban hasonlít, hogy míg a legtöbb esetben a büntetés legalább kétharmadát leülték a bűnösök, ezekben az esetekben még a felét se az amúgy is enyhébb ítéleteknek. Nehéz nem arra gondolni, hogy ez felsőbb utasításra történt.

Ungváry Krisztián - Névjegy

Ungváry Krisztián az 1956-os Intézet tudományos munkatársa. 2005 és 2008 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában tevékenykedett szakértőként, ahol az Emlékezet és Szolidaritás Alapítvány német-magyar-lengyel ügyeiben vett részt. 2005-ben tagja lett a német elűzések elleni központ tudományos tanácsának. A Horthy-rendszer mérlege című akadémiai disszertációjával elnyerte az MTA doktora címet. Érdeklődési területe elsősorban a 20. század politikai és hadtörténete, illetve az emberek viszonya saját történelmükhöz.

– Mennyire jellemző az, hogy a bűnösök megpróbálnak áldozatot csinálni magukból?

Az, hogy az ügynök megpróbál menekülni, amikor lelepleződik, és a tette súlyát bagatellizálni, kisebbíteni, természetes. A Tar Sándor-ügy jó példa erre, de nem ez az igazán ijesztő. Hanem az az elnézés, amellyel az értelmiségi elit támogatást nyújt ebben, és hogy ezzel milyen erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról. Tisztelet persze a nagyon kevés kivételnek, akiket meg is említek a kötetben.

– Érdekes volt az első parlamentnek az ügynöknévsora, annak dacára, hogy sokan már nem élnek, és rengeteg idő eltelt azóta. Mennyire teljes ez a lista?

Biztosan nem teljes, én a képviselők 10 százalékának érintettségét tudtam kimutatni, valószínűnek tartom, hogy még legalább ennyi nevet lehetne melléjük írni, ha kutathatóak lennének az adatok. Az idő múlása nem tesz jót a nyilvánosságnak sem, ez tény. 1995-ben is még valószínűleg beborult volna a magyar parlament jelentős része… Ma ez a szám sokkal csekélyebb lenne, könnyebben lehetne ezen túljutni, könnyebb lenne a szembenézés.

– Ha ideálisan zajlott volna ez a folyamat, minek kellett volna történnie 27 évvel ezelőtt. Ön mit csinált volna?

Létrehoztam volna az Áldozatok Levéltárát, ahogy az például Németországban történt. Megakadályoztam volna, hogy 1990-től 2002-ig rengeteg iratot ledaráljanak, az iratok megsemmisítésének egy jó része már az Antall-kormány hivatalba lépése után történt ugyanis. Emellett lehetővé tettem volna, hogy egyenlően lehessen hozzáférni a dokumentumokhoz, és megismerni őket. A felelősségre vonásnak egy bizonyos szint felett meg kellett volna történni, a Holocaust idején elkövetett bűnökhöz hasonlóan. Vegyük például Biszku Béla esetét, akit nagy nehezen ugyan mégis vád alá vontak, de olyan kamu vádpontokkal, amelyek nevetségessé tették az egész eljárást.

Biszkuról ugyanis kimutatható a dokumentumok tükrében, hogy konkrétan emberrablásokat rendelt el. Ezek miatt nem indítottak ellene eljárást, sőt az ügyben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amelynek feladata lett volna ezt kezdeményezni, mélyen hallgatott.

A Nagy Imre-per kapcsán pedig felmentették, hogy nem bizonyítható az érintettsége, holott ennek ellenkezője dokumentumokkal igazolható. Ezeket a dolgokat lehetett volna rendezni pár év alatt, a múlt feldolgozása persze nem olyan, hogy pár év alatt le lehet zárni, Németországban is máig folyik az iratok feldolgozása, értékelése, felteszik a kérdéseket, és ezzel sokkal egészségesebb lett a politikai légkör is. A szlovák, cseh vagy román példa is azt mutatja, hogy nálunk sokkal rosszabb helyzetből induló országok is előrébb jutnak ebben, amit a rendszerváltáskor kevesen gondoltak volna.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
A feltételezett új orosz űrfegyver visszalőhet minket a kőkorszakba – emberélet kioltása nélkül is
Nem emberi életeket, hanem a civilizációnk életszínvonalát és technológiai feltételeit vehette célba Oroszország azzal a rejtélyes űrfegyverrel, ami alacsony Föld körüli pályán okozhat beláthatatlan pusztítást - figyelmeztetnek az amerikai titkosszolgálatok.

Link másolása

Az, hogy Oroszország növeli az alacsony Föld körüli pályára állított katonai műholdak számát, nem újkeletű dolog: az amerikai hírszerzés először 2022 elején, az Ukrajna elleni invázió kezdetén jelezte az orosz űrtevékenység fokozódását, és nyomozni kezdett az ügyben.

A New York Times emlékeztet: a kémügynökségek arra jutottak, hogy Oroszország újfajta űrfegyver telepítésén dolgozik - egy olyan eszközön, ami alacsony Föld körüli pályán végrehajtott nukleáris robbanással bolygónk infokommunikációs rendszereinek egészét fenyegeti.

Ha a veszély valós, akkor egyben globális: az állítólagos űrfegyver azokat a szatellit hálózatokat veheti célba, amelyek mára fontosabbak talán a mélytengeri optikai kábeleknél is, hiszen a nemzetközi adatkapcsolat, a navigáció, a logisztika vagy például az online kereskedelem alapját, kvázi a világgazdaság egyik legfontosabb motorját jelentik.

Annak ellenére tehát, hogy emberéletet közvetlenül nem tudna kioltani, egy ilyen fegyver az egyik legnagyobb fenyegetés lenne, ami létezik.

A világunkat összekapcsoló sok ezer műholdat veszélyeztetheti az, ha Oroszország atomfegyvert juttat az űrbe - intett óvatosságra Antony J. Blinken amerikai külügyminiszter az egy hete rendezett Müncheni Biztonsági Konferencián is, ahol az oroszokkal az USÁ-nál sokkal jobb kapcsolatot ápoló kínai és indiai kollégájával is átbeszélte az űrbéli nukleáris fenyegetés lehetőségét. A politikus egyértelművé tette: ha Moszkva atomrobbantást hajtana végre a Föld körüli pályán, akkor a detonáció válogatás nélkül tarolná le a létfontosságú műholdakat, legyenek azok amerikai, kínai, indiai vagy bármely más nemzethez tartozó eszközök.

Akárcsak a Kessler-szindróma

Nem kell találgatni, hogy milyen globális károkat okozna egy ilyen támadás az egész világon, mert egy hasonló esemény lehetséges következményeit már 1978-ban leírták.

Donald J. Kessler, a NASA tudósa a róla elnevezett forgatókönyvben felvázolta: a Föld körül keringő űrállomások és műholdak megsemmisülése kommunikációs sötétségbe borítaná az emberiséget, és ehhez elég az orbitális pályán hagyott űrszemét néhány kisebb darabjának összeütközése is, ami láncreakciót indítana el a fejünk felett és elpusztítana minden űreszközt, a kommunikációs műholdaktól a Nemzetközi Űrállomásig.

Ha bekövetkezne, az globális katasztrófát jelentene, hiszen a törmelék komoly károkat okozna azokban a szolgáltatásokban, amelyektől jelenleg mindannyiunk életmódja függ.

Egyes számítások szerint az első műhold 1957-es fellövése óta az emberiség több mint nyolcezer tonnányi hulladékot hagyott Föld körüli pályán. A becslések kb. 2350 üzemképtelen műholdról, 28 ezer darab tíz centiméternél, illetve 900 ezer darab egy centiméternél nagyobb objektumról szólnak, és utóbbiak akár egyetlen egy darabja is elég lenne ahhoz, hogy elpusztítson egy használatban lévő űreszközt, ha összeütközik vele.

Kessler mindezt véletlen baleset következményeként vázolta fel, és nyilván eszébe sem jutott, hogy valaha valaki lenne annyira elvetemült, hogy nem csak előidézne egy ütközést, hanem egyenesen nukleáris robbantást hajtana végre a Föld körüli pályán, még tovább fokozva ezzel a végzetes hatást.

Ha két irányíthatatlan űrtörmelék véletlen találkozása is kommunikációs kőkorszakot idézhet elő (és erre szándékosság nélkül is egyre nagyobb az esély), el lehet képzelni, mit művelne egy irányított atomrobbanás láncreakciója.

Illusztráció: Európai Űrügynökség

Az USA szerint beláthatatlan következményekkel járna

Amerikai tisztviselők és külső elemzők úgy vélik, egy ilyen esemény bőven okozna akkora katasztrófát, mint a Kessler-szindróma.

Összeomlanának a globális kommunikációs rendszerek és az égadta világon minden meghibásodna, a segélyszolgáltatásoktól a mobiltelefonokon át a villamos energia generátorok és vízszivattyúk szabályozásáig, magyarán: működésképtelenné válnának a létfontosságú infrastruktúráink.

Ennek oka az, hogy egy orbitális pályán bekövetkező atomrobbanás iszonyatos mennyiségű űrtörmelékkel szórná meg a fent keringő kommunikációs eszközöket.

Ha egy ilyen végzetes esemény nem lenne önmagában is elég súlyos (de igen, lenne), még hosszú évtizedekre meg is pecsételné az emberiség sorsát, hiszen csak rendkívül lassan helyrehozható károkat okozna. Nagyon hosszú ideig az esetleg megmaradó műholdakkal se lehetne kapcsolatba lépni, a megsemmisült szatelliteket pedig nehéz volna pótolni, hiszen a szétszóródott törmelék ellehetetlenítené új eszközök fellövését és pályára állítását. Teljes kommunikációs sötétség. Akár évtizedekig.

Oroszország tagad

Vlagyimir Putyin orosz elnök egy múlt heti nyilatkozatban kijelentette: ellenzi a nukleáris fegyverek űrbe történő telepítését, és hazája csak ahhoz hasonló képességeket fejleszt, amilyeneken az USA is dolgozik. Erre erősített rá a The Guardian szerint Szergej Sojgu védelmi miniszter, aki tagadta, hogy tervbe vették volna egy ilyen fegyver megalkotását.

„Nem telepítettünk az űrben nukleáris fegyvereket, vagy azok bármely elemét, hogy műholdak ellen használjuk őket, vagy hogy olyan mezőket hozzunk létre, ahol a műholdak nem tudnak hatékonyan működni”

– állítja Sojgu. A feltételezett nemzetközi fenyegetés kapcsán a politikus azt mondta: az orosz szándékokról szóló amerikai állítások célja szerinte az, hogy ráijesszenek a saját törvényhozóikra, mert ettől remélik azok támogatását újabb pénzforrások feloldására, amit Ukrajna támogatására, vagyis az Oroszország elleni küzdelemre fordítanának. A miniszter úgy véli, a Fehér Ház ilyen módon akarja rávenni Moszkvát a nukleáris fegyverzetellenőrzési tárgyalások újrakezdésére is, hiszen országa ezekből a nemzetközi szerződésekből nem sokkal a háború kezdete után kiszállt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Ha valaki meg tudja csinálni ezt a bravúrt, az ő lehet” - Van-e még Milák Kristófnak esélye a párizsi olimpián?
A napokban még mindig csak a 24. születésnapját ünnepelő olimpiai bajnok magyar úszó, Milák Kristóf hosszú kihagyás után újra edzésbe állt. A lapunknak nyilatkozó újdonsült vb-bronzérmes Németh Nándor szerint a következő időszakot fejben is bírnia kell.

Link másolása

A Dohában megrendezett világbajnokságon Honda Tomoru nyerte a 200 méteres pillangóúszást. Magyar szempontból nem a japán sportoló diadala, hanem az időeredménye volt az érdekes: az 1 perc 53.88 másodperces eredmény több mint három és fél másodperccel gyengébb Milák Kristóf világcsúcsánál. Ez még egy visszafogott becslés szerint is azt jelenti, hogy a magyar klasszis közepes formában is megnyerhette volna ezt a versenyszámot a vb-n.

Bosszantó? Örömteli? Ki-ki döntse el magában.

Milák először a 2018-as glasgow-i Európa-bajnokságon győzött 200 pillangón, ezt követte a 2019-es vb-, a 2021-es olimpiai és a 2022-es hazai rendezésű vb-elsőség, majd az Európa-bajnoki cím, kiemelkedő időeredményekkel. Legutóbb a 2023 márciusában rendezett felnőtt országos bajnokságon szerepelt, majd fizikai és mentális problémákra hivatkozva többek között a nyári fukuokai világbajnokságot is kihagyta.

Korábban úgy volt, hogy szeptemberig kapott pihenőt, de ezután sem tért vissza az uszodába. Végül az idei, dohai vb is kimaradt.

A közelmúltban az a hír járta, hogy „álruhában és lehetetlen időpontokban”, de úszóedzéseket végez a Duna Arénában. A Nemzeti Sportnak nyilatkozott Szabó Álmos, a paralimpiai úszóválogatott vezetőedzője, aki arról beszélt, „Milák Kristóf valóban megjelent a Duna Arénában, ahol szárazföldi és vizes edzésmunkát is végez. Nem viselt kapucnit, nem bujkál senki elől, a saját belépőkártyájával, a szokásos edzésidőben jelent meg, és abban az edzésidősávban edzett, amikor mindig is készült. Súlyfelesleg nincs rajta, de biztosan szüksége lesz azért majd még újra pár kiló izomra.”

A sportoló a múlt héten is úszott a Duna Arénában, nem is rosszul, egymás után sorozatban 29 másodperc alatt nyomta le az 50 pillangókat, kis pihenőkkel. A sportoló várhatóan ott lesz a márciusi spanyolországi edzőtáborban is.

Most, hogy Milák Kristóf ismét visszatért, sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy extra-tehetsége elég lesz-e ahhoz, hogy egy nagy kihagyás után is eredményt érjen el az olimpián?

Németh Nándor egy héttel ezelőtt sporttörténeti sikert ért el azzal, hogy a világbajnokságon bronzérmet szerzett 100 gyorson. A BVSC sportolója őszintén beszélt portálunknak a Milákkal kapcsolatos gondolatairól, érzéseiről.

Németh Nándor, Fotó: MTI/Kovács Tamás

„Sokan kérdezősködnek róla, de körülbelül ugyanannyit tudunk, mint az újságírók. A mi szempontunkból a váltó miatt érdekes az ő felkészülése, ugyanis nem mindegy, hogy a 4X100 méteres magyar csapat hogy áll majd fel Párizsban. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogyaz úszás egyéni sportág, mindenki maga dönt a saját életéről, ezt nem tudjuk befolyásolni. Húsz hét van az olimpiáig, ennyi idő alatt végig lehet csinálni egy felkészülést – ha nincs az ember mögött egy év kihagyás.”

„Kristóf azonban rendkívül tehetséges, ha valaki meg tudja csinálni ezt a bravúrt, az ő lehet.”

„Ha valaki egy hosszabb pihenő után újra munkába áll, annak az eleje biztosan jó, de aztán jönnek az egyre erősebb edzések, a korai kelések, és ezt fejben is bírni kell. Reméljük a legjobbakat” – mondta Németh.

Kristóf első komoly versenye az áprilisi országos bajnokság lehet, ahol kiderülhet, hol tart a felkészülésben. Az akkori idejéből lehet majd sejteni, hogy mire lesz képes az ötkarikás játékokon.

Selmeci Attila, aki nyolc éven át, a tokiói olimpia végéig irányította Milák felkészülését, néhány hete optimistán beszélt erről a kérdésről.

„A jelenlegi helyzetet látva egyes szakemberek azt mondják, nem valószínű, hogy egy ekkora kihagyás után ez az idő elegendő lesz az eredményes olimpiai szerepléshez, legyen Kristóf bármekkora tehetség. Én a kivételek közé tartozom, tartom magam a korábbi kijelentésemhez: ha most elkezdi és a szükséges intenzitással végzi a munkát, elmegy az edzőtáborba, akkor érzésem szerint sikerülhet jól a felkészülése. Persze az újabb esetleges zavaró körülményeket, egy sérülést, betegséget, pszichés nehezítő tényező kialakulását nem lehet előre látni” – fogalmazott Selmeci a hvg-nek.

Fotó: Getty Images/Matteo Ciambelli

Milák olimpiai indulása egyébként nincs veszélyben, mert már 2022-ben teljesítette az induláshoz szükséges A-szintet

– írta a Telex.

A swimswam.com nemzetközi portál összeállításában a világ 100 legjobb úszója közül a 30. helyre tette Milákot, arra hivatkozva, hogy „2022 óta nem szerepelt jelentősebb versenyen, fizikai és lelki fáradtságra „hivatkozva”. A szaklap méltatja a magyar klasszist azért, mert korábban megdöntötte Michael Phelps világrekordját, a párizsi esélyek kapcsán viszont kiemelik, hogy az idő nem neki dolgozik, ráadásul, a regnáló világbajnok Leon Marchand párizsi hazai közönség előtt úszik majd.

Milákot a végletek embereként jellemzik: két aranyérmet is nyerhet, de az is lehet, hogy el sem indul az olimpián.

És valóban ez a nagy kérdés, hogy kitart-e a lendülete Párizsig? Felül tud emelkedni a korábbi problémáin és legyőzheti-e saját magát?

Szerdán mindenesetre találkozott az edzőjével, Virth Balázzsal, akivel hónapok óta nem dolgozott együtt, és lapértesülések szerint megállapodtak abban, hogy mostantól újra közösen készülnek. Milák továbbra sem akar nyilatkozni, pedig többen próbálták meggyőzni őt arról, hogy a legtöbbet az segíthetne rajta, ha végre mondana valamit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Nagyon elszomorító, hogy hagyják ilyen mennyiségben mérgezni a helyi lakosokat” - Simon Gergely a Gödön levegőbe került magzatkárosító anyagról
A debreceni akkumulátorgyárban is ugyanezt az anyagot akarják használni, de Komáromban és Iváncsán is ezt használják. A Greenpeace vegyianyag-szakértője szerint úgy tűnik, mintha ezek az üzemek teljesen kontroll nélkül szennyezhetnék a környezetüket.

Link másolása

Ijesztő mértékben szennyezte Göd levegőjét a Samsung SDI akkugyára 2019 és 2022 között, derült ki az Átlátszó keddi cikkéből. A lap kikérte a város és a gyár 2021-es és 2022-es légszennyezettségi adatait, melyek alapján csak a szén-dioxid mennyisége 2018-hoz képest a hétszeresére nőtt, míg az elektróda-gyártás során használt mérgező szerves oldószerből, az N-metil-2-pirrolidonból (NMP) 88 tonna került a levegőbe Gödön 2019 és 2022 között.

Simon Gergely szerint hiába derültek ki ezek az elszomorító számok, eddigi tapasztatai alapján nem sok változás várható a akkugyárak működésének szabályozásában. A Greenpeace regionális vegyianyag-szakértőjét beszélgetésünk elején arra kértük, hogy néhány szóban foglalja össze, mit kell tudni a nagy mennyiségben a levegőbe és vízbe eresztett oldószerről.

– Az N-metil-2-pirrolidon, vagyis NMP a gyógyszer- és akkumulátorgyártás során is alkalmazott oldószer, ami nagy mennyiségben gőzölög és párolog ki, de szennyvízbe is kerülhet.

Ennek a magzatkárosító reprotoxikus, vagyis emberi szaporodásra káros anyagnak a használatát az Európai Unióban korlátozták.

Vagyis elvben az uniós jogszabályok alapján csak nagyon indokolt esetben szabad használni, és nyilván mindent meg kell tenni egyrészt annak érdekében, hogy minél hamarabb kiváltsák, másrészt pedig hogy senki ne kerüljön vele kapcsolatba. Ehhez képest teljesen abszurd, hogy ilyen hihetetlen nagy mennyiségben volt engedélyezve a kibocsátása. Az Átlátszó cikkéből is kiderült, hogy a 2 mg/köbméter helyett itt 150 mg/köbméter kibocsátását engedtek mostanáig.

– Miért történhetett meg, hogy az ajánlott hetvenötszöröse volt itt a korlát?

– Azt gyanítom, hogy ez teljesen szabálytalan volt. Úgy érezzük, hogy az elmúlt években a hatóságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy kipárnázzák az akkumulátorgyárak és a hozzájuk kapcsolódó üzemeknek az útját.

Amikor a saját dolgozóik tömegét mérgezik meg, akkor is elhanyagolható, néha csak pár tízezres bírságot kaptak,

mint például az SK Innovation komáromi gyára. Miután Gödön betemették a figyelőkutakat, a helyi civilek és lakosok mérték ki, hogy az NMP benne van a talajvízben. Nyilvánvaló, hogy nem próbálják ezeket a gyárakat szorosan fogni, és nem is tudták az elmúlt években megakadályozni, hogy szennyezések legyenek. Olyan, mintha a hatóságoknak minimális kontrollja lenne az akkumulátorgyárak és a hozzájuk kapcsolódó hulladékfeldolgozók fölött.

– Az Átlátszó cikkéből kiderül, hogy a 88 tonna NMP nagy része, vagyis 81,4 tonna egyetlen év alatt, 2021-ben került a levegőbe. Ezt a magasra tolt korlát vagy valamilyen egyéb dolog eredményezhette?

– Lehet, hogy valamilyen ipari baleset történt, de nem tudom a pontos okát. Ezt kizárólag a Samsung és reményeim szerint a hatóságok tudhatják. Nagyon elszomorító, hogy hagyják ilyen mennyiségben terhelni és mérgezni a helyi lakosokat.

– A lap cikke a 2019 és 2022 közötti adatokra vonatkozott, vagyis azok a magzatok, akikkel akkoriban várandósak volt az anyukák, ma már akár 5 évesek is lehetnek. Van arra vonatkozóan bármilyen adat, hogy a környékbeli újszülöttek esetében ebben az időszakban megugrottak a különböző egészségkárosodások?

– Sok esetben ezeknek a szennyeződéseknek hosszú távú, akár csak évek múlva jelentkező hatása van. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy mindig ennyire rövid távú, direkt összefüggés jelentkezik.

– A helybélieknek mennyire kell megijednie attól, hogy ez a mérgező szerves oldószer a levegőbe került?

– Én semmiképp nem örülnék helyiként, hogy évekig ilyen anyagokkal voltam terhelve ekkora mennyiségben. Egyébként a Greenpeace pont a folyamatos bejelentések miatt egy évvel később volt is ott mérni, de mi már sokkal alacsonyabb koncentrációt tapasztaltunk.

Gondolom, a bejelentések és büntetések hatására elkezdték szigorúbban venni.

Azóta már csak az említett 2 mg/köbméter határértéket engedik nekik is. De hallottam olyan információt, hogy más üzemekben még mindig a 150 mg/köbmétert engedélyezik.

– Nem először van gond az NMP-vel. Van valamilyen megoldás arra, hogy valamivel helyettesítsék ezt az anyagot?

– Hát hogyne. Tele van a szakirodalom azzal, hogy mivel lehetne ezt az unió által is korlátozott anyagot helyettesíteni, ami nyilván több pénzbe kerül. De az semmiképp nem lehet megoldás, hogy nem helyettesítik, és arról sem gondoskodnak, hogy lakosok ne találkozzanak ezzel az anyaggal. Tudomásom szerint Németországban a hasonló gyárakban 1 mg/köbméter vagy még ezalatti a kibocsátási határérték, semmiképp sem a gödi 150 mg/köbméter.

– Hogyan tudják megóvni az egészségüket a gödiek ebben a helyzetben, ha van rá egyáltalán bármilyen lehetőségük?

– Nehéz erre bármit mondani. Folyamatos bűzre panaszkodnak, kiderült, hogy a határérték feletti a zajszennyezés, majd az, hogy bekerült a vízbe az NMP.

Úgy tűnik, mintha ezek az üzemek teljesen kontroll nélkül szennyeznék a környezetüket. Rá kellene kényszeríteni valahogy a magyar hatóságokat, hogy tartassák be a szabályokat.

Azt gondolom, hogy ezen felül Gödön mind a vízre, mind pedig a levegőre minél hamarabb egy nagyon szigorú monitoring-rendszerre lenne szükség, ami folyamatosan vizsgálja, hogy nincsenek-e terhelve ilyen mérgekkel a helyiek.

– A közeljövőben még több akkumulátorgyár épülhet Magyarországon. Ami Gödön ezzel a mérgező anyaggal történt, az egyedi eset és specifikusan csak erre a gyárra és az üzem termékeire vonatkozik?

– Nem.

Debrecenben is ugyanezt akarják használni, de Komáromban és Iváncsán is ezt használják. Sóskúton van egy NMP-feldolgozó, a bátonyterenyei és szigetszentmiklósi akkumulátor-hulladékfeldolgozóból is ugyanez az anyag juthat ki a környezetbe,

vagy okozhat ott problémát információink szerint.

– Tapasztalatai szerint milyen következményei lehetnek annak, hogy az újságcikk kapcsán kipattant ez az ügy?

– Nem sok minden. Számtalan botrány volt az akkumulátorgyárak körül, érdemi változás nélkül. Annyi történt, hogy az egyre újabb üzemek engedélyezésénél a lakosság elkezdett izgulni ezeknek az adatoknak a fényében.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Navalnij nem akart csak túlélni, ő példát akart mutatni” – Tálas Péter az utolsó orosz ellenzéki életéről és haláláról
Putyin legnagyobb ellenfele hitt abban, hogy az ellenzéki politizálásnak még a legkeményebb diktatúrában is van értelme, mert lehet egy olyan példa, aminek hatására egyre többen próbálnak meg szembeszállni a rendszerrel. És ez számára az életénél is fontosabb volt.

Link másolása

Navalnij halála megrázta a világot. Bár Oroszországban évszázados hagyománya van a politikai ellenfelek megölésének, mégsem intézhető el az ellenzéki politikus halála azzal, hogy Oroszországban ez már csak így megy.

Talán a legismertebb bűntett 1940-ben történt, amikor Sztálin Trockijt gyilkoltatta meg Mexikóban. A Szovjetunió összeomlása után a politikai gyilkosságok Putyin uralma alatt tértek vissza. Dioxinnal mérgezték meg Viktor Juscsenko ukrán ellenzéki elnökjelöltet, aki nem volt kedves a Kreml számára. Radioaktív anyag végzett Alekszandr Litvinyenko volt orosz ügynökkel Londonban, és novicsokkal próbálták meggyilkolni 2020-ban Alekszej Navalnijt. Az orosz ellenzéki vezetőt akkor Németországban gyógyították meg, de gyógykezelése végén önként visszatért Oroszországba, holott sejteni lehetett, hogy sok jó nem várhat rá.

Már a repülőtéren letartóztatták és bebörtönözték.

Arról, hogy Navalnij miért ment vissza szabad akaratából oda, ahol az életét is fenyegették, és halála változtat-e Oroszországban valamin, Tálas Péter biztonságpolitikai szakértővel beszélgettünk.

– Teljesen nyilvánvaló volt, amikor visszament Navalnij Oroszországba, hogy le fogják tartóztatni, és az is, hogy életben nem nagyon nem kerül ki abból a börtönből. Mi volt ezzel a célja?

– Szerintem három dolog miatt vállalta ezt. Egyrészt mert Alekszej Navalnij alapvetően politikus volt, abban az értelemben, hogy hatni akart a hatalomra. Arra pedig nagyon gyorsan rájött, hogy azt külföldről sokkal nehezebb, mint belülről. Másrészt őt olyan nagy ellenségnek tekinttette a Putyin-rendszer, személyesen Putyin is, hogy valószínűleg, ha külföldön marad, akkor is megpróbálják megölni. Láttunk már ilyet Oroszország kapcsán elég sok esetben. Harmadrészt, mindezt felmérve, példát is akart mutatni. Én ezekkel magyaráznám, hogy végül is vállalta, hogy hazamegy, vagyis

valószínűleg teljesen tisztában volt azzal, hogy mi lesz a sorsa.

Nem ő egyedül ilyen egyébként, mondok egy másik példát, Marija Kalesznyikavát, aki Belorussziában vállalt hasonló sorsot. Ő egy fuvolaművész, aki 2007 és 2019 között Németországban élt, 2020-ban pedig Viktar Babarika kampánystábját vezette. Elmehetett volna, de nem akart. Állítólag

eltépte az útlevelét, amikor titkosszolgálat emberei át akarták kényszeríteni a határon, és vállalta, hogy Belaruszban marad.

2021-ben 11 év börtönre ítélték. 2022. november végén a börtönkórház intenzív osztályra került, és közel egy éve nincsenek hírek róla. Egyébként Navalnij még a börtönből is tudott hatni.

– Milyen az a rendszer, ami azért annyira nem zár hermetikusan, hogy például nagyon sok információt megtudtunk Navalnijról, amit a börtönből üzent?

– Nem tud mindent megakadályozni. Bizonyos dolgokat be kell tartani, amiket a törvény az elítélteknek még Oroszországban is biztosít. Vagyis Navalnij azt próbálta kihasználni, amire minden egyes elítéltnek lehetősége van. Üzent az anyján, az ügyvédein keresztül. Az anyja volt az, aki utoljára élve látta. Az utolsó nagy kísérlete az volt, hogy arra akarta rávenni az oroszokat, hogy ne online szavazzanak, és ne is március 15-én meg 16-án, hanem 17-én délben menjenek el tömegesen szavazni a szavazókörökbe, legyen ez egy jelképes tiltakozás.

Ez szerintem rendkívül kreatív kísérlet volt a részéről, majd meglátjuk, hogy mennyire sikerül, vagyis így lesz-e vagy sem.

De önmagában az, hogy egy börtönben lévő ellenzéki ezt megpróbálja megszervezni, egy rendkívüli teljesítmény Oroszoszágban.

– Totális diktatúra Oroszország?

– Az orosz-ukrán háború eszkalációja óta szerintem egyre inkább. Nem hagyományos formában, de az. Amíg csak sima diktatúra volt, addig annak az orosz embernek, aki nem szimpatizált a hatalommal és a rendszerrel, lehetősége volt a magánéletbe visszavonulni és nem foglalkozni a politikával. Ez egyfajta társadalmi megállapodás volt a hatalom és az állampolgárok között. Azonban amióta zajlik az orosz-ukrán háború, szerintem erre már nincs lehetősége, tekintettel arra, hogy az orosz kormányzat törvényileg követeli meg a rendszer háborús politikájának támogatását. Aki a háború ellen beszél, aki a háború szót használja az Ukrajnában folyó harcokra, az már elítélhető.

Elítélhető az is, akinek a gyereke az óvodában vagy az iskolában ilyesmit lerajzol. Innentől kezdve szerintem egyértelmű, hogy a putyini rendszer egy totális diktatúra.

Nincs lehetőséged elmenekülni a politika elől. A hatalom felmondta azt a megállapodást a társadalommal, hogy ha békén hagyod a politikát, akkor hagyunk téged is békén élni.

– Értelmezhető ellenzék nincs is?

– Alekszej Navalnij volt szerintem az utolsó klasszikusan értelmezhető ellenzék. Ő volt az utolsó olyan figura, aki választási stábjának segítségével 2013-ban a polgármesteri posztért indult Moszkvában, 2018-ban az elnökjelölt próbált lenni,

sikerült bizonyos hátországot, egyfajta hálózatot kiépítenie az egész Föderációban.

Ezzel a hálózattal lépett fel a korrupció ellen, próbálta meg bemutatni a korrupciót (Medvegyevét és Putyinét), illetve próbálta meg láttatni a rendszer működését filmjeivel, írásaival és különböző akcióival. A halálával ez a korszak egyelőre lezárult.

– Putyin összes jelentős ellenfele meghalt, alig leplezetten a rezsim ölte meg őket, természetesen bizonyíték nincsen, nem is lehet. Egy ilyen országban milyen értelme lehet a mártiriumnak? Megéri felvállalni a biztos halált, ha az sem biztos, hogy változik valami?

– Szerintem mindig vannak olyanok, akik a leglehetetlenebb helyzetben is igyekeznek példát mutatni. Akik nem hajlandók csak túlélni, hanem fellépnek egy rendszer ellen. Navalnij egyértelműen ilyen ember volt. Nem gondolom, hogy komoly reményei lettek volna azzal kapcsolatban, hogy mit lehet tenni Oroszországban, de

ő mindig azt vallotta, hogy az apátia a legrosszabb dolog, ami a társadalmat elérheti.

Nem értékelném túl ennek hatását, de azért még most is volt egy Nagyezsdin nevezetű ember, akit ugyan nem engedtek indulni az elnökválasztáson, hiába adott le 104 ezer támogatói aláírást, de 104 ezren mégiscsak bevállalták azt, hogy egy olyan jelöltet ajánlanak, aki, természetesen a törvény adta lehetőségek keretein belül, de nyilvánosan bírálta az Ukrajnában folyó háborút („különleges katonai műveletetet”), és azt hirdette, hogy teljesen más politikát akar folytatni, mint Putyin.

Ez a 104 ezer ember úgy írta alá Nagyezsdin ajánlását, hogy pontosan tudta, az adatai a titkosszolgálatokhoz kerülnek, mint ellenzékinek.

És Navalníj halálát követően vannak, akik kimennek az utcára megemlékezve tiltakozni. Ezek olyan dolgok, amik azt mutatják, hogy Navalnijnak és mindenkinek, aki Oroszországban ellenzéki példát igyekszik mutatni, van hatása. És persze vannak olyan helyzetek, amikor az ellenzéki politikusok tudatosan a történelemnek dolgoznak, mert csak annak dolgozhatnak. Ilyenek mindig voltak, szerintem ma is vannak, és lesznek, Oroszországban is.

– Az apátiáról beszélt. Arról, hogy Navalnij azt tartotta a társadalomra legveszélyesebbnek. Navalnij halálával ez az apátia nem fog növekedni? Hiszen ez is azt mutatja, hogy Oroszországban nem éri meg szembefordulni a hatalommal.

– Ez átmenetileg bizonyára így lesz, de előbb-utóbb mindig megjelennek olyan emberek, akik Navalnij nyomdokába lépnek. Egyszerűen mert elégedetlenek és ennek hangot akarnak adni. Hogy ehhez milyen hosszú időre van szükség, nem tudjuk, de egyetlen egy rendszer sem tart örökké, Vlagyimir Putyiné sem. Egyelőre olyan mint Navalnij volt, nem lesz, mert a jelenlegi helyzetben Oroszországban nem lehet szervezkedni, hálózatot kiépíteni, csak illegálisan. De azért azt gondolom, hogy Navalnij példája sok mindenkire hatott és hathatott. Elsősorban azért gondolom így, mert láttunk már példát. Gondoljon csak Nelson Mandelára, aki apartheid ellenes tevékenysége miatt 27 évet töltött börtönben. És nagyon sokan elsősorban ezt a Mandelát ismerik, és nem a későbbi dél-afrikai elnököt. Vagyis

az ellenzéki politizálásnak még a legkeményebb diktatúrában is van értelme, mert lehet egy olyan példa, erőteljes üzenet, aminek hatására egyre többen próbálnak meg szembeszállni a rendszerrel.

Azt azért ne gondoljuk, hogy Oroszországban mindenki támogatja Putyint és politikáját. A felmérések egy része azt mutatja, hogy a többség elégedetlen azzal, ami zajlik Oroszországban, akkor is elégedetlen, ha ennek nem adja nyilvános jelét. Különösen nem adja akkor, amikor megkérdezik erről, mert egyszerűen nem akar börtönbe kerülni, nem akar a hatóságokkal összetűzésbe kerülni. De ott, ahol van száznégyezer, olyan Puytin-kritikus ember, aki vállalja, hogy adatai a belbiztonsághoz kerüljenek, vagy olyanok aki a letartóztatást is vállalják, hogy jelezzék, fontos volt nekik Navalnij, ott a csendes elégedetlenek is egészen biztosan sokan vannak.

– Putyin olvasott-e Szophoklészt? Navalnij holttestét nem akarják kiadni egyelőre. Magyarországon, ha nem is közvetlenül ebbe, de szimbolikusan a diktatúra belebukott. Most ott tartunk éppen, hogy ugyanazt a kreóni bűnt mintha Putyin is elkövetné.

– Én magam nem tartozom azok közé, akik azt gondolnák, hogy Navalnijt meggyilkolták volna. A szónak abban az értelmében semmiféleképpen nem, hogy bementek hozzá, agyonverték, lelőtték vagy valami hasonló. De azokkal nagyon egyetértek, akik azt állítják, hogy

elősegítették halálát az évekig tartó kínzásokkal, és a hatóságok által szándékosan számára teremtett rendkívül kemény körülményekkel azok, akik így akarták a halálát előidézni.

Alekszej Navalnij az elmúlt három évet olyan körülmények között töltötte, amelyek egy teljesen egészséges ember esetében is súlyos egészségkárosodáshoz, esetleg halálhoz vezettek volna. Kezdve 2020-as megmérgezésétől vagy 2021. januári letartóztatásától és bebörtönzésétől, folytatva 2022. februári (10 év) és márciusi (9 év) újabb elítélésével, továbbá azzal, hogy bebörtönzése alatt összesen 300 napot kellett büntetőcellában töltenie. 2023 augusztusában ismét elítélték (19 évre) „szélsőséges közösség” létrehozása miatt, majd Oroszország egyik legtávolabbi és legkeményebb büntetőtelepére, a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet egyik büntetőtáborába szállították, az északi sarkkörön túlra. 2024. január 9-én, nem sokkal megérkezése után, Navalnij először került az ottani büntetőcellába, hét napra. Január 22-én 10 napra, február 1-jén újabb 10 napra. Utoljára február 14-én, két nappal a halála előtt zárták ismét büntetőcellába.

Mindezek egészen biztosan hozzájárultak ahhoz, hogy Navalníj egészsége 47 éves korára megroppant, és teste feladta a küzdelmet.

Halála láthatóan magát a rendszert is meglepte és zavarba hozta, mert ki kell találnia, hogy milyen narratívába foglalja az ellenzéki politikus halálát. Ettől azonban nem fog megroppanni a rendszer. Nem ez lesz az az ok, ami miatt a putyini rendszer megbukik. Ha Oroszország egyelőre nem is, a nemzetközi közösség egy része biztosan fenn fogja tartani a Navalnij emlékét és üzenetét. Talán díjat, intézményeket, utcákat fognak elnevezni róla. És alighanem meg is érdemli ezt, mert lényegében az életét áldozta azért, hogy megváltoztassa az orosz politikát, még ha ez nem is sikerült neki.


Link másolása
KÖVESS MINKET: