Szalóczy Pálé az ország legismertebb hangja
Sok ember csak akkor csodálkozott rá a személyére, miután a média elkezdett foglalkozni vele a metrószerelvények hangbemondása kapcsán. Pedig szakmai múltja sokkal régebbre nyúlik vissza: rádiósként és tévésként már akkor egy egész ország hallhatta őt, amikor a mai utasok jelentős része még nem is élt. De ki van a hang mögött?
Szalóczy Pál videoüzenete olvasóinkhoz:
Szalóczy Pál 1945. november 15-én született Budapesten. Karrierje bizonyos szempontból már csecsemőként elindult: egy tápszermárka reklámarca lett, amiért „gázsit” is kapott, mégpedig a cég termékeit.
Az egyetem elvégzése után, 1970-ben került a Magyar Rádióba, ahol több mint négy évtizedet töltött bemondóként. Ezzel párhuzamosan hosszú ideig a televízióban is dolgozott, valamint ő mondta fel a hazai pályaudvarok és a metróvonalak információs szövegét.
Eredeti foglalkozása mellett futballozik is, sokáig az újságíró-válogatott kapusa volt. Később íróként is debütált, első műve a születése előtti idők rádiósairól szóló A leírt szöveg felolvasandó c. könyv, mely 2005-ben jelent meg. Ezt az autóvezetéssel foglalkozó Európába(n) vezetünk! követte 2007-ben, majd egy krimi A Vénusz-rejtély címmel 2009-ben.
(Forrás: Wikipédia)
Tizenéves fiúként még csak annyit tudott, hogy valami nem szokványos dolgot szeretne csinálni az életben. Az írói és a tudományos pálya is megfordult a fejében, majd az érettségihez közeledve egyre inkább a művészetek felé kacsintgatott. Különösen igaz volt ez onnantól kezdve, hogy nagykamaszként kialakult a hangszíne, amiről már akkor érződött, hogy nem mindennapi lehetőségeket rejt.
Apja hatalmas operarajongó volt, emiatt nagyon erősen kapacitálta a fiát, hogy operaénekesnek menjen. Ő viszont az akkori divatnak megfelelően – a ’60-as évek közepén járunk – inkább gitárt vett a nyakába. A Beatles hatására ebben az időben szinte az összes fiatal ilyesmivel próbálkozott, és az újdonság varázsa miatt már pár akkorddal is lehetett érvényesülni.
Érettségi után elvitték katonának, de itt is megmaradt a szereplési vágya. Néhány társával gitárzenekart alapított, és gyakorlatilag minden hétvégén felléptek a tiszti klubban. A korszak szinte összes magyar slágere a repertoárjukon volt. „Cserébe tejben-vajban fürösztöttek minket, mindig gondoskodtak róla, hogy ne maradjunk se éhesek, se szomjasak” – emlékszik vissza.
Leszerelés után biológia-földrajz szakos lett az egyetemen, de csak azért, mert középiskolásként második helyezést ért el egy földrajzi témájú országos tévévetélkedőn (ez volt élete első televíziós szereplése), és jutalomként ebből a szakágból nem kellett felvételiznie. Valójában ekkor már teljesen más dolgok érdekelték, egyértelmű volt számára, hogy a hangjával akar érvényesülni.
Rádiós kolléganőjével, Debrenti Piroskával
A színpadi évek
Első dolga volt tehát csatlakozni az egyetemi énekkarhoz, amely nemzetközi szinten is elismertnek számított. Tíz évet töltött el itt, ami alatt kis túlzással az egész világot bejárták. Ez ma is nagy dolog lenne, de akkoriban kiváltképp az volt, hiszen csak nagyon kevesen utazhattak szabadon a szocialista blokkon kívüli országokba.
Az énekkar három másik tagjával afféle mellékprojektként létrehozták a Budapesti Spirituálé Quartettet, és beneveztek az 1968-as Ki Mit Tud?-ra. Hatalmas meglepetést okoztak, hiszen ezt a műfajt alapvetően a fekete bőrű amerikaiak űzik, itthon szinte senki nem ismerte. Külön skandallum volt, hogy angolul, vagyis az ellenség nyelvén énekeltek.
Utóbbiba végül belenyugodtak a szervezők, de magával a spirituáléval egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. A verseny során így majdhogynem az összes kategóriát megjárták, opera- és táncdalénekesekkel kerültek össze.
A budapesti döntőben Cserháti Zsuzsa volt az ellenfelük, ki is ütötték.
„Ez lehetett az a pillanat, amikor elhatározta, hogy háttérbe vonul és megtanul énekelni” – mondja Szalóczy. Az énekesnő ezután évekig nem hallatott magáról, majd miután visszatért, már profi volt és igazi sztárrá vált.
A Quartett egészen az országos döntőig jutott, ahol mindössze a szoprán operaénekesnő, Kincses Veronika bizonyult náluk jobbnak. Tőle pedig igazán nem volt szégyen kikapni, pláne hogy különdíjasok lettek, ami ebben az esetben felért egy győzelemmel.
Két szám az együttestől:
A Ki Mit Tud? után országos turnéra indultak, televíziós ismertségüket kihasználva rengeteg helyen léptek fel. Végül néhány sikerekben gazdag év után elváltak útjaik, mindannyian dolgozni kezdtek és/vagy családot alapítottak, így már nem jutott idejük zenéléssel foglalkozni. Egy-két felvétel viszont maradt utánuk, lásd fent.
Út a médiába
A Magyar Rádióba is énekesként került először, de hamar felfigyeltek a hangjára, és javasolták neki, hogy jelentkezzen bemondónak. 1970-et írtak ekkor, ebben az évben diplomázott, ám egy percig sem volt kérdéses számára, hogy ha választani kell a tanári pálya és a felajánlott lehetőség között, az utóbbi mellett dönt.
Hatalmas túljelentkezés volt a bemondói állásra, 6-700 emberből mindössze kettőt vettek fel. Többkörös vizsgát tartottak, a Színművészeti Egyetemhez hasonlóan folyamatosan rostálták ki a jelölteket, őt viszont az utolsó körben is alkalmasnak találták. Ez volt az első és egyetlen főállású munkahelye, 41 évet töltött ott.
Szalóczy Pál híreket mond - archív felvétel 1991-ből:
Akkoriban még valódi ranglétrát kellett bejárni, nem úgy mentek a dolgok, mint manapság, amikor – elmondása szerint – szinte az utcáról bekerülve is mikrofon elé állhat valaki.
Újoncként egy évig egyáltalán nem szólalhatott meg, az élő adásban való hírolvasásra pedig további egy évet kellett várnia.
Ezalatt rengeteg tréningen és beszédgyakorlaton esett át, rendkívül magas színvonalú képzésben részesítették. Ettől függetlenül az első időszakban természetesen komoly lámpalázzal küzdött (szó szerint), de viszonylag hamar sikerült levetkőznie. Mint mondja, ha az ember állandóan ki van téve az adást jelző piros lámpa okozta izgalomnak, előbb-utóbb hozzászokik.
Köztudomású, hogy minden ember máshogy érzékeli a saját hangját belülről, mint akkor, ha felvételről hallja vissza. A bemondói képzésnek ráadásul rendszeres velejárója, hogy az ember egy ideig elveszti a természetes hangját, annyira meg akar felelni a "rádiós hangról" alkotott képnek. Vele is ez történt, tulajdonképpen kicsavarta saját magát, természetellenes modorosságot felvéve. Legalább egy év beletelt, mire a beszédtanára azt mondta neki: na, ez most megint te vagy.
Szerencsés tulajdonság, hogy a hangja mintha kortalan lenne: bár nemrég múlt 69 éves, beszédét hallva erre valószínűleg senki nem jönne rá. A legjobb bizonyíték a fenti archív felvétel, amely 1991-ben készült, mégsem érezhető gyakorlatilag semmilyen különbség a mai adottságaihoz képest. Ebben egyébként annak is szerepe lehetett, hogy soha életében nem dohányzott, bár mint mondja, ezzel nagyon sok kollégája máshogy volt.
Miután túljutott a fenti perióduson, és bekerült a törzsgárdába, hamarosan a tévétől is megkeresték. Először az Iskola Televízióba hívták, amely akkoriban egy országos lefedettségű, kimondottan fiataloknak szóló csatorna volt. Itt oktatófilmekben játszotta a tanár bácsit, végzettségéből adódóan az élővilág órák tananyagát adta elő könnyen befogadható stílusban.
1980-ban került át a fő csatornára hírolvasónak, és nagyjából egy évtizedig csinálta ezt is a rádiózással párhuzamosan. Nem önszántából jött el, a tévé vezetése gondolta úgy a rendszerváltás után, hogy egy az egyben friss arcokra cserélik az „átkos” időszak műsorvezetőit. Pedig a dolgozóknak nem volt semmilyen politikai kötődésük, ennek ellenére mégis a teljes megújítás mellett döntöttek.
Ezután időnként még volt egy-egy beugrása, például hétvégi beszélgetős műsorokban, illetve a kábeltévék elindulása után más csatornákon, de napi szinten lekerült a képernyőről. Annyira nem is bánta, hiszen a rádiózás továbbra is kitöltötte az idejét.
„A vágány mellett kérjük vigyázzanak!”
Bár médiaszerepléseit is az egész ország láthatta-hallhatta, Szalóczy Pál hangját a legtöbben – főként a fiatalabbak közül – mégis a MÁV és a BKV utastájékoztató rendszerének köszönhetően ismerik.
Ez a történet szintén hosszú múltra tekint vissza, először nagyjából 25 éve kapott felkérést a vasúttársaságtól. Ekkor határozták el, hogy egységesítik a pályaudvarok és vasútállomások hangbemondását, mivel addig mindenhol a helyi erők mondták az információkat, ebből adódóan ingadozó színvonalon. Ehhez szükségük volt egy profi hangra, amit kézenfekvő módon a rádióban kerestek.
„Egy napon odatelefonáltak, és én vettem fel a kagylót” – idézi fel, min múlott tulajdonképpen az egész dolog. Ha egy kollégája válaszol a hívásra, nagy eséllyel ő kapta volna a megbízást.
Először csak egy pároldalas szöveget kellett felolvasnia, amivel az új számítógépes rendszert tesztelték. A próba sikerrel járt, így legközelebb már egy kisebb kötegnyi papírt adtak a kezébe. Több mint egy évig tartott, mire az ország összes vasútvonalának indulásait, érkezéseit, késéseit mikrofonba mondta.
Az idősebb generáció tagjai, akik még láthatták a Magyar Televízióban, arcról is gyakran felismerik. Nem véletlenül, hiszen akkoriban még nem voltak kereskedelmi csatornák, így az emberek agyába sokkal erősebben belevésődtek az állami adó műsorvezetői. Emellett a járművek hangbemondása kapcsán is sok képes újságcikk és tudósítás foglalkozott vele.
Ami a hangját illeti: erre nagyon sok példa akad, annak ellenére is, hogy a hétköznapokban ügyelni szokott rá, hogy ne rádiós stílusban és hangsúlyozással beszéljen. Az Indexnek a fenti videóriportban úgy fogalmazott, sokáig behúzott nyakkal szállt fel a metróra, végig azon töprengve, vajon hányan vannak tudatában annak, kivel utaznak együtt. De elmondása szerint szerencsés a helyzete, mert ez még mindig messze van attól a fajta celeb-életmódtól, amikor lépten-nyomon összesúgnak valaki háta mögött. Arra biztosan nem vágyna.
Iszonyú fárasztó és unalmas munkaként emlékszik rá, főleg mivel minden alkalommal órákon keresztül kellett azonos hanglejtéssel, gépiesen és érzelemmentesen beszélnie – a szövegrészleteket ugyanis utólag egymásra vágták, ezért nem lehetett nagy eltérés közöttük. Az élő beszéd színességéhez képest ez a monotonitás nagyon szokatlan és megterhelő volt számára.
Az alapok rögzítése után már csak évi pár alkalommal hívták kiegészíteni ezt-azt, ilyesmi még mostanában is előfordul. Igaz, azóta eltörölték a központosítást, így az utóbbi időben sok helyen lecserélték őt. De például a Déli pályaudvaron a mai napig megmaradt, és a Keletiben, valamint Kelenföldön is csak nemrég váltottak egy női hangra, mondván a hangszórók frekvenciája miatt szerencsésebb választás.
Petruska András Metropolita című lemezének bemutatóján. Az album dalait a 4-es metró megállói ihlették, részletesen itt írtunk róla. Fotó: Vértesi Maya
A MÁV után a BKV is megkereste, szinte a kezdetektől fogva ő mondta a 2-es és a 3-as metró megállóit. Pár évvel ezelőtt lecserélték, ám az utasok körében olyan népszerű volt, hogy külön Facebook-csoport alakult a visszahozásáért. A kezdeményezés sikerrel járt: a 2-es és 4-es vonalon közlekedő új Alstom-szerelvényeken ismét ő hallható, sőt ha minden igaz, nemsokára a 3-ason és a földalattin is „üzembe állítják”.
Miután elbocsátották a Magyar Rádióból, és a metróban is egy bemondó kolléganőjére, Tarcsa Zsuzsára cserélték őt, Szalóczy a következő hirdetést írta ki saját Facebook-oldalára:
"Kedveseim! Ismerős és (még) ismeretlen ismerőseim! Úgy döntöttem, hogy egy (apró) hirdetést teszek közzé: 'Az ország legismertebb hangja' (nem én találtam ki!!!) ELADÓ, BÉRBE VEHETŐ! Merthogy a királyi rádió már nem tart rám igényt, én meg még dolgozni szeretnék! (Hülye vagyok?) Különösen a szakmabéliek figyelmébe ajánlom magamat, mert ők talán jobban tudják, mi (mindenre) vagyok használható. De bármit vállalok, ahol 'hang"-ra van szükség!"
Sokáig vívódott, megjelentesse-e a felhívást, de hamarosan kiderült: megérte. Ugyanis a rendhagyó reklám eljutott Vitézy Dávidhoz, a Budapesti Közlekedési Központ éppen a napokban menesztett első emberéhez is. Vitézy privát üzenetben kapcsolatba lépett vele, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Ehhez jött még hozzá a fent említett Facebook-csoport is, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a megállapodás a közösségi média ereje nélkül nem jöhetett volna létre.
Utastájékoztatás Szalóczy Pál hangján a Déli pályaudvaron, az OpenRails nevű vasútszimulátor programban:
Nyugdíj után is van élet
A rádiótól 2011-ben jött el, ekkor volt egy nagy leépítési hullám, amikor a dolgozók több mint felének búcsút mondtak. És mivel ő már több éve nyugdíj mellett dolgozott, várható volt, hogy beleesik a körbe.
Persze eleinte nagyon hiányzott neki az állandó pörgés, de mára már belenyugodott, főleg mert a digitális világban az egész rádiózás természete annyira megváltozott, hogy az ő generációja egyre kevésbé találta benne a helyét. Mindenesetre, ha néhanapján visszatér a Bródy Sándor utcai épületbe, rögtön úgy érzi magát, mintha egy perc se telt volna el azóta, hogy napi szinten bejárt.
A babérjain viszont azóta sem ül, állandó késztetést érez arra, hogy lekösse a kreatív energiáit. Mostanában ismét visszatért az éneklés az életébe: jelentkezett a Bolyki Balázs által vezetett Bolyki Soul & Gospel énekegyüttesbe, a harminctagú csapattal hasonló zenét játszanak, mint ami a Spirituálé Quartettet is jellemezte.
A Bolyki Soul & Gospel karácsonyi meglepetés-performansza a fényvillamoson:
A Történelmi tükörcserepek című műsor egyik legutóbbi adása a Hatoscsatornán:
Itt pont az ő természetes, mély hangfekvésére van szükség, amely az operaszerepeknél kevésbé számít nyerőnek. Utólag visszagondolva ezért nem is bánja, hogy apja szándékával ellentétesen alakult a karrierje, hiszen az folytonos alkalmazkodást és megalkuvást jelentett volna.
Képernyőn is látható, a Hatoscsatorna nevű adón heti rendszerességgel vezet történelmi témájú magazinműsorokat. Emellett sok irodalmi estet és felolvasást tart, például a Fészek Művészklubban, ahol Hangoskönyv-színpad néven van egy szezononként kétszer-háromszor jelentkező sorozata, kialakult törzsközönséggel. Annyi biztos, hogy nem tipikus nyugdíjasként telnek a napjai.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg!
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor
