SIKERSZTORIK
A Rovatból

Bella kutya befutott modell, több reklámfilmben is szerepelt, gazdájától leste el a fortélyokat

Bella, a border collie élete egyik napról a másikra megváltozott, amikor egy reklámfilmben kapott szerepet. Történetét büszke gazdája meséli el nekünk.


Czellér Andrea és kutyusa tíz éve elválaszthatatlanok. Barcelonában élnek. Andrea korábban is modellkedett, az viszont egy véletlennek köszönhető, hogy a kutyájából is keresett modell lett.

„Mint minden büszke kutyagazdi, én is gyakran fotózom a kutyámat, aki természetesen imádja, ha vele foglalkoznak. Mivel a képei mind nagyon aranyosak, úgy gondoltam, hogy megosztom őket. Tulajdonképpen egy Instagram poszt indította be Bella karrierjét, amikor meglátta őt egy fotóügynök az oldalamon” - meséli a kezdetekről Andrea. Azóta nincs megállás.

„Gyakran kimondottan Bellát kérik fel, sok ajánlatot kap egyedül is, de számos közös munkánk is volt már, mert ritka az olyan modell, akinek a kutyája is modellkedik. Bella nagyon fotogén, nagyon ügyes.”

Bella az elmúlt években sokszor szerepelt kutyusoknak szóló termékek reklámjában. Az egyik legjelentősebb alakítása egy nagy, nemzetközi élelmiszerlánc reklámjában volt, ami Magyarországon is ment a tévében. Bellának egy trambulinban kellett ugrálnia a gyerekekkel, amit nagyon élvezett, mert egyáltalán nem ijedős. Andrea azt mondja, nagyon könnyen megtanította erre a feladatra.

Bella a modellkedéssel pénzkereső kutyus lett, és mivel nagyon szeret pózolni, a szereplés testhezálló feladat neki. Nyilván ebben a jutalomfalatok is ösztönzik, de Bella szerelésvágya csillapíthatatlan, addig produkálja magát, amíg felhívja magára a figyelmet.

„Sokszor felismerik Bellát az utcán is, akármerre járunk, annyira népszerű lett a szereplései miatt. Szereti, ha rá figyelnek, de nem lehet rá haragudni, mert annyira kedves.”

„Akárki megismeri, mindenki azt tapasztalja, hogy egy jó természetű, barátságos kutya, de nincsenek különösebb sztárallűrjei” - mondja gazdája nevetve.

Nemrégiben közösen vállaltak egy szereplést, amiben egy kutyabarát szállodát kellett reklámozniuk Spanyolországban. „Ez egy nagyon érdekes felkérés volt, mert a szállodában a kutyusoknak is valóban mindent lehet csinálni, medencézhetnek vagy éppen az étteremben is ehetnek a gazdikkal. Mind a ketten nagyon élveztük ez a forgatást.”

Andrea azt meséli, ő maga egyetemistaként kezdett modellkedni. Elment egy budapesti ügynökséghez, majd egy válogatásra. Azonnal kiválasztották egy milánói munkára. Az egyetem utolsó évét már a modellkedés mellett végezte el. Közben bejárhattam a fél világot: eljutott Dél-Afrikába, Indiába, Törökországba, és persze Európába is mindenfelé.

„A modellkedésben az volt a legjobb, hogy világot láttam. Így jutottam el Barcelonába is, ahol hónapokig éltem, akkor szerettem bele” - mondja.

Bellát a szülei bízták rá. Amikor hozzá került, akkor még pici kölyökkutya volt. „Három hétig vigyáztam rá, és azonnal összehangolódtunk, ez örökre megváltoztatta mindkettőnk életét” - meséli.

Amikor a szülei visszajöttek három hét múlva, látták, hogy a kutya jobban kötődik hozzá, mint hozzájuk, úgyhogy eldöntötték, hogy Bella nála marad.

„Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Sohasem hittem volna, hogy ennyire kutyás leszek”

- mondja. Bellát beépítette az életébe, akárhová megy, viszi magával.

„Legújabban SUP-oluk együtt, szeretünk hajnalban kimenni és megnézni a napfelkeltét a tengerparton. Amikor legelőször kivittem Bellát a tengerre, és felraktam a deszkára, teljesen jól érezte magát, nagyon tetszett neki. Azóta ez az egyik kedvenc programunk.”

A kutyát az utazásaira is magával viszi.

„Amikor felelősséget vállaltam Belláért, azóta úgy alakítom a dolgokat, hogy jöhessen velem, nem passzolom le.”

Andrea azt mondja, Bellát szinte szoktatnia sem kellett az utazásokhoz, de amiatt, hogy repülőgépen is utazhasson vele, orvosi jelző- és segítőkutya képesítést kellett szereznie. "Eddig is bármilyen járműben jól elvolt, lehetett az csónak, hajó vagy autó, és mostmár repülőgép is, bátran követ bármire, amire én felszállok.”

Bár Barcelonában élnek, a kiképzést Magyarországon végezték el, mivel Andrea amúgy is magyarul kommunikál a kutyával. Bella a kiképzésen nemcsak azt tanulta meg, hogyan kell viselkednie a repülőn, hanem azt is, hogy különféle vészhelyzetekben figyelmeztessen. A tréningjén bonyolult szituációkban is tesztelték Bella reakcióit, és kitűnőre vizsgázott. „Teljes biztonságban érezem vele magamat, mert Bella mindig megőrzi a hidegvérét.”

Andrea szerint volt már pár rázós helyzetük, amiben Bella segített neki.

„Amikor egyszer hajóval mentünk Rómába egy éjszakai úton, akkora vihar volt, hogy a tizedik emeleti szobánkig felcsaptak a hullámok. Az asztalról esett le minden, nagyon félelmetes volt, de Bella meg sem rezzent.”

Máskor erdei túrázni mentek, Bella valami furcsaságot jelzett, megállt és látszott rajta, hogy meredten bámul valamit. Szerencsére Andrea vette a jeleket és óvatosságból visszafordultak. Kicsit távolabbról meg is látta, miért jelzett a kutya: az ágak között egy vaddisznó baktatott a kicsinyeivel, amit jobb volt kikerülni.

„A legfélelmetesebb helyzetünk azonban az volt, amikor Barcelonában metróztunk, és egy tömegverekedés alakult ki a szerelvényünkben. Alig tudtunk kikecmeregni a tömegből: szó szerint menekülnünk kellett. Mindenki nagyon ideges volt körülöttünk, de Bella ekkor sem esett pánikba, fegyelmezett és higgadt maradt, segített kijutnunk ebből a szorult helyzetből. Akkor kezdtünk csak mind a ketten remegni, amikor felértünk a metróból.”

A kutyaiskolában nagyon hamar kiderült, hogy Bella született terápiás kutya lenne, tökéletes erre, mert nagyon nyugodt a természete, és vészhelyzetben is jól reagál.

A kiképzése elvégzése után kapott egy igazolványt, amivel elvileg mindenhova bejöhet Andreával, akár egy közértbe vagy moziba is, és most már a repülőgép fedélzetére is felviheti.

„Amikor a munkám miatt Amerikába kellett utaznom hosszabb időre, egyértelmű volt, hogy Bella is velem fog jönni, saját útlevele is van. Ez volt eddig a legtávolabbi és a leghosszabb repülésünk együtt. Bellának több mint kilenc órát kellett a fedélzeten kibírnia, a különös zajok és turbulencia közben, de nem félt, és nagyon jól tolerálta a helyzetet. Végig a lábamnál utazott, ahol bőven biztosítottak neki helyet, kényelmesen elfeküdhetett, meg sem nyekkent.”

Igaz, a végefelé már fel-felállt, kicsit mozgolódott. Az utazás ideje alatt nem volt ajánlott az etetése, de azért kapott egy-két jutalomfalatot és pár korty vizet is kért. Andrea szerint nagyon jól viselte az egész utazást, és a személyzetnek is hamar a kedvence lett.

Bella már 10 éves, ami eléggé magas kor a kutyáknál. Nagyon mozgékony, játékos kutya, és hogy ez sokáig így is maradjon, Andrea mindent meg is tesz. „Rendszeresen viszem masszíroztatni és hidroterápiás edzésekre. Rendszeresen kap fizikoterápiát amiatt, hogy az izomzata, csontozata, ízületei épek maradjanak. Különleges kezeléseket is kipróbáltunk már emiatt, mint a lézerkezelés vagy az akupunktúra.”

Andrea nemrég belekóstolt a borszakmába, társtulajdonos lett egy barcelonai borbárban.

„Korábban egy amerikai cégnél dolgoztam, mint marketinges, de a borkultúra mindig is érdekelt. Ez megint egy szerelem, ami véletlenül talált rám.”

Bella oda is gyakran elkíséri. „Egész nap nyugodtan el van. Soha nem nyűgös, minden helyzetben jól viselkedik. Mindenben benne van, szereti a kihívásokat, minden érdekli, szerencsés vagyok vele. Felőle aztán járhatunk városról-városra, minden tetszik neki, nem bánja a váratlan helyzeteket, első perctől kezdve ilyen laza.”

Andrea szerint Bella sokat változtatott rajta. Például korábban nem voltam nagy természetjáró, de miatta az lett.

„Nemcsak általa változtam meg, hanem a sok új közös élmény miatt is, amiket kipróbáltunk együtt”

- mondja.

Úgy látja, Bellával harmonikus energiában vannak, mert átvette azt az életritmust, amiben ő mindig is élt. „Semmit nem kellett átrendeznem Bella miatt, és a kezdetektől fogva jól működik a napirendünk. Így az is érthető, hogy elleste tőlem a modell szakmát, mert nagyon szeret pózolni és tudja hogyan kell a fotózásokon viselkedni. Nagyon örülök, hogy Bella sikeres és ennyien szeretik.”

„Életem legjobb döntése volt, amikor bevállaltam Bellát, mert vele lett teljes az életem. Nem hiába tartja a mondás, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mi is elválaszthatatlanok vagyunk.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
A világ egyik leggazdagabb emberének főz privát séfként – egy magyar sikertörténete Izlandon
Milyen a világ legbefolyásosabb embereinek főzni? Mit várnak el egy menő privát séftől? Pintér Sándor arról is mesél, hogyan jutott el ide, milyen nehézségekkel találkozik, és egyáltalán milyen egy privát séf élete.


Pintér Sándor jelenleg Izlandon dolgozik privát séfként. Két hónapja van ott, és azt mondja, még ezalatt még egyszer sem főzte kétszer ugyanazt a milliárdos házigazdának és vendégeinek.

Bár van ajánlata Michelin csillagos étteremtől és ötcsillagos hoteltől is, ő nagyon szereti azt a kreatív szabadságot, amit privát séfként megélhet. Vermes Nikolett interjúja.

– Hogyan jutottál ehhez a munkához?

– Három ügynökséggel dolgozom, akik segítenek megfelelő séfeket találni a legkülönfélébb megrendelőknek, és tavasszal az egyik ilyen közvetítő cégtől kaptam egy felkérést egy izlandi munkára, amit boldogan vállaltam. Tehát

most éppen egy Nagy-Britanniában élő milliárdosnak dolgozom, aki nemrég elindított egy projektet Izlandon.

A megrendelőm szeretné visszaállítani a természetes lazachalászatot, és ennek érdekében felépített egy 1800 négyzetméteres villát, ahol különböző tudósokból és pénzügyi befektetőkből álló csoportokat fogad, akik segítenek neki ebben a projektben. A vendégeknek pedig természetesen luxusszolgáltatást kínál, ebbe beletartozik az étkeztetés is, amiért jelenleg én felelek 100 napon keresztül.

– Mit tudhatunk a megrendelőről?

– Sajnos a megrendelő személyét nem fedhetem fel, köt a titoktartási szerződés. De annyit elmondhatok, hogy egyike a leggazdagabb embereknek, és nemrég vásárolt egy híres futballcsapatot is, illetve szenvedélyesen szeret horgászni, de ez már kiderült az 1800 négyzetméteres horgászvillából…

– Tehát a világ egyik legbefolyásosabb emberének dolgozol messziről jött szabadúszóként. Hogyan tudod kielégíteni a magas megrendelői igényeket?

– Az én munkám privát séfként nemcsak arról szól, hogy finom ételeket készítsek, hanem arról is, hogy megértsem a vendégeim igényeit, ízlését és preferenciáit. Előfordult már, hogy a megrendelő visszaküldött egy ételt csak azért, mert krém volt benne, és ő nem szereti a krémet. Ott álltam az étteremben, és egy másodpercem volt arra, hogy kitaláljam, mit fogok neki készíteni a krémes fogás helyett, majd három percem volt arra, hogy ezt megcsináljam. A konyhában persze

már előre kikészítettem hat serpenyőt a tűzhelyen, hogy forró legyen, mire visszaérek,

és tényleg a lehető leggyorsabban kész legyek az újabb tányérral. Végül egy olyan fogást szervíroztam, amivel maximálisan elégedett volt a megrendelő. A kérdésedre válaszolva: minden apró részletre odafigyelek. Ezen kívül van még egy trükköm.

Hetente egyszer mindenkinél korábban kelek fel, és cetlikre kedves üzeneteket írok, amelyeket kiteszek az éttermi csapat tagjainak az autóira, hogy mire elkezdik a munkát, már jókedvük legyen, ugyanis erre óriási szükség van.

100 napon keresztül dolgozunk szabadság nélkül, ezért fontos, hogy csökkentsem a feszültséget, ami egy ilyen munkatempó mellett elkerülhetetlen.

– Azt hittem, hogy csak egy-egy estére vagy néhány napra hívnak privát séfeket. Ehhez képest most 100 napot vagy egy helyen. Minden megrendelés ilyen hosszú időre szól?

– Ez teljesen változó. Az elmúlt években téli és nyári szezonokat vállaltam, így az év nagy részében dolgoztam, de voltak hosszabb szünetek is. Az ilyen hosszú projektek ritkábbak, viszont úgy látom, hogy ez lassan átbillen, és egyre több hosszútávú lehetőséget adnak a privát séfeknek. Ezekre pedig nehéz nemet mondani, hiszen az ajánlatok is jobbak, mint a rövidebb munkáknál.

Minden apró részletre figyel (Fotó: Pintér Sándor)

– Mégiscsak 100 nap munka, mégiscsak nagyon magasak az elvárások. Ismersz már magyar séfet is, aki hasonló privát munkákat vállal?

– Rajtam kívül egy séfről tudok, de ő is inkább rövidebb projektekre jár. Pedig a nehézségek ellenére ez egy remek lehetőség arra, hogy szakmailag és emberileg is fejlődjünk.

A legnagyobb vonzerő a kreatív szabadság, amit privát séfként megélhetek.

Senki nem mondja meg, mit főzzek, csak annyit szoktak mondani, hogy milyen alapanyagokat nem szeretnének vagy milyen különleges igények vannak, például glutén- vagy laktózérzékeny valaki. Ezzel szemben az éttermekben egy előre meghatározott menüt kell követni, ami limitálhatja a kreativitást.

– Nehezebb így dolgozni, vagy könnyebb, mint például egy menő étteremben?

– Egy étteremben dolgozni strukturáltabb, ott fix csapatban dolgozunk, vannak állandó beszállítók, akikkel hosszú távon együttműködünk, és a feladatok is rutinból jönnek. Privát séfként viszont sokkal nagyobb a felelősség, hiszen egyedül kell helytállni, és minden új helyszínen új emberekkel kell együttműködni. A beszállítók is mindig újak, ezért mindig résen kell lenni. Ezért az első rendelésnél világossá teszem, hogy csak a legjobb minőséget fogadom el. Ilyenkor

fontos, hogy erősen lépjek fel és azonnal meghúzzam a határokat az idegen beszállítókkal szemben, hiszen az alapanyag minőségén áll vagy bukik minden étel.

Ugyanakkor nyitottnak kell lennem az alkura, és arra, hogy én is alkalmazkodjak a helyi szokásokhoz. Szeretem, ha a beszállítók elsőként értesítenek a különleges fogásokról, mert így mindig tudok valami újat mutatni a megrendelőimnek. Az izlandi munka alatt például eddig még nem készítettem el kétszer ugyanazt az ételt, pedig már itt vagyok két hónapja. Vagyis összességében nehezebb így dolgozni, ugyanakkor a projektek között gond nélkül tarthatok több hónapos pihenőket, hiszen a bérezés is magasabb.

– Elképzelhető, hogy Magyarországon is egyre több privát séf dolgozzon?

– Magyarországon a privát séf szolgáltatások iránti kereslet sajnos még nem alakult ki. Ennek több oka van. Egyrészt a gazdasági helyzet nem teszi lehetővé, hogy az emberek megengedjék maguknak, hogy egy estére vagy hétvégére privát séfet fogadjanak. Másrészt a magyar konyha bármennyire fantasztikus, nem elég nyitott a világ ízei felé. Szerintem az emberek nem ismerik eléggé a nemzetek konyháit, így nincsen nagy igény az ilyen szolgálatásokra. Ezen egyébként szeretnék változtatni, régóta gondolkodom egy főzőiskola elindításán, ahol az emberek megismerkedhetnének a világ különböző gasztronómiai hullámaival.

A privát séfre jó lehetőségek várnak (Fotó: Pintér Sándor)

– Te például honnan tudod, hogy melyik országban milyen gasztrotrendek az uralkodók?

– Ez nagyon egyszerű: utánajárok. Az elmúlt egy évtized során rengeteg időt töltöttem különböző kultúrákban. Dolgoztam és éltem Nagy-Britanniában, Skóciában, Franciaországban, Svájcban, Szlovákiában és sok más európai országban is, és minden alkalommal igyekeztem megismerni a helyi ízeket és hagyományokat. Izlandra például úgy érkeztem, hogy már előzetesen sokat olvastam az itteni konyháról, és a helyiekkel is egyeztettem, hogy pontosan tudjam, mire számíthatok.

Minden helyszínen igyekszem a helyi alapanyagokat használni,

és mindig tanulok valami újat az adott konyháról. Mondok egy példát. Sosem készítettem rebarbara lekvárt, de megtudtam, hogy itt a híres izlandi bárány sültet rebarbara lekvárral eszik, ezért elindultam a környező földekre, hogy rebarbarát szedjek, majd lekvárt főztem belőle, ami végül a helyieknek is ízlett.

– Tudod már, hogy hol fogsz dolgozni privát séfként legközelebb?

– Kaptam egy ajánlatot a Francia Alpokból, ahol már dolgoztam korábban, ezen kívül egy skóciai ötcsillagos hotel is érdeklődött irántam, és lenne lehetőségem arra is, hogy csatlakozzak egy Michelin csillagos étterem csapatához Reykjavikban. Azonban ez egy teljesen más életmódot jelentene, hiszen az állandó utazás és a kreatív szabadság helyett egy fix helyen dolgoznék. Emellett egy receptkönyv írása is foglalkoztat, és ha minden jól megy, akkor novemberben kiadhatom.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
Németh Hajnal Aurora: Mindenhová népviseletben járok, sokszor megállítanak, hogy hová megyek – mondom, csak leugrottam a postára
Aurorát a magyar Frida Kahlo-ként is szoktak emlegetni. Bármerre is jár, feltűnő jelenség, mert újragondolt, modernné varázsolt magyar népviseletet hord a hétköznapokban is. Bár mindig csodabogárnak tartották, szerinte fontos, hogy büszkén vállaljuk a gyökekereinket.


Németh Hajnal Aurora iparművészként a Népviselet napja nagykövete, és a Magyar viseletért díj tulajdonosa. Munkáiban életre kelti a régi tárgyakat és igyekszik mindenkivel megismertetni és megszerettetni újra ezeket az elfeledett, csodálatos holmikat, úgy, hogy közben a magyar népviseletet modern, hétköznapi viseletté varázsolja.

– Hogyan kezdtél vonzódni a régi, népi dolog iránt?

– Kisgyerekként a családdal jártuk a régiség vásárokat, ahol minden érdekes régiségen megakadt a szemem. Apa utazás-mániás is volt, bejárta Európát emiatt, sőt még Amerikába is elment körbenézni a régiségpiacokat, ezért gyakran ez volt a családi nyaralásunk is. Sok minden szépet láttam, és nagyon megtetszettek a régi viseletek. Máig emlékszem arra, amikor az egyik alkalommal a pécsi vásárban rátaláltam egy mellényre, amibe teljesen beleszerettem.

Most már tudom, hogy az egy aranyszálas 20-30-as évekbeli bálozós darab volt. Anyáék nem is értették, minek az nekem,

nem akarták megvenni, de az árusnak megesett a szíve rajtam, és ajándékba nekem adta. Innen indult a viseletgyűjtés az életemben.

– Igaz, hogy eredetileg jogásznak készültél?

– Annak ellenére, hogy művészlélek voltam, mégis egy humán gimibe jártam, mert nagyon jó tanuló voltam, még az is felmerült, hogy jogásznak tanulok majd tovább. Már az egyetemi felvételik előtt álltunk, - abban az időben is készítettem már kerámiaszobrokat – amikor a mesterem felhívta a figyelmemet a Iparművészeti egyetemre. A felvételik előtt egy héttel pályát módosítottam, és csak oda jelentkeztem. Persze nem sikerült, mert három hét alatt nem lehet felkészülni arra, amire a többiek éveket készültek. Harmadszorra sikerült, és üvegművész szakon végeztem. Akkor még úgy képzeltem el az életemet, hogy ólmozott üvegablakfestő és restaurátor leszek, és üvegszobrokat fogok készíteni.

Az élet változtatott az eredeti tervemen, akkor rájöttem, hogy nem kell ragaszkodnom semmihez. Abból fogok készíteni valamit aurorásan, ami jön.

Sikereim voltak, mint üvegművész a szobraimból akkoriban vettek múzeumok és magángyűjtők is.

– Hogyan jutottál el a ruhákig?

– Mindig kilógtam a sorból, felvállaltan viselem az öltözékeimet, mert én így szeretem. Már az általánosban is másképpen öltöztem mint a többiek, autentikus átalakított népi ruhákat, kiegészítőket hordtam. Emlékszem egyszer a tanár felállított földrajzórán, hogy nézzék meg a többiek, ez mennyire klassz. Nem tetszett nekik,

mindig azt éreztem, hogy kívülálló vagyok, és ez a nehéz szerep végigkíséri az egész életemet.

Csodabogárnak tartottak, akkor és ma is, mert nemcsak népiesen öltözködtem, mindig volt valami virág is a hajamban. A viseletgyűjteményem egyre nagyobb lett évek alatt, amiket minden nap hordok. A régi darabokat természetesen át kell alakíttatnom magamra, hogy kényelmesen tudjam a mindennapi életben viselni, ehhez egy varrónő segít.

– Hogy lett ebből egy vállalkozás és trend?

– Az Aurora FolkGlamour egy véletlenből lett vállalkozás. Megkeresett egy fotóscsapat, akik imádták, ahogyan öltözködök. Modellt álltam nekik, és 2016-ban ezzel elkezdődött minden, szépen lassan beindult az ismertségem. Eldöntöttem, hogy népszerűsítem a magyar viseleteket. Mivel sokat utaztam, jól láttam, hogy

más nemzetek a saját népviseletüket büszkén viselik, akár a hétköznapokban is. Ez végképp rádöbbentett, hogy nekünk is így kellene tennünk, hiszen a magyar népviselet annyira különleges és szép, miért lenne ciki hordani?

Sebő Ferenc mondta egyszer a Fölszállott a pávában, hogy a népművészet nem beteg, hogy ápolni kelljen és nem rab, hogy őrizni kelljen – élő módon kell használni, viselni, megélni, muszáj hozzányúlni. Tudom, voltak évek amikor ez a hagyomány megkopott kissé, főleg a szocialista időkben, az otthonkák korszaka alatt. A mai kornak mások az elvárásai a ruhákkal szemben: minden legyen kényelmes. Nagyon figyelek erre a tervezéskor, hogy a ruhák eleve könnyebbek legyenek, mert az eredetiek nagyon nehezek voltak. Sokak szerint még ma is az a jó, hogy minden olyan maradjon, mint az 1800-as években legyűjtött darabokon, amikhez nem szabad hozzányúlni.

Pedig a régiek is folyton változtatták a viseleteket, hiszen nekik ez nem jelmez volt.

A kalotaszegi asszonyok vonattal mentek az internet előtti időkben Csehországba kasmír anyagot, selyembrokát textilt, hímzett pántlikákat venni. Mindig a változással haladtunk előre a világban.

– Miért lenne fontos, hogy népviseletet is hordjunk?

– A népviseletünk mutatja, hogy a gyökereinket büszkén vállaljuk, nem mellesleg hihetetlenül szépek. Én iparművész vagyok és tervezek: folyamatosan alakulnak az újabb ötletek bennem, egymást inspirálva. Így lett nálam a keményítős alsószoknyából tüll, feltűnő pink, piros, fehér, sárga vagy kék színben, és mindenki imádja, mert nagyon nőies alakot ad. Az első ruhapróbákon mindig mindenki jól érzi magát a ruháimban, alig akarják levenni. Olyan is volt már, aki azt mondta, hogy folyton viselni akarja, de nincs bátorsága hozzá. Eközben azt érzi, így gyönyörű, de fél, hogy mit fog szólni hozzá a világ.

Szerintem a mai nőknek hiányzik ez, hogy merjenek kísérletezni a stílusokkal, merészebben és színesebben öltözködni.

Minden nő gyönyörű, előnyösen kell tudni öltözni, azt hangsúlyozni, ami kivételes rajtunk. A viseletek nemcsak a hagyományaink gyökereit erősítik bennünk, hanem vetekednek a nagy divatházak egyedi darabjaival: a kézi kidolgozás miatt sokkal többet dolgozunk rajtuk, és egy darab van belőlük a világon. Hát nem a népviselet az igazi haute couture? A régiek ismerték a szimbólumokat, a gyógyfüveket, a tudományokat, és azt, hogy a színek mit jelentenek a ruhákon. Ezekről a hagyományokról és jelentésükről ma már a legtöbb magyar ember semmit nem tud.

Próbálok ezen dolgozni, hogy újra megismerjük a magyar szimbólumrendszereinket, népszokásainkat, balladáinkat.

Nagyon sokat tanulok ehhez, bár nem vagyok néprajzkutató, mégis igyekszem, hogy átadhassam másoknak, mert így talán fenn marad ez a tudás. A magyar szimbólumok hatnak ránk, akármerre is élünk a világban, és azt tapasztalom, hogy az emberek ki vannak éhezve a mélyebb tartalmakra. A lelkünk legmélyén érezzük ezeket. Az életfa, a virágok jelentése, mint a tulipán, ami a nő, a szegfű, ami a férfi, a rozmaring, ami egy kapcsolatot jelez, a matyó rózsa pedig a jó házasságot mutatja, ezért sokan a szimbólumok miatt is keresik a ruháimat.

– Be lehet építeni a modern életbe a népi kultúrát?

– Szerintem abszolút, én ennek élek minden nap. Például használom a beszélő tárgyak jelrendszerét, mint amilyen a kontyos székek jelentése is volt hajdanán. Mindig párban voltak, és ha vendég toppant be a házhoz, azonnal tudta a székek állása miatt, mi a helyzet. Ha a minták egymás felé néztek, akkor minden rendben volt a házban, a vendég tudta, hogy maradhat, de ha háttal voltak egymásnak, azt jelezte, hogy valami probléma van, és most zavar, jobb ha elmegy. Régen a bútoroknak is volt jelentésük, sőt, kommunikáltak velük, üzentek a mintáikkal. A beszélő páva kollekciómban a fülbevalóimmal is hasonlóképpen lehet üzenni. A medálomnak megfordítható a közepe, attól függően, hogyan állnak a pávák, tudunk a világnak üzenni velük az érzéseinkről. Jó lenne, ha ezek a kulturális hagyatékaink nem merülnének feledésbe. A munkáimban minden összetett, amit tervezek, mert egy történet is van benne. Ezek nem szimpla ékszerek, hanem a magyar hagyomány darabjai, amitől különlegesnek érezhetjük magukat. Katalizátornak tekintem magamat, és most már divatmagazinok is felfigyeltek rám.

Változtattam az autentikuson, mert benne akarok lenni a világban, számomra nem jelmez a viselet, ahogy őseink számára sem az volt.

Sokan mondták már nekem, hogy miattam szerették meg a népviseletet. Nagyon szeretném, hogy ez mindenkihez elérjen, és hordják minél többen.

– Minden alkalomhoz tervezel ruhákat?

– Igen, minden eseményre van külön ruhám. Van boltba járós, takarítós és bálba menős is. Azt vallom, hogy harmóniában kell lenni önmagunkkal, a színekkel, árnyalatokkal, ami passzol a személyiségünkhöz. Sokan nem tudják, hogyan induljanak el, velem erről is lehet beszélni, hiszen én ezt hordom mindennap. Segítek megtanítani és rávilágítani ennek a lényegére. Alkalmazkodni kell a korhoz,

mindent meg lehet csinálni kényelmesebb verzióban, és mosni is lehet mosógépben a darabokat, természetesen a muzeális darabokat nem.

Rengeteg hétköznapi viselet van a választékban, amit mindig egyedi kérések alapján tervezek újra mindenkinek. Kismamáknak is vannak ruháim, és mesébe illő, egyedi esküvői ruhákat is készítek, amikkel az amerikai Gmaro divatmagazin címlapjára is kerültünk pár évvel ezelőtt. Az idén végre bemutattuk a Balatonnál a népi motívumos, nagyon aprólékosan gyöngyözött fürdőruha kollekciómat is, amire több évig készültem.

Aurora csodás esküvői kollekciója

Mindenféle technikákat kell alkalmaznom, így tudok egyedi ruhákat és ékszereket tervezni. A márkámban, az Aurora FolkGlamourban sokan dolgozunk össze, mert ehhez kell papucskészítő, hímző, ötvös, szabó, varrón, és még sok mindenki. Én vagyok a tervező, én válogatom össze az alapanyagokat, mindent rajtam próbálunk ki először. Egyedi ékszereket is tervezek, itt is a régieket keltem új életre. Amikor találok egy kézzel festett porcelán Mária medált, – ami a 90-es években nagyon trendi volt –, akkor megveszem, még ha törött is, és megrestaurálom.

De amivel minden indult, az a lázsiás, ami a pénzérméket befoglaló nyakék.

Régen minél több érme medál volt valakin, annál gazdagabb volt a viselője. Amikor az első darabot meglátták rajtam, mindenki ilyet akart. Most már én tervezem ezeket is, így indult el az Aurora ékszerrészleg, amiben áttervezem az autentikus elemeket. Ezzel végre teljes a ruhatár, nincs olyan terület, amiben ne lehetnék önazonos. Mindenhová aurorásított népviseletben járok, sokszor megállítanak az emberek az utcán, és ámulva gyönyörködnek a ruhámban, kérdezik hová megyek: mondom csak leugrottam a postára.

– Van kereslet arra, amiben az őseink hittek?

– Én úgy látom akkor van, ha érdekes, vicces módon mutatom be a mai kor emberének. Be szeretném hozni a hétköznapjainkba a népszokásainkat. Elkezdtük az elmúlt pár évben nagyon komolyan venni ezek népszerűsítését és ismertetését az összes közösségi oldalon. A fotókon meg a videókban azok a tárgyak is megjelennek, amikről szólnak. Bele kellett tanulnom a tiktokozásba, mert ott nagy az elérés, nagyon sok fiatal gyűlt oda körém. Egy fiatal lány írta, hogy vett hímző fonalakat mert meglátta, hogy milyen szépek és divatosak a hímzett viseletek. Egy másik kislány azt írta, hogy a nagymamájának a szoknyáját miattam vette elő, és elkezdte hordani, mert látta, hogy ezt tényleg fel lehet venni. Egy katolikus pap is jelezte, hogy mindig nézi a videóimat, és amikor misézik, sokszor a videóimból is mesél a híveknek. Most írta pár napja, hogy újra visszahozza a termények áldásnak a szertartását. Ezek a visszajelzések nagyon fontosak a számomra, mert

az a célom, hogy a magyar népi kultúrát újra érdekessé, átélhetővé tegyem, ne csak egy könyvből ismerjük, ne egy konzerv legyen. Mindig azt próbálom bemutatni, hogyan emeljünk be belőle az életünkbe, amihez különleges történeteket is hozok.

A magyar népi hagyományok között nagyon sok van, amin jókat kuncogok én is, akik hallják ezeket a sztorikat, tuti, hogy megjegyzik: például volt egy olyan népszokás, hogy a szőlősgazda, hogy tényleg jó legyen a termése, felkelt reggel és meztelenül körbe járt a szőlősbe, hogy minden sarkába gallyakat kössön, hogy így a gonosz ne tudjon bemenni. Minden posztnál odaírom, hogy az őseink ebben hittek, persze sok minden ma már nem használható, de ha ebből semmit nem választunk ki, akkor a kultúránk el fog tűnni a föld színéről.

– Mi maradt a mai kornak?

– Nagy szerencsénk, hogy szuper néprajzkutatók és gyűjtők a körülbelül

100 évvel ezelőtti kort eszméletlen jól legyűjtötték, amiben benne van a népdal, a népzene és a népszokások.

Kodály Zoltán mellett még sokan voltak, akik az életüket áldozták erre. Hallottam olyan történeteket például, hogy Martin György számtalanszor nem evett, a kamerába való filmre költötte a pénzét, csak hogy le tudja filmezni a táncosokat Erdélyben. A régiek nem néptáncosok voltak, a néptánc volt a korabeli diszkótánc. Nagyon nagy áldozatok vannak ezek mögött a sztorik mögött, ha bárki elolvassa Kodály Zoltán vagy Bartók Béla életét, akkor ott megtalálhatja az életük tragédiáját is, nem csak a csodálatos részeket. Az ő áldozatos munkájuk adta nekünk magyaroknak ezt a bázist, amiből a mai napig tudunk tanulni. Ezért próbálom bemutatni magamon keresztül, hogyan tehetjük élővé, hogy lehet ez velünk mindennap, mert szerintem akkor marad valami fenn száz vagy ezer évig, ha ezt a generációk átadják egymásnak.

Kodály mondta, hogy minden generációnak meg kell tanulnia a saját kultúráját, ez nem olyan, hogy az anyatejjel szívjuk be.

Vannak a mai napig egyszerűen megcsinálható népszokások, ami akár családi program is lehet, ha szakítunk rá időt. Az egyik pszichológiakönyvben azt olvastam, hogyha vannak mélyen gyökerező, régi családi történetek, amikről még ma is beszélünk, akkor akinek több ilyen élménye van, az mentálisan sokkal stabilabb, mert ez a gyökereihez kapcsolódik. Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogyha van a múltban gyökered, akkor már eleve stabilan állsz a mai világ viharában, és ha van hited fölfelé, akkor tulajdonképpen olyan vagy, mint egy kifeszített szalag, azt nem tudja elvinni még a tornádó sem.

– Milyen egy Mesés divatbemutatód?

– Amikor üvegművész voltam, elhatároztam, hogy különleges előadásokat fogok rendezni a kiállítás-megnyitókra. Ez volt a kezdete a Mesés divatbemutatóknak, ahol magyar népmesék, balladák kelnek életre divatbemutatónak álcázva. Változatosak a témák, amiket feldolgoztunk, például volt már Bartók: Kékszakállú herceg vára, gyimesi imák, lidércek, Szépasszonyok és a boszorkányok legendája, az Emese álma Anonymustól, Timaffy által gyűjtött rábaközi tündérrózsa, Mátyás király és az okos lány meséje, a Kádár Kata is szokott benne lenni, valamint a Teremetés története Wass Alberttől. Van olyan fesztivál, ahova már hatodszorra megyünk, ilyenkor minden évben új előadást rendezek. Legelőször 2012-ben kezdtem el, nem csak magyar mesékkel, de a magyar verziót 2017-ben mutattuk be Torontóban. Fantasztikusan sikerült, még mostanában is emlegetik. Azóta ezzel is járjuk a világot, és a szereplők az általam tervezett, újragondolt ruhákban és ékszerekben mutatják be a magyar népmeséket, balladákat, legendákat.

A Mesés bemutatóim nagyon szép, komplex magyar élményt adnak, mert a kultúra minden részét megmutatja, természetesen kicsit megújítva.

Amikor külföldön lépünk fel, az nagyon különleges, mert az előadások helyszínén tanítom be a helyi magyar körök résztvevőinek, néptáncosoknak a darabokat, és a ruhákat is ők viselik, mint modellek. Ettől az egész projekt még izgalmasabb, mert így a külhoni magyarok átélhetik ezt a varázst. Amikor belebújnak egy magyar viseletbe és egy magyar mesében találják magukat, hol táncolva, hol énekelve, színészkedve adják elő a történeteket.

– Divathóbórt vagy elhivatás, amit képviselsz?

– Elhivatottan képviselem a magyar népviseletet, mert divatba akarom hozni. A magyar Frida Kahloként is szoktak emlegetni.

Csak egy közös van bennünk, az, hogy mind a ketten a saját nemzetünk kultúráját képviseljük, és a népviseletét hordjuk a mindennapokban is.

Ha már ebben az összefüggésben nézzük, fontosnak tartom, hogy megértsük, hogy a saját kultúránkat csak mi, a magyar nemzet vihetjük tovább, ez a kötelességünk. Más nemzet nem fogja helyettünk átörökíteni. Én megteszek mindent azért, hogy a magyar nép rájöjjön végre arra, micsoda kincs van a kezében.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának
Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.



A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül
Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.


Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

Link másolása
KÖVESS MINKET: