Ha szeretek nőcis lenni, akkor gyomorszájon vágom a feminizmust?
Bevallom: nekem nem esett rosszul, amikor családom egy férfitagja – az unokatesóm, kétgyerekes családapa – a minap egy oroszlánüvöltéssel kitépte a fridzsideremből az ott tárolt Nutellát, és az orrom alá dugta:
„Meg vagy te húzatva? Ilyen szőke vagy? Lehűteni a Nutellát? Hát kőkemény lesz, kanalazni se tudod, és tökre elmegy az íze! Hogy lehetsz ennyire - nő?”
A dolog tragikumát ugyan nem éreztem át, megszeppenve pislogtam, és bár a röhögőgörcs kerülgetett, szófogadóan feltettem a Nutellás üveget a konyhapolcra. Bevallom: az viszont rosszul esett, amikor életem első munkahelyén, két év gályázás után a HR-es egyik elszólásából tudtam meg, hogy a velem pontosan ugyanolyan beosztásban lévő, ugyanolyan korú és tapasztalatú – és a munkát sok esetben leszaró – férfi kollégám kétszer annyit keres, mint én. Akkor még volt bennem kakaó, a főnököm elé álltam, és rákérdeztem, ő meg a monitorába bújva azt dünnyögte:
„Hát tudod, ő fiú…”
Bevallom: nem esett rosszul, amikor könnyű nyári ruciban és tűsarkú szandálban készültem áttipegni a Hengermalom út frissen betonozott kereszteződésén, miközben három kigyúrt, baseball sapkás munkás-srác kaján vigyorral figyelte, hogy vajon lesz-e annyi eszem, hogy belesétálok a még totál ragacsos betonba. Hajszálon múlt, tényleg, de nem sétáltam bele. Kikerültem, penderültem egyet fiúk felé, akik közül az egyik a csikkjét elnyomva, komótosan odaszólt:
„Ügyes voltál, babuci!”
Bevallom: az sem esett esett rosszul, amikor az egyetemen a Nyugat lírikusaiból vizsgáztam - mellesleg egy olyan (férfi)tanárnál, aki gyerekkorában még találkozott Máraival -, és miután beírta nekem az ötöst, atyaian rám mosolygott: "Kislányom, azért ha lediplomázik, menjen ám férjhez. Ezekkel a zöld szemekkel nem csak tanulni kell."
Bevallom: az viszont rosszul esett, amikor jópár évre rá egy minisztérium sajtóosztályán, napi 12 óra munka után, egy bulin az egyik férfi kollégám az egész csapat előtt átkiabált nekem az asztal fölött:
„Ugye tudod, hogy az ilyen okos típusú csajokat sose veszik feleségül?” Megütközve visszaszóltam, hogy egyszer már elvettek. „Oké, akkor meg otthagytak. Az ILYENEKET ott szokták.”
Bevallom: egyáltalán nem esett rosszul, amikor az egyik exemnek, aki korán kelt, és rengeteget dolgozott, minden hajnalban kialvatlanul, kókadozva ágyba vittem a kávét, a kettőbe hajtott forró sajtos omlettet, és a frissen sütött bacon-szalonnát. Tálcán, pipacsmintás szalvétával, mert imádok mindent, ami pipacs.
Jólesett gondoskodni a férfiról, akit szeretek. Mert hálás volt, és soha nem várta el, és... úgy érzem, az ilyesmi valahol tényleg a nő dolga.
Bevallom: az viszont rosszul esett, amikor egy másik exem TIZENHÉTSZER küldött vissza a tűzhelyhez (számoltam), kezemben a kanállal, mert egyik kóstolónál sem érezte, hogy ugyanolyan íze lenne a gyümölcslevesemnek, mint az anyjáénak. Ő a tévé előtt ült. Én meg már bánom, hogy nem borítottam a fejére az egész fazekat kb. a harmadik körnél.
Bevallom: tudom, milyen az, ha egy férfi visszaél az erejével. Pofoztak már meg úgy, hogy leestem az ágyról. Egyszer az életben. És azt sem felejtem el soha, amikor tizenhárom éves koromban egy cserediák-táborban egy holland fiú váratlanul elkapott, lenyomott a földre, és rám feküdt. Háttal feküdt rám, és semmilyen „olyan” helyen nem érintett meg, azt se tudom, miért csinálta – lehetett vagy tizenöt éves –, de az a fél perc nekem elég volt, hogy életre szóló traumaként éljem meg.
Mert a pofon is meg ez is kizárólag a megalázásra ment ki, a holland meg utána a haverjaival még ki is röhögött.
De bevallom, az nem esik rosszul, ha a párom néha a fenekemre csap. Sőt, akadtak kollégáim is, aki megtették, de abban a helyzetben valahogy nem éreztem sértőnek - persze azért ne csináljunk rendszert belőle. Nem esik rosszul, sőt szeretem, ha a kedvesem a mozi sötétjében óvatosan a pulóverem alá nyúl, és végigsimítja a meztelen hátamat, úgy, hogy más ne vegye észre. Zavarba jövök, de olyan bizsergető zavar ez. Belefér. Nem esik rosszul, ha a pasi akkor is kiveszi a kezemből az ásványvizes üveget, ha nyilvánvaló, hogy képes vagyok lecsavarni a kupakját. És az sem, ha megkér, hogy vasaljam ki másnapra az ingét, mert ha ő vasalja ki, az úgy fog kinézni, mint a Kis Grófó harmonikája (vagy neki nincs? Mindegy). És az sem, ha kiröhög, amikor bénázok a telefontöltővel – ezeket szerintem nőgyűlőlők gyártják –, meg ha a bowling-golyón akkorát lendítek, hogy én is utána repülök, csúszok a padlón vagy három métert, és ráadásul még az a redvás körmöm is letörik, amin két órát dolgoztam előtte való nap.
Egyszóval: bevallom, hogy imádok "nagyon nő" lenni. Az élet többször kényszerített arra, hogy erős és önálló legyek, mint nem, és szinte szomjazom arra, hogy néha gyámoltalan legyek, bugyutácska legyek, szőke legyek, bújós legyek. Imádom a férfi-energiát, a férfi-erőt (erőt mondtam, nem erőszakot), és kész vagyok behódolni neki.
Ha rám jön a premenstruációs hiszti (mert igenis létezik), jól esik, ha a párom kiröhög, és legyint, és az ölembe dob egy tábla csokit, mert attól lenyugszom. Hormonálisan. Nem sértődöm meg, ha apám kaján vigyorral közli velem, hogy „egy nő diplomával is nő marad.” És igenis nagyon sok dologról gondolom, hogy a férfiak egyszerűen jobban tudják, jobban rááll az eszük. Például elég jól vezetek, de rosszul vezető férfit még egyet se láttam. Nőt meg hát...khmmm...
Igenis, néha vágyom azokra az időkre, amikor a nőknek még nem kellett dolgozniuk. Néha álmodozom arról, hogy századeleji polgárasszony vagyok, zsabós blúzban és kusza-göndör konttyal ülök a budoáromban, teázom és várom haza a férjemet (oké, valószínűleg akkor is fenntartottam volna egy irodalmi szalont, ahova híres művészeket hívtam volna meg, mint mondjuk Ady Lédája, igen, naiv-butuska képzelgések, de hát ez van). Jól esik, ha egy férfi olykor kezet csókol, és ha alám teszi a széket az étteremben. És néha elgondolkodom, hogy mi, nők ezzel az "ugyanannyit-akarunk-dolgozni-mint-a-férfiak" vívmánnyal nem csesztünk-e ki magunkkal irgalmatlanul.
Végül bevallom: semmi kedvem a férfiakat bántani, egy kalap alá venni, „mindhülye”, „mindmacsó” címkével ellátni. Pedig bántottak már férfiak. És? Nők is. Mert amit én gyűlölök, az kizárólag a bunkóság, az erőszak, a stílustalanság, az igazságtalanság és a megalázás. De ezek NEKEM nem férfi-specifikus dolgok. Ezek ember-specifikusak. Bármilyen nemű élőlény lehet etikátlan, aljas, a hatalmával visszaélő. Igen, egy nő is. Hajjaj! Igen, hiszek az esélyek egyenlőségében. De nem hiszek abban, hogy egy erős nő nem lehet gyenge. Nem hiszek a megbélyegzettségben. Az előítéletekben. Nem hiszek a mozgalmakban, amelyeknek a farvizén szerintem sokkal több komplexusos, frusztrált, vagy éppen érdekvezérelt ember úszkál, mint nem.
Nem hiszek abban, hogy a nemek közötti egyenrangúságot manapság fröcsögéssel, egymás leoltásával és kiosztásával kell kiharcolni. Nem tetszik a mostanában egyre divatosabb egymásra acsarkodás nők és férfiak között. Nem tetszik a tisztelet hiánya, nem tetszik az feminin és a maszkulin vonások (ha úgy tetszik, a nőiESség és a férfiAsság) tagadása. Mert EZ biztos nem visz közelebb minket egymáshoz.
Pedig a lelkünk mélyén egymásra vágyunk. Ez meggyőződésem. Ugyanolyan erősen, fájdalmasan, szeretetéhesen, sőt olykor kétségbeesetten, mint régen. Vagy tévedek?
Na, most akkor a feministák szégyene vagyok, vagy nem? Rátok bízom, döntsétek el ti.
