Boltocskázás, kamu képzések, szeretetteljes szegregáció - L. Ritók Nóra a NER szegénységpolitikájáról
A szavaztvásárlás lehetősége a mostani kampány egyik meghatározó témája. Máris megjelentek hírek ételcsomag-osztogatásról, és civilek ezrei készülnek arra, hogy vasárnap kistelepülésekre utaznak, hogy dokumentálják az esetleges láncszavazásokat. A szegénység, a kiszolgáltatottság azonban nemcsak a választások alatt létezik, az elmúlt 16 évben a kormány számos lépést tett, ami erősítette a legszegényebbek függését például azzal, hogy nem emelték a családi pótlékot, a polgármesterektől függő közmunka-rendszert alakítottak ki, lecsökkentették a tankötelezettségi korhatárt, romlottak a kistelepülésen élők közlekedési, vásárlási lehetőségei.
Korszakértékelő sorozatunkban L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány alapítójával és szakmai vezetőjével a Fidesz-korszak szegénységpolitikáját vizsgáljuk meg közelebbről.
— Hol volt a startvonal 2010 áprilisában, a kormányváltás előtt? Milyen állapotban volt az ország a szegénységpolitika, a gyermekszegénység és az integráció tekintetében?
— Amikor elindítottam az alapítványt, még azt éreztem, hogy nyílnak lehetőségek egy esélyteremtőbb társadalom felé. Voltak uniós programok az oktatási szegregáció ellen, készültek esélyegyenlőségi tervek, tanártovábbképzések, működtek a Ferge Zsuzsához köthető gyermekszegénységi programok is. A problémák persze akkor is súlyosak voltak, de erősebb állami fókuszt érzékeltem arra, hogy a szegénységet és a társadalmi leszakadást mérsékeljék. 2010 után ezek a programok sorra megszűntek, központosították az oktatást, megerősödtek az egyházi iskolák, és a szegénységpolitika fókusza áttevődött a munkaalapú társadalomra. Ezzel párhuzamosan a korrupció is erősödött, az integrációra szánt pénzek sok helyen elfolytak, és onnantól folyamatos romlást láttam.
— 2010-ben, a választások előtt lehetett-e érzékelni, hogy milyen lesz a Fidesz programja ezen a téren?
— Sokan reméltük, hogy legalább részben megmaradnak azok a folyamatok, amelyek korábban elindultak. Én is abban bíztam, hogy rosszabb nem lesz. Az persze már látszott, hogy nincsenek kormányokon átívelő programok, mert minden új hatalom hajlamos lesöpörni az előző munkáját, de ekkora visszafordulatra nem számítottunk.
— Volt-e bármiféle konkrét ígéret a Fidesz részéről?
— Voltak kezdeményezések, például létrejött egy antiszegregációs munkacsoport, amelyben én is részt vettem több civil szakértővel együtt.
Sokáig reménykedtem, de amikor a sokadik egyeztetés után sem történt előrelépés, én is kiléptem, mert egyértelmű lett, hogy itt nem valódi szakmai munka zajlik, csak díszletnek kellünk.
— 2010 előtt sem volt könnyű a gyermekszegénység ellen dolgozó civilek helyzete. Mi változott utána?
— Bár valóban nem volt könnyű, de nem kellett attól félni, hogy ha valaki megszólal, ellehetetlenítik a szervezetét. 2010 után ez megváltozott. Sajtóperrel fenyegettek, kérdésessé vált az iskolánk finanszírozása, támogatásokat vontak el tőlünk, együtt Iványi Gáboréktól és az Ambédkar-tól is. Az ügyképviselet rendkívül nehézzé vált: aki nyíltan beszélt a problémákról, annak számolnia kellett a következményekkel. Az állam működési hézagaiban dolgozó civilek köré ellenségképet építettek.
— Mikor szűntek meg ezek a társadalmi egyeztető fórumok?
— Teljesen nem szűntek meg, mert bizonyos uniós normák miatt formálisan ma is léteznek. Például működnek a tankerületekben antiszegregációs munkacsoportok, de ezek többnyire formálisak, valódi hatás nélkül. Az egyházi iskolák csak megfigyelőként vesznek részt bennük, miközben éppen ők azok, akik erősen hozzájárultak a szegregáció erősödéséhez. Országos szinten is leginkább formaság maradt a társadalmi vita.
— A korszak elején Balogh minisztertől vált emlékezetessé a „szeretetteljes szegregáció” kifejezés.
— Ebben személyesen is érintett voltam. Írtam erről egy cikket a HVG-ben, és komoly nyomás nehezedett rám, hogy kérjek bocsánatot, vonjam vissza. Fenyegettek azzal is, hogy nem jutunk több támogatáshoz és pályázati forráshoz. Ez 2016-ban történt, és utána valóban nem nyertünk többet, egy idő után fel is adtuk a reménytelen pályázást. Én azt gondolom, hogy
Végigéltem, hogyan válik a környékünkön szegregálttá az állami iskola az egyházi iskolák térnyerése miatt. Biharkeresztesen és Komádiban is ez történt, és érzékelhetően Berettyóújfaluban is. Levelet írtam Fekete Károly püspök úrnak, aki nyitottnak mutatkozott, majd elindult egy ötéves egyeztetés az EMMI, az egyház, az önkormányzatok, a tankerület és a fenntartók részvételével. Öt év alatt semmilyen változás nem történt, viszont rengeteg megalázó helyzetet éltem át. Az ötödik évben kimondtam: vesztettem. Az egyház és az állam ilyen szintű összefonódásával szemben esélytelen bármilyen eredményt elérni.
— Mit értett meg ebből az öt évből?
— Azt, hogy minden szereplőnek más az érdeke, és ezek együtt a szegregáció fennmaradását szolgálják. A jobb helyzetű szülők jobb pedagógiai szolgáltatást akarnak a gyereküknek. A mélyszegénységben élő szülők konfliktusmentes, megszokott iskoláztatást szeretnének, és nem tudják szempontként beemelni az oktatás minőségét. Az egyháznak a saját megfogalmazásuk szerint is a gyülekezetépítés fontosabb, mint maga az iskola. Az önkormányzat pedig a jobb státuszú családokat akarja helyben tartani. Így mindenki a pillanatnyi érdekét követi, miközben a településeken hosszú távon fokozódik a visszafordíthatatlan leszakadás.
— Ha a szegregáció történetét nézzük az elmúlt 16 évben, hogyan alakult a helyzet?
— A szegregáció korábban is létezett, de más formában. Létezett települési szegregáció, de ez nem volt gyakori. A 2010 előtti időszakban is tapasztalat volt azonban, hogy a tehetséggondozó osztályokban jellemzően nem roma gyerekek ültek, a felzárkóztató osztályokban pedig roma gyerekek. Ez a gyakorlat most is visszatért azokban az iskolákban, amelyek szegregálódó folyamatban vannak, és így próbálnak túlélni. Ami nagyon érdekes volt, az a kicsivel a rendszerváltás előtt elinduló szabad iskolaválasztás, amit mindannyian demokratikus vívmánynak éltük meg, hogy a szülők maguk dönthetik el, melyik iskolát választják. Ez azonban később összekapcsolódott az egyházi iskolarendszer visszaállításával és az egyházi iskolák magasabb szintű támogatásával. Bár mindig tagadták, mondván, hogy ugyanannyi normatívából dolgoznak, de ez nem igaz. Tudjuk, hogy különböző címeken további támogatást kaptak az egyházi iskolák. Nem véletlen, hogy például az infrastruktúrájuk sokkal látványosabban fejlődik, ahogy az sem, hogy a szakember-ellátottságuk jobb. Tapasztalatom szerint az egyházi pedagógiai szakszolgálatok ellátottsága is sokkal jobb, pszichológusokkal, logopédusokkal, mint az állami rendszeré. Nyilván tudnak plusz juttatásokat adni a pedagógusoknak, tudnak finanszírozni csoportbontást, különféle szakköröket.
Vannak persze kivételek, pl. a szerzetesrendek iskolái, akik kifejezetten a hátrányos helyzetű gyerekek felé fordulnak, és vett át az egyház szegregált iskolákat is, ám itt is, még ugyanannál a fenntartónál is kétféle finanszírozás látszik. Írnak nekem szegregált egyházi iskola pedagógusai, és arról számolnak be, hogy a forráshiány náluk is szembeötlő a nem szegregált egyházi iskolájukkal összevetve. Mindezek ellenére az egyház úgy startolt rá a szabad iskolaválasztásra, hogy az lett az iskoláik vonzereje, ide nem vesznek fel plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekeket. Jobb szolgáltatást, konfliktusmentesebb fejlődést biztosítanak a gyerekközösségen belül, és ez a szülőknek nagy üzenet.
Én ezt mindig nagyon tisztességtelennek tartottam, hiszen a Biblia nem erről szólna, hanem a szegények felé való odafordulásról. De ezt az egyház kizárólag a missziókban, a segítő karitatív tevékenységekben találja meg, az oktatásnál meg nem.
— A Felzárkózó Települések Program hozott változást ezen a téren?
— Amikor elindult, azt reméltem, hogy rendszerszintű változások jönnek, akár az oktatási szegregáció ügyében is. Azonban ez nem történt meg. A program kívül maradt az állami rendszeren, a Máltai Szeretetszolgálat vett át iskolákat, de a háromszáz településen az oktatási szegregáció terén nem láttam érdemi változást. És még egy dolgot érdemes megnézni, mert van egy furcsa földrajzi eloszlása az egyházi iskoláknak. Ha a vallásosságot nézzük, akkor Nyugat-Magyarországon, tehát a Dunától nyugatra találhatók a rendszeresen templomba járó, magukat vallásgyakorlónak tartó emberek. A Dunától keletre ez a szám kisebb, mégis, ha összehasonlítjuk az egyházi iskolák számával, azt látjuk, hogy a Dunától keletre van a legtöbb. Ugyanez a helyzet a nevelőszülői hálózattal is.
— Tudatos kormányzati koncepció eredménye ez, vagy nem mérték jól fel az intézkedések következményeit?
— Ha a döntéshozók nem látták előre, hogy a szabad iskolaválasztás és az egyházi iskolák előnyösebb helyzete együtt ide vezet, az megkérdőjelezi az alkalmasságukat. Ezt látni lehetett. Ha pedig látták, akkor innentől ez tudatos politika.
— A munkaalapú társadalom miért nem kompatibilis egy modern felzárkóztató szegénységpolitikával?
— Amikor elindult a közmunkaprogram, az volt a célja, hogy a benne dolgozó emberek ebben a munkaformában megkapják azokat a készségeket, amivel visszamehetnek a nyílt munkaerőpiacra. Ez jól hangzik, de nézzük meg, mi is történt ezzel a társadalmi csoporttal. A rendszerváltásig, amíg még létezett a KMK, a közveszélyes munkakerülés, addig mindenki dolgozott. Vagy a helyi TSZ-ekben, vagy felült a fekete vonatra és felment a fővárosi építkezésekre. Ezt az időszakot ezek a családok pozitív időszakként emlegetik, mert biztos megélhetésük volt. Ehhez képest jött a rendszerváltás, megszűntek ezek a fajta munkalehetőségek, és légüres térbe került egy társadalmi csoport. És ezek az emberek azóta, már két generáció óta nem tudtak felépíteni egy olyan túlélési stratégiát, ami esélyt adott volna nekik a nyílt munkaerőpiacon.
— Miért?
— Mert anyagi és családi helyzetük miatt nem tudnak mobilisak lenni, nem tudnak lépést tartani a változásokkal, nem szereztek szakmát, és az iskola nem adott nekik annyi tudást, hogy ebből egy életstratégia-váltást történhessen.
Nem olyan nagy probléma már, ha valaki feketén alkalmaz valakit, alkalmi munkavállalónak álcázva, de ezek valójában fekete munkák. Nem probléma már, ha valaki „boltocskázik”, illegális cigarettát árul. Nem probléma, ha illegálisan, pénzért fuvaroz. Az uzsora sem probléma, ameddig nem durvul el a helyzet. Mert ezek a szolgáltatáshiányos települések már ezek nélkül nem is élhetők. Így ez a társadalmi csoport zömében bejelentetlen alkalmi munkákkal elmegy időnként dolgozni valahova, ami lehet egy építkezésen egy bontás, amire fizikai erejével képes, vagy lehet egy nyári zöldségszedés, időnkénti bekapcsolódás egy konzervgyárba, fakitermelés egy erdőben. De ezek nem hosszú távú, nem legális munkák. Közben ezen túlélési stratégiák között megjelentek a banki és a kereskedelmi láncok érdekei is, hogy minél többet fogyasszanak az emberek, minél több kölcsönt vegyenek fel. Ezt a társadalmi csoportot ugyanúgy eléri az áruhitel, mint mindenkit. És ők is szeretnének a 21. század fogyasztói világához tartozni. Tehát felveszik a nullaforintos áruhitelt, amit odavisznek az ügynökök, és agresszíven rájuk beszélnek. Megveszik az okostelefont, amit az orruk alá dug az ügynök, és azt mondja: „Nulla forintért itt hagyom, csak írd alá ezt a kétéves hűségnyilatkozatot, majd a jövő hónaptól fizeted.”
Ez a társadalmi csoport a pénzügyi tudatosság híján van, és a túlélési stratégiájába ez a vonal is bekerült. Szinte mindenki behajtó céges tartozással küzd. Ami azt jelenti, hogy ha a legális munkaerőpiacon elhelyezkedik (és ebbe a közmunka is beleértendő), akkor egy tartozásnál a fizetése 33, kettőnél 50 százalékát kötelező levonnia a munkáltatónak.
— Tehát legálisan nem is helyezkedik el.
— Pontosan. Ez a fekete zónába tolja be őket, mert akkor zsebbe kapja meg a napi 15 ezer forintot, és így dolgozik.
— És mi lesz így az egészségbiztosításukkal, nyugdíjukkal?
— Sokan biztosítás nélkül élnek, és a jövőbeni nyugdíj kérdése egyszerűen kívül esik a látóterükön. Az életstratégia a túlélésre épül: üzletelés, alkalmi munka, feketezóna, és a kriminalizálódás kockázata is nagy. A gyerek pedig ezt látja mintának. Miközben mi hosszú távú gondolkodásról, tanulásról, a munka megtartásáról beszélünk, ők a mindennapi túlélés nyomása alatt élnek.
Ez a szociális munkának a nagy kihívása: hogyan tudjuk elhitetni velük, hogy igen, tanulni kell, dolgozni kell, kitartóan, és akkor igen, vége lesz egyszer a behajtó céges tartozásnak. Hogyha velünk vannak, ha figyelünk a pénzbeosztásukra, ha segítünk, ha adunk olyan szociális bérlakást, ahol takarékoskodhatnak, ha segítünk a gyerekeiknek szakmához jutni, stb.
— Használt egy kifejezést: szolgáltatáshiányos település. Ezekből több lett?
— Azt gondolom, igen. A kisboltok közül sok zárt be, mert a legális működés nem tud versenyezni a felírásra működő „boltocskázással”. És miután látjuk ezt a „boltocskázó” hálózatot, azt is tudjuk már, hogy miért nem. Nem tudunk egy boltot megnyitni az önkormányzattal összefogva sem Toldon.
Amikor jön a postakocsi a havi jövedelemmel, mert már posta sincs, akkor az utca két végén megáll egy-egy autó, és ahogy mennek haza azok, akik felvették a pénzt, jattolnak annak, akinél valamilyen tartozásuk fel van írva. Ezt egy legálisan működő bolt nem tudja megtenni. Amikor elkezdtünk Toldon dolgozni, még volt bolt, és pont ebbe bukott bele: a felírásokba, a soha vissza nem adott kölcsönökbe. A boltos nem tudta elnézni, hogy a gyerek éhesen jön. Nyilván adott tésztát, lisztet vagy kenyeret, csakhogy soha nem kapta vissza az árát, és ebből folyamatosan tönkrement. Végig kellett nézni, hogy egy bolt hogyan válik kocsmává, majd hogyan nem tudja eredményesen fenntartani magát már úgy sem.
Ilyenkor marad a pénzért fuvarozás, ami újabb kiszolgáltatottságot teremt. Ráadásul az emberek sokszor azzal a tudással sem rendelkeznek, hogyan kell eljutni egy távoli intézménybe tömegközlekedéssel. Mindenhol ugyanoda jutunk vissza: tudáshiány, alapkészség-hiány, értőolvasás-hiány, világlátás-hiány.
— Azt is mondta, hogy a korrupció leér a kisfalvakig. Ez mit jelent?
— Azt, hogy sok felzárkóztató vagy képzési program valójában csak papíron működött és működik. Olyan tanfolyamokat szerveznek, amelyek a helyi valóságtól teljesen elszakadtak, és a lényegük nem a tudásátadás, a fejlesztés, hanem az indikátorok teljesítése.
Volt olyan digitális kompetenciafejlesztés is, ahol egy e-mail elküldésével teljesítettnek tekintették a programot. Aztán voltak azok a bizonyos kompetenciafejlesztési pályázatok, amikre kisebbségi önkormányzatok pályáztak. Az volt a célja, hogy ezeknek az embereknek a kompetenciáit fejlesszék: hogyan jelenjenek meg egy állásinterjún, hogyan kommunikáljanak, stb. Jól hangzik, nem? Aztán a vége nem így alakult. Nem azok a szakemberek tartották, akik a papíron voltak, viszont olyanok is szerepeltek a végzettek listáján, akik csak a tájékoztatóra mentek el, ott aláírtak ugyan egy jelenléti ívet, de nem csatlakoztak a képzéshez. Viszont ezeken a képzéseken a résztvevők pénzt is kaptak, három hónapig. Valaki felvette azokét is, akik csak papíron voltak résztvevők. Mikor erről meggyőződtem, akkor jeleztem a FeTe (Felzárkozó Települések Program) közös meetjén, érdeklődve, hogy más településen nem tapasztaltak-e hasonlót. Jelen volt a Belügyminisztérium munkatársa is, aki kérte, hogy küldjem be a pályázat kódszámát, mert ez tényleg felháborító. Megtettem. Három nap múlva kaptam egy e-mailt, hogy ő bekérte a projektvezetőtől a dokumentációt, és az tökéletesen rendben van.
és legyek szíves, a későbbiekben tartózkodjak ettől. Ez az a pont, ahol a korrupció már a legalsó szintig leér.
— A Szavazat ára című filmben van egy mondás, hogy egy kisebbség nyomorával tartja kezében a hatalom a többséget. Maga a kiszolgáltatottság a választások között is működik?
— A választások idején csak felerősödik, de a függések a mindennapokban is működnek. A közmunka, a helyi hatalmi viszonyok, a pénzért fuvarozás, a kisebbségi vezetők és a helyi erős emberek befolyása mind része ennek. Közben a polgármesterek is sokszor kényszerhelyzetben vannak: ha nem igazodnak a hatalomhoz, azt kockáztatják, hogy a településük nem jut forráshoz. A teljes igazság azonban az, hogy persze, a mélyszegénységben élők szavazata fontos, de nem szabad őket okolni mindenért, hiszen ennél sokkal szélesebb társadalmi támogatottsága van a rendszernek.
— Tételezzük fel, hogy változás jön. Mit kellene tenni rövid-, közép- és hosszú távon?
— Az egész rendszert újra kellene tervezni. Az ügyfókuszú működés helyett okfókuszú megközelítésre volna szükség: nem csak az ügyeket kellene kezelni úgy, hogy közben az okok érintetlenek maradnak. Rövid távon persze tűzoltásra lenne szükség, a gazdasági fellendülés sokat segítene, meg egy esélykiegyenlítő oktatás is, de biztos, hogy a lakhatási szegénység meghatározó szerepe miatt ez elől van a listámon, egy komplex, fejlesztő bérlakásprogrammal. És itt nem az összkomfortos, napelemes, légkondis házakra gondolok... mert akiknek a tudása, készségei nincsenek meg ehhez, ők nem tudnak ezzel megfelelően élni. Aki generációk óta olyan házban élt, ahol max. villany van, őket képessé kell tenni arra, hogy tudjanak egy komfortosabb házban élni.
Én biztos, hogy a közmunkaprogramot nem folytatnám ezen a módon, hanem megpróbálnék olyan gazdaságélénkítő programot indítani, ami egy ideig lehet, hogy nem termel hasznot, de munkát ad az ottani embereknek. Emellett közösségfejlesztésre is szükség van, nem kulturális programszervezésre, hanem szociális szemléletű, helyi közösségépítő munkára. Ami alapjaiban azonos értékrendre helyezi a közösséget. És igen, a jogsértő gyakorlatokkal szemben a rendőrségnek és az államnak is fel kellene lépnie. Nemcsak akkor, mikor már „ég a ház”, hanem hamarabb.
— Tud arról, hogy vannak kész vagy félkész tervek egy esetleges új kormány számára?
— Nyilván a programot én is olvastam, konkrét tudásom nincs a háttérről, de bízom benne, hogy készülnek ilyen anyagok. Ehhez remélhetőleg megvannak azok a szakemberek is, akik ismerik a terepet. Ezeket a problémákat ugyanis nem lehet íróasztal mögül megérteni. Nekem is évekbe telt, mikorra olyan összefüggéseket találtam, amit a központi programokban, de még a kutatásokban sosem láttam....És még mindig tanulom.
Korszakértékelő sorozatunk többi része ITT TALÁLHATÓ
