KULT
A Rovatból

Sportfilm az egész családnak? Nem tudtak mit kezdeni a remek témával az alkotók A gyönyörű játékban

A gyönyörű játék nézése közben akarva és akaratlanul A győztes gólra tudtam csak gondolni. Taika Waititi focis vígjátéka sajnos túl élénken élt az elmémben és azt kell mondanom, hogy sokkal jobb is a cikkünk tárgyánál. A győztes gólnál túl sok mindent szerettek volna, csak idő nem volt rá.


Thea Sharrock rendező nevével főleg kisebb projektek stáblistáján találkozhattunk, de sok sorozatot is rendezett, így a Netflix részéről teljesen érthető volt, hogy rábízzanak egy nagyobb streaming filmet. Nem túl drága szakember, tisztességes filmográfiával. A rendezőnő eddigi legnagyobb sikere a Mielőtt megismertelek történetének az íve nagyon hasonló cikkünk tárgyához.

Egy komoly témát próbál könnyed köntösben előadni, miközben kicsit vicces, egyáltalán nem ízléstelen módon, ugyanakkor azért a könnycsatornánkat is képes megdolgoztatni.

Sajnos a korábbi film esetében ez jobban sikerült. Bár nem fogok kertelni, azért egy-egy könnycseppet még nekem is el kellett morzsolnom. Tudom, ezek után nem ér kritizálni a szomorkás részeket, pedig úgy érzem, hogy a keserédes jelenetek túldramatizáltak, és túl direkten befolyásolták a nézői szíveket. Nem azt mondom, hogy nem működik a drámai vonal, de rájátszanak a sírós részekre, mondjuk, ezek szerint sikeresen, vagy nekem alacsony az ingerküszöböm.

A téma alapból közel áll a szívemhez, a foci egész életemben a szerelmem volt, tudom, hogy működik a világon a nemzetközi profi futballrendszer, a szegényebb réteg mennyire függ tőle, sokaknak ez az egyetlen esélyük, hogy kitörjenek a rossz körülményeikből. Ez azért adott némi plusz információt az egyik komolyabb drámai csavar hátterébe.

Főszereplőnk Vinny (Michael Ward) jelenleg hajléktalan, de nagyon büszke ember, önmagát korábbi profi futballjátékosnak mondja, mindemellett fiatal apuka.

Felesége elhagyta, kislányát ritkán látja, és a kocsijában kényszerült lakni. A munkájában nem tud előre haladni, bármennyire is próbálkozik, nem tud dolgozni.

Mivel tényleg ügyes sportoló, felfigyel rá egy visszavonult edzőlegenda, Mal (Bill Nighy), aki már csak szenvedélyből edz csapatokat a hajléktalan foci világbajnokságra, hogy ezzel is pozitívan befolyásolhassa néhányuk életét.

Ez a torna tényleg létezik, és valóban ügyes játékosok alkotják ezeket a válogatottakat.

Kicsit in medias res kezdődik minden, Vinny rögtön bekerül a válogatottba, és már utaznak is Rómába a tornára. Nem igazán reális az egész, mintha a Jég veled! jamaikai bobosokat az 10. percben már vinnék a téli olimpiára. Nincs igazán kohézió a szereplők között, Vinny úgy viselkedik, mint egy sértődött tini, hiába ő a legjobb játékos, teljesen antipatikus és lekezelő az amúgy botrányosan bénán játszó válogatott társai mellett.

Félreértés ne essék, nem a színészek játszanak botrányosan, hanem mint focisták gyengék. Az ilyen tornákon azért ennél jobb játékosok szoktak szerepelni. Kicsit olyan érzés, mintha kihagyták volna a kötelező edzés részt a sportfilmben, nincs meg a montázs sem, és rögtön a csúcspontra ugrana a történet.

Pedig Vinnyn kívül minden karakter izgalmas, a volt drogfüggő Nathan (Callum Scott Howells) és az elején kicsit barátságtalan Cal (Kit Young) is sokkal érdekfeszítőbb elsőre, mint főszereplőnk.

Az edzőt Malt Bill Nighy kisujjból hozza. Teljesen természetes a mindig szerethető mentorfigura szerepében, majd, amikor elindul egy meccs, teljesen kifordul önmagából, és többször van kiállítva, mint a játékosai. Mindemellett még több történetszál is megjelenik, a dél-afrikai, a japán és az amerikai válogatottból is megismerünk több szereplőt.

Színészek terén tehát nincsen gond, Bill Nighy mindig jó, Vinnyvel csak forgatókönyvi problémák vannak, de a karakterének az íve és a tanulsága tökéletes. A legutóbb az Árnyék és Csont legemlékezetesebb figurájaként, a Jespert alakító, itt is remeklő Kit Young is ügyes az amerikai csodacsatár, Rosita szerepében az amúgy béna Halo-sorozatból frissen „szabaduló” gyönyörű Cristina Rodlo viszi a prímet. A japán válogatottnak pedig minden tagja csiszolatlan gyémánt.

Mindenki kedves, az egész film lelkesítő, és jó érzés nézni, még ha klisékből is építkezik.

Kicsit gyors a tempója, annyira nem vicces, mint gondolja magáról, és a focit erőteljesen hanyagolják, szinte csak atmoszférateremtésnek használják. Róma nagyon szép, tökéletes helyszín egy keserédes családi drámához. A történet íve, mint mondtam nem rossz, sőt a főszereplőnké szinte hibátlan, még akkor is, ha a sok mellékszál miatt néha nagyon töredezett a történetszövés. Bár valószínűleg egy ilyen „rinyagép” főszereplő mellett nem is gond, hogy sokszor váltottak a hangnemen, és követtünk kicsit másokat. A japán válogatott például szinte pöccre pontosan eljátssza a Waititi féle A győztes gólt, csak kb. 15 perces játékidővel.

A problémám, hogy ugyan a dráma működik, és a történet kellően szívfacsaró, valahogy semmitmondó az egész film. Mintha egy algoritmus írta volna: minden tökéletesen koreografált, megfelelő pillanatban történnek a „csavarok”, a drámai hangnem ügyesen váltogat a vígjátékkal, csak sajnos egyik zsánerben sem kiemelkedő. Túlzottan szomorkás, hogy vígjáték legyen, és tele van gyengébbnél gyengébb viccekkel. Sok komoly témával foglalkozik, de csak megemlíti őket felületesen, nem fejti ki a problémákat. Az alaptémával nem igazán kezd semmit, ez akár egy tánc- vagy énekverseny is lehetett volna.

Nem azt mondom, hogy A győztes gól jó film, de én sokkal jobban szórakoztam alatta, mint A gyönyörű játék alatt.

Az igazság az, hogy egy délutáni családi filmnek elmegy a Netflix legújabb dramedyje, de másra szerintem alkalmatlan. Hiába volt a készítők kezében jó szereplőgárda, Frank Cottrell Boyce forgatókönyve erőtlenre sikerült. Csoportelső is lehetett volna A gyönyörű játék, de csak egy meglepetés harmadik hely maradt neki, számomra közepes streaming-tartalomnak érződik inkább, mint egy szórakoztató filmnek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk