A vakság is csak egy leküzdhető probléma
– Hogyan élted meg a vakságodat gyerekkorodban, hogy csapódott le benned az egész először?
– Nehéz megmondani, mert egyrészt nagyon kicsi voltam, másrészt ha az ember eleve egy ilyen problémával születik, nincs igazán konkrét tudatosodási pillanat. Azt mondják, hogy a kisbabák születésük után egy ideig normális esetben is csak foltokat látnak, így ha ez adott esetben később sem változik meg, az nem feltétlenül jelentős különbség.
Persze a vakságnak vannak fokozatai: nekem hatéves koromra állt be a mostani szintre, addig folyamatosan romlott a szemem. Fényeket, árnyékokat, erősebb fényben színeket is látok. Másfél éves koromban viszont átestem egy műtéten, ami után 17 napig egyáltalán semmit nem láttam, tényleg vaksötét volt minden. Én erre nem emlékszem, de a szüleim szerint ezalatt teljes depresszióba estem. Volt egy kis játékszintetizátorom, állítólag egész nap csak feküdtem az ágyon és azt nyomogattam.
– Tulajdonképpen ekkor jött a zenélés az életedbe?
– Én elsősorban nem ehhez kötöm, de nem kizárt, hogy abban a helyzetben nagyon mélyen belém vésődött, mint kifejezési forma. Az első komolyabb impulzus viszont négyévesen ért, amikor először hallottam a Beatles Please Please Me című lemezét, illetve néztem meg a Hard Day's Night című filmjüket. Ezek nagyon nagy hatással voltak rám, ahogy a családom által hallgatott más zenék (Zorán, Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás, stb.) is. Leginkább nekik köszönhető, hogy a saját dalaimat is erőteljes szövegközpontúság jellemzi.
Juhász Tomi 1988-ban született. Két évig a vakok iskolájába (Vakoda) járt előkészítőbe, majd a Lauderben és az AKG-ban tanult. Érettségi után az ELTE bölcsészkarára jelentkezett, történelem alap- és mesterszakon is diplomát szerzett. 2013-ban felvételt nyert a szakmában komoly ranggal rendelkező Kőbányai Zenei Stúdióba, azóta ott tanul gitár szakon.
Dolgozott a Nézőművészeti KFT Vakság című színházi produkciójában, helyet kapott a Nemzeti Minimum 12 órás koncertsorozatában, valamint részt vett az Átértékeled? nevű integrálás-projekt Belga-átdolgozásában és az ehhez forgatott klip elkészítésében. Édesanyja, Sándor Erzsi két évvel ezelőtt könyvet írt róla "Szegény anyám, ha látnám" címmel, amelynek nemcsak szereplője, társszerzője is volt.
– Hogy tudtál beilleszkedni a tanulmányaid során?
– Nem volt könnyű, mert bár mind a Lauder, mind az AKG egy magát rendkívül liberálisnak és alternatívnak tartó iskola, az integrációban nem igazán jeleskedtek. Mindkét esetben az volt a legnagyobb baj, hogy a diákok tulajdonképpen magukra vannak hagyva a problémájukkal. Ha bekerül egy fogyatékkal élő az (ő szavaikkal élve) épek közé, a tanároknak lenne a feladatuk, hogy közvetítsenek és kezeljék a felmerülő konfliktusokat. Erre viszont a többségnek sem ideje, sem energiája nincs, hogy a megfelelő képesítésről ne is beszéljünk.
Persze nagyon büszkék voltak rá, hogy ott tanulok – például
Ami nem volt könnyű, különösen mert én sosem voltam egy háttérben csendesen meghúzódó típus, mindig is szerettem a középpontban lenni. A fiúk között meg persze ment az állandó rivalizálás, ahogy ez tizenéves korban megszokott.
Ezekben a helyzetekben az vakságom remekül felhasználható volt ellenem. És most nem arról van szó, hogy konkrétan amiatt bántottak. Az emberek többsége szerintem elfogadó annyira, hogy csak azért ne essen neki valakinek, mert kilóg a sorból. Viszont ha bármilyen más okból kivívom valaki ellenszenvét, ez is egy plusz fegyver lehet a kezében. Mindezt időbe telt megtanulnom kezelni, időnként még ma is problémát jelent.
– Szerinted minden fogyatékossággal élőnek integrálva kellene tanulnia?
– Igen, én maximálisan ennek a pártján vagyok. A gond az, hogy a magyarországi intézmények többsége nincs rá felkészülve, sokuknak még csak nem is célja. Ha valaki nyolc általános után kerül be egy normál gimnáziumba (ekkor kezdődik leggyakrabban az integrált oktatás, hiszen a vakok iskolája csak alapfokú képzést ad), hatványozottan rossz helyzetben van: egy teljesen steril, jól ismert környezetből jut át egy minden szempontból idegen közegbe. Ezzel kellene minél gyorsabban megbarátkoznia, miközben 14 évesen a legtöbben még saját maguk elfogadásával küzdenek.
A középiskolák nagy része nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, így leggyakrabban megpróbálják minél gyorsabban és fájdalommentesebben végignyomni a diákot a tanulmányain. Amiből lehet, felmentik, inkább átengedik akkor is, ha nem jó, csak szabadulhassanak tőle.
Az egyetemen így viszont még nehezebb lesz a dolguk, ha bejutnak, hiszen ott aztán tényleg nincsenek tanárok, akik segíthetnének nekik.
– A saját példádon is tapasztaltad a fentieket?
Valamennyire igen, de az én esetem azért más, mert nem hagytam magam. Sokszor konfliktust is okozott a tanáraimmal, akik leginkább úgy álltak hozzám, hogy biztos egy aranyos, kedves gyerek leszek, akit ha beállítanak a sarokba, ott marad. Nagyon meg voltak lepve, hogy nem maradtam ott.
– A közlekedést és a számítógép használatát hogy tanultad meg?
– A Vakoda előkészítőjében megmutatták a fehér bot használatát, de csak nagyon alapfokon, mert egyébként az ott tanulók az alsó tagozat idején folyamatosan sajátítják el. Ötödikes koromig nagyrészt erre a kevés tudásra és a családtagjaim, ismerőseim segítségére támaszkodtam. Ekkor kezdett el foglalkozni velem egy ottani tájékozódástanár, mondván most már tényleg ideje lenne. Megtanította a legalapvetőbb útvonalakat (például a iskoláimból hazáig), a többi pedig szép lassan ragadt rám az idők során. Arra is volt példa, hogy egy-egy látó barátnőmnél jobban ismertem a várost, és én vezettem őt el a kinézett randihelyre.
A számítógép-használat alapjaira, illetve a tízujjas vakon gépelésre szintén a Vakoda egyik tanára tanított meg, miután egy pályázaton sikerült elnyernem a szükséges gépet. Ez mindet felolvas, ami a képernyőn látható. Aztán itt is jött sorban a többi funkció, az internet használatát például már egyedül tanultam meg. Nem tartom magam nagy számítástechnikai zseninek, de felhasználói szinten képes vagyok bánni vele.
– Mindent egybevéve mennyire érzed teljesnek az életedet?
– Úgy gondolom, hogy abszolút az. Nyilván vannak dolgok, amik kimaradnak, például nem járok rendszeresen képzőművészeti kiállításokra, de szerintem minden ember tudna hasonló területeket említeni. Például aki fizikával foglalkozik, annak jó eséllyel a történelem marad ki, ebből a szempontból ő sem él teljes életet. Oké, sosem fogom látni mondjuk a Mona Lisát, de nem hiszem, hogy ettől kevesebb lennék.
– Hogy kezdtél el zenekarokban játszani?
– Először Nyeső Maritól tanultam klasszikus gitárt, de mivel ott kezdésként a Boci boci tarkához hasonló szintű dalokat vettünk, én pedig mindenáron Beatlest akartam játszani, hamar elment tőle a kedvem. Utána, tízéves koromban Kardos Dani kezdett el foglalkozni velem, tőle már tényleg azt tanulhattam, amit szerettem volna. Nagyjából fél év után nagy lelkesen meg is alapítottam az első zenekaromat Beatles Kommandó néven.
Persze Danit – aki szintén beszállt mellénk – leszámítva borzalmasak voltunk, de hát minden kezdet nehéz... Ezután pár kevésbé érdekes fejezet következett az életemben, majd 2004-ben hoztunk létre egy zenekart a már említett dobossal, Vajda Tiborral. Először feldolgozásokat kezdtünk játszani First Age néven a '60-as, '70-es évekből, de elég hamar lettek saját dalaink is. A nevünket megváltoztattuk Davies Kornerre (két egykori nagy blueszenészt hívtak így), és ezzel koncerteztünk utána évekig.
A baráti alapon szerveződést aztán idővel felváltották a szakmai szempontok: sok volt a tagcsere, egyre inkább olyanokkal zenéltünk, akik profik voltak, viszont kevésbé érezték szívügyüknek a közös munkát. Igaz, a legutolsó felállás szerette csinálni, de inkább csak kellemes szabadidős tevékenységnek fogták fel. Mivel az én céljaim komolyabbak, úgy voltam vele, hogy akkor inkább ne erőltessük. Lehet, hogy valamikor még összeállunk, de egyelőre nem adnék rá túl nagy esélyt.
A Davies Korner Budapest című dala:
"Szöveget sokáig egyáltalán nem írtam, ezért leginkább a dobosunk felelt, én a zenei részeket találtam ki. Viszont az utóbbi években rengeteget olvastam, aminek hatására egyre csak gyűltek a képek és gondolatok a fejemben. A végső fordulópont akkor jött el, miután szakítottam az előző barátnőmmel, és nagy szerelmi bánatomban egyszer csak leültem megírni az összesűrűsödött ötleteimet.
Rájöttem, hogy egész működőképes az eredmény. Egyre tudatosabban kezdtem gondolkozni témákon (a szerelmes vonalon túllépve is), és hamarosan összeállt egy egész albumra való. Sőt, most már a harmincadik szövegemnél tartok. Mivel ezek stílusukban nagyon elütöttek a dobosunk által írtaktól, adta magát, hogy önállóan valósítsam meg őket. A Profil lemez zeneileg is nagyon sokszínű, rengeteg műfaj megtalálható rajta a jazz-improvizációtól a sanzonon át a beatig vagy a hiphopig. Mindig olyan formákat használok, amelyek a legjobban illenek az adott szöveghez."
(Bővebben a lemez dalairól: KATT IDE)
– A Kőbányai Zenei Stúdióba hogy kerültél?
– Liverpoolban működik egy zeneiskola Paul McCartney védnökségével, a legnagyobb vágyam már érettségi előtt az volt, hogy oda bejussak. Az itteni barátaim és a zenekarom miatt viszont mindig halogattam, illetve
Végül az egyetemi mesterképzés befejezése környékén letettem róla. Helyette úgy döntöttem, megpróbálom Kőbányát. Igaz, nem csak pozitív dolgokat hallottam róla ismerőseimtől, de úgy voltam vele, hogy ártani biztosan nem fog és kapcsolati tőkének sem utolsó.
Persze itt is rengeteg előítéletet le kellett küzdenem, már a jelentkezéskor nagyon megijedtek, hogy vajon hogyan tudok majd beilleszkedni. Emiatt először "próbaidőre" tettek: hónapokig be kellett járnom az egyik tanárhoz, illetve elmentem a gólyatáborba is, hogy lássák, a többiekkel megtalálom-e a közös hangot. Úgy tűnik, meggyőztem őket, mert a pótfelvételin közölték, hogy nekem tulajdonképpen játszanom sem kell, fel vagyok véve.
– Az a célod, hogy zenélésből éljél?
– Igen, mindenképp. Nyilván a saját projektem a szívügyem, de adott esetben nem zárkóznék el attól sem, hogy mások jól ismert dalait játsszam egy-egy hakni keretében. Persze csak egy bizonyos szintig, lakodalmas zenésszé azért nem akarnék válni. Hajóra is nagyon szívesen mennék dolgozni, mindig is szerettem a saját határaimat feszegetni, és az igazi kihívás lenne számomra.
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!