Itthon egyetemen is tanító fogorvos volt, Walesben azonban ma már főleg arról ismerik Mónikát, hogy világszínvonalú magyar termékeket lehet cégétől vásárolni. A helyi piacon kezdte, de fiával közösen vállalkozásuk sokkal nagyobbra nőtt.
Dr. Gyenes Mónika kiváló fogorvosi karriert hagyott hátra, amikor fiával 18 évvel ezelőtt végleg Walesbe költözött. Itthon egyetemen tanított, külföldön megyei főfelügyelő szakfőorvos lett belőle, majd vállalkozásba kezdett, és hétvégénként például szegedi paprikát árult a helyi piacon.
Mónika mindenkinek mondogatta, hogy milyen finomak a magyar termékek, de aztán támadt egy nagyszerű ötlete. Neki köszönhetően évek óta sorra nyerik a Great Taste Awards-díjakat a legkiválóbb magyar termékek, és ma már az angolok is elhiszik neki, hogy érdemes mindet megkóstolni, fiával közös vállalkozása pedig szárnyal.
– Miért költöztél külföldre?
– 18 évvel ezelőtt kellett meghoznom ezt a döntést, bár az életem látszólag teljesen rendben volt. Akkoriban már jelent meg könyvem külföldön is, és számos tudományos munkában vettem részt. A fiam Győrbe járt egyházi magániskolába, és egy napon elém állt – volt vagy 13 éves – , és azt mondta: „anyu eddig minden rólad szólt, és most azt szeretném, ha az én elképzeléseim is valóra válnának a jövőben.” Nagyon meglepett az elszántsága, mert még csak általános iskolás volt, amikor eldöntötte, hogy mindenképpen Nagy-Britanniában szeretne továbbtanulni.
– Emiatt hagytad hátra a munkádat és az országot?
– Nem csak ezért. Mielőtt eljöttünk 2006-ban, fogászati prevencióval foglalkoztam, például a szájüregrák-szűréssel, ezt a programot én találtam ki és vezettem.
Másfél évig sikeresen futott, egyszer csak azonnali hatállyal lezárták, és kész. Ez nagyon megdöbbentett,
mert gyerekeket tanítottunk szájhigiénére, valamint hajléktalanokat szűrtünk ingyenesen. Megmentettünk több száz embert, akiket sikerült kiszűrni, szerintem erre nagy szükség van, a megelőzés ráadásul nem egy drága beavatkozás, de én ebben nem tehettem már többet. Ez a lehetőség megszűnt, és ha jól tudom, azóta sincs oktatás erről az iskolában a gyerekeknek, a mai napig nincs elmagyarázva nekik ez a téma. Ebben a hangulatban kapott el a fiam, Zoltán kérése, ezért nem maradt más, mint az, hogy azt gondoltam, rendben kezdjünk új életet. Egyedülálló anyaként belevágtam, és eljöttünk az ismeretlenbe.
– Miért pont Wales lett a cél?
– Mivel fogorvos vagyok, ami egy jó szakma, és mindig is hiány volt belőlük a briteknél, ezért is mertem biztosra mondani a fiamnak, hogy rendben. A tudományos munkáim, valamint kongresszusok miatt jártam már pár itteni nagyvárosban, így azt tudtam, hogy hol nem akarok élni. London kapásból kiesett és Edinburgh is, mert az túl szeles, folyton szakadt az eső és hideg volt, pedig ott nagyon jó az egyetem. Olyan helyre akartunk menni, ami vidék, sok zöld van, meg fa, állatok legyenek körülöttünk, és közel a tenger. Ilyen dolgok pedig Walesben vannak. Mint kiderült, az a terület még kevésbé volt ellátva fogorvossal, mint Anglia.
Írtam egy fejvadász cégnek, akik két hét múlva eljöttek hozzám Budapestre interjúzni, és látták, hogy sok mindenhez értek a szakmámban.
Úgyhogy letettem egy speciális nyelvvizsgát, ami az itteni munkámhoz az egészségügyben kell. Kérték, hogy jöjjek ki, és megmutatják az állásokat. Egy fontos szempont volt csak: az iskola a fiamnak, mert nagyon jó hírnevűt akartam keresni, így ahhoz közel akartam majd elhelyezkedni és lakni. Össze is jött, így 2006-ban minden akadály nélkül elindult az itteni életünk.
– Milyen volt az első benyomás?
– Nagyon jól indult el az egész. Kivettünk egy farmházat, körülöttünk birkák, tehenek, lovak, segíthettünk is a farmon, de nem nekem kellett ellátnom az állatokat. Hétvégénként lovagolhattunk, vagy etethettük a kicsi bárányokat cumisüvegből. Idilli életünk volt, egy patakkal a farm végén, dimbes-dombos volt az egész környék, rókák játszottak a kertben nyaranta, és egy gyönyörű, sűrű erdő zárta el a farmot az út végén. Nagyon egészséges környezet volt.
Mondjuk a hideg és az eső eleinte itt is nagyon mellbe vágott minket, azt meg kellett szokni. Mivel a házunk a dombtetőn volt, a szél átjárta, régen, az 1800-as években épült, úgyhogy fűtöttük az egész udvart, hogy melegünk legyen. De aztán elfogadtuk, ez lett az otthonunk, itt raktuk le a fészkünket.
– Hogyan alakult a szakmai életed?
– Alkalmazott lettem a helyi fogászaton, ami pár száz méterre volt csak a farmtól, ahol laktunk. 16 évig dolgoztam Walesben mint fogorvos, és három évig én voltam a megyei szakfelügyelő főorvos is, mielőtt nyugdíjba mentem. Mivel nem tudtam megtagadni, hogy valami többet akarok, mint betömni, kihúzni, elkezdtem különböző szakmai ötletekkel előállni.
Egyszer csak azt mondták, nagyszerű, úgyis keresnek egy megyei szakfőorvost. Megpályáztam és meg is kaptam. Azt mondták, csinálhatom, amiket felvetettem, valósítsam meg az álmaimat.
Meg kell mondjam, itt sem tudtam megváltani a világot, az az igazság. Az NHS – az angol nemzeti egészségügyi szolgálat – egy óriási nagy hajó, ami nem mozdul, vagy ha mégis, csak rossz irányba, de legalább kiéltem magamat valamennyire. Itt is nagyon akartam a szűréseket, de itt sem kaptam több támogatást erre, csak a rendeléseimen sikerült kiszűrnöm a betegeket. Túlképzett voltam a walesi munkámhoz, nem egy sima fogorvosi álláshoz voltam szokva, egyetemen oktattam, kutattam több nyelven, kongresszusokra jártam, és hirtelen beálltam 9-től 5-ig fogakat csinálni. Amivel nem is volt semmi baj, de hiányzott valami több, amivel mozgathattam az agyamat.
– Miből jött a saját céged ötlete?
– Az otthoni, teljesen más karrierem után itt egy sokkal nyugalmasabb családanya életet élhettem. A fogorvoslás fizikailag fárasztó, de igazából a sokféle aktivitásnak, ami bennem volt szellemi téren, nem találtam helyet, volt egy csomó lekötetlen energiám.
A hiány szülte a saját cégötletet: amikor a barátaim jöttek látogatni, mindig kértem, hogy hozzanak otthonról pirospaprikát, kolbászt, sonkát, mert itt nem voltak minőségi magyar alapanyagok.
Imádok főzni, imádok enni, addigra már a környéken mindenki tudta ezt, mert szívesen főztem a kollégáknak, a gyerekeknek az iskolából, meg a szülőknek. Nagyon szeretem, mert ezzel tudok beszélgetni a kultúránkról. Így került elő a bőröndökből minden, ami innen hiányzott: sárgabaracklekvár, tarhonya, de sajnos nem nagy mennyiségben. A kreatív énem meglátta ebben az ötletet, és egyszer ránéztem a fiamra – ennek pont nyolc éve –,
a homlokomra csaptam, és azt mondtam neki, hogy nagyon szeretnék a gasztronómiával foglalkozni.
Az volt a gondolatom, hogy majd én beszerzek mindent, amire nekem is szükségem van, és azt fogom árusítani, de persze ehhez semmilyen gyakorlatom nem volt. Elég meredek ötletnek hangzott.
– Mit szólt ehhez a fiad, aki ma már az üzlettársad?
– A fiamnak egészen más tervei voltak akkoriban, így ez az én ötletem maradt, ő ment a saját útján egy darabig. Megalapítottam a cégünket, és eleinte kicsiben gondolkodtam. Úgy terveztem, hogy árulom a mézet meg a paprikát a piacon hétvégénként, meg munka után. Hónapokon keresztül a betegeim és a nővérek vásároltak nálam, ha ők nincsenek, ma nincs ez a cég.
Amíg a betegem zsibbadt a székben, addig meséltem nekik a dologról, és a legközelebbi időpontra kérték, hogy hozzak valamit nekik a portékáimból.
Fogalmuk sem volt, hogy mik a magyar termékek, de azt mondták, mindegy is, vigyek abból, ami nem fogy, amit nem tudok eladni. Hihetetlen összefogás volt, keresték, miben segíthetnek.
– Tapasztalat nélkül vágtál bele?
– Semmiféle kereskedői véna nincsen bennem, csak szeretek enni, főzni, innen a kóstolgatás, innen az alapötlet. Ez úgy ment, hogy eleinte otthon körbeültük az asztalt, és kóstoltuk, amiket berendeltem. Először is nekem kellett, hogy tetszen, csak így tudom jó szívvel eladni és ajánlani.
Nagyon hittem benne, hogy Walesben is helye van a finom magyar élelmiszereknek.
Amiket otthonról megrendeltem, egy futárcég kihozta nekem – akkor még EU-ország voltunk, nem volt vámkérdés. Tokaji, méz, pirospaprika, ecetek, mustárok voltak kezdetben, amiket behozattam. A házunkban a vendégszobát kiürítettük, az lett a raktárunk. Nem szégyelltem, hétvégén kimentem a piacra, kötényt vettem fel, és ott kóstoltattam, meséltem a vevőknek. Tegyük hozzá, hogy a megyének a negyedét jól ismertem, mert én kezeltem a fogukat, a helyi piacon óhatatlan volt, hogy minden ötödik ember rám köszönjön. Csíptek engem, mert közvetlen vagyok, sose ködösítettem.
Pusztán szimpátiából vásároltak nálam, nem azért, mert szükségük volt egy magyar élelmiszerre,
de vettek egy mézet vagy egy szilvalekvárt, bár azt sem tudták mire használják, ez volt az igazság.
– Hogyan lett mégis ekkora sikered?
– A fiam akkoriban már Londonban dolgozott öt napot a héten, és csak hétvégén jött haza. A sorsa úgy hozta, hogy a karrierálmaiban elgondolkodott, mert vagy a pénz, vagy az időbeosztás nem tetszett neki.
Egyszer hazajött, és azt mondta, hogy mi lenne, ha a családi mini vállalkozásunkból csinálna egy jó céget.
Jól van, mondtam neki, és mivel aznap hullafáradt voltam, elmentem aludni. Reggel aztán megint belekezdett, és rájöttem, igaza van. Határtalan volt az örömöm, mert én eredetileg is így terveztem évekkel ezelőtt. Egymagam biztosan nem tudtam volna így felfejleszteni, ehhez egyedül kevés vagyok. Ezen a szinten, ahol vagyunk, még magyarul sem csináltam hasonlót, nemhogy angolul. Beindult a gépezet, raktárhelyiség kellett, webfelület, biztosítások, de szerencsére a helyiek megsegítettek újra.
A kisközösségben ez a jó, hogy ha jól bánsz az emberekkel, akkor ők is jók veled cserébe.
Gyakran soron kívül bementem, amikor gondjuk volt, nem vágtam át őket, így amikor nekem kellett a segítség, azonnal mellém álltak. Fordulhattam hozzájuk tanácsért, kapcsolatokért, aki ismert Walesben, segítette a magyar termékek útját.
Mónika és fia, Zoltán: walesi cégükkel is számos rangos kereskedői díjakat nyertek
– Hogyan jött az ötlet a Great Taste benevezésekre?
– Továbbra is jártunk piacozni, ez tavasztól őszig lehetséges itt az időjárás miatt, bár ez nem volt a fiam kedvence. Én szívesen leálltam a mézek előnyeiről beszélgetni a vevőkkel. Mindenkinek mondogattam, hogy minden milyen finom, de lehet csak nekem, mert magyar vagyok, és mert árulom is.
Akkor arra gondoltam, talán jobban hinnének nekem, ha lenne erre valamilyen hitelesítési rendszer, amit az angolok is elfogadnak, akkor jobban elhiszik majd.
Kiderült, hogy a Great Taste Awards pont ilyen, mert ezt a világon 90 országban elismerik. Eldöntöttem, hogy beadok magyar termékeket, mert hittem benne, hogy ez lehetséges. Néha a termelőket rá kellett ugyan beszélnem, hogy benevezzem őket, nem hitték el, hogy ezt lehet. Mindenkit én kutattam fel és kerestem meg, aki aztán nyert és díjat kapott. Volt, aki maga sem hitt benne, hogy Nagy-Britaniában nyerhet, sírt, amikor megtudta, hogy díjas lett. A gyártók kezdték érezni, hogy itt valami elindult, amikor már kosárszámra nyertük a díjakat, otthonról is lelkesebbek lettek. Az egész nagyon fura volt, mert akkoriban még mindig a walesi piacon árultam, de szerencsémre a magyar termelők úgy voltak vele, próba-szerencse, és adtak nekem egy esélyt. Kerestem, kutattam a lehetőségeket, ahol népszerűsíteni lehetett a magyar élelmiszertermékeket.
Nagyon jól épültek a kapcsolatok, és az otthoniak is bíztak bennem,
mindig korrekt volt az üzleti viszonyom mindenkivel. Rapidan ugrott meg a megrendeléseink száma, és egyre jobbak voltunk.
– Igaz, hogy kérted a londoni attasét, hogy teázzon a nyertes magyarokkal?
– Igen, felvettem vele a kapcsolatot, amikor Londonban állítottunk ki egy neves szakvásáron. Azt javasoltam neki, hogy olyan sok magyar díjazott és gyártó jött össze, hogy ha már így alakult, hívjon meg minket egy teára a követségre.
Azelőtt még senki nem hívta meg az otthoni méz- és olajgyártókat – neki is elakadt a szava, de mondta, hogy rendben.
Manapság már nem orvoskonferenciákra járok, hanem élelmiszeripari rendezvényekre, minden érdekel ezzel kapcsolatban. Belecsöppentem egy új világba, amiben teljesen kívülálló voltam, de azóta számos szövetség tagja lettem. A rendezvényeken gyakran megkérdezik, mi a szakterületem az élelmiszeriparban, mindig elmondom, hogy fogorvos vagyok és háziasszony. Na, erre nagyot néznek. Szerintem, ha eléggé hiszel abban, amit csinálsz, meg tudod valósítani. Én magyarként Nagy-Britanniában szándékoztam megvetni a lábamat, és szerintem ez sikerült is. Ráadásul úgy, hogy a hazám kiválóságait mutatom be az ittenieknek.
– Hogyan hatott rátok a lockdown, a lezárások időszaka?
– 2020 márciusában, ahogy bejelentette a miniszterelnök, hogy bezárják a boltokat, abban a pillanatban beindult az online kereskedésünk. Már működött a honlapunk is, a bestofhungary.co.uk, de abban az évben ötszöröse lett a megrendelések száma, mint korábban.
Azonnal profivá kellett válnunk, rengeteg terméket mozgattunk,
sokan bizalmi alapon küldték az árukat, mert nem is tudunk előre fizetni, akkora lett a kereslet. Otthon örültek neki, mert ott sokkal kevesebb lett a vásárlás, itt meg robogott felfelé. Két éve nyugdíjba mentem, de most is azt gondolom, hogy tehetséggondozással foglalkozom, csak most nem az egyetemen, hanem a nagyon tehetséges magyar gyártókkal kéz a kézben.
– Milyen tervek várnak rátok?
– A mai napig keresek-kutatok az új ízek után, mindenki ajánlgat, és én megkóstolom, ha megfelelő, belekerül a választékba, vagy javaslom a díjazásra. Nagyon gyorsan változik az emberek ízlése, ha csak az elmúlt két évet nézzük, hathavonta mást keresnek, ezt látjuk a fogyasztási szokásaikon, amikor rendelnek. Egyik évben a csípős ízek a menők, máskor meg a szarvasgombás finomságok. Emiatt mindig vannak változások, és fejlődünk. Az élelmiszereken kívül ma már vannak alkoholok is, import- és nagykereskedők is lettünk.
Kifejlesztettünk a szegediekkel egy száraz fűszerkeveréket is gulyásleveshez, azt itt csomagoljuk már Walesben.
Elkezdtünk anyukám receptje alapján gulyást gyártani, az itt marhapörköltnek felel meg. Ez egy minőségi készétel lesz, most folynak a tesztek, jövőre már kapható lesz. Idén elkészült háromféle mézkeverék, a Csíz sajtműhely manufaktúrával együttműködve. A saját világdíjas Gouda sajtjaihoz alkottak nekem bükkfán füstölt akácmézet, kalocsai csípős paprikás mézet, valamint egy többfelé fajta mézből készült aranysárga mézet, amik hamarosan rendelhetőek lesznek. Minden termékünk világszínvonalú, mégis az a filozófiánk, hogy mindig reális áron adunk mindent.
Én ebben hiszek, hogy a gyakran gördülő fillér jobb, mint a ritka forint.
A semmiből építettük fel a céget, amihez sok kitartás és kreativitás kellett, izgalmas, személyiséget fejlesztő nyolc évet tudhatunk magunk mögött. Megtaláltam ebben a számításomat. Igaz, hogy népegészségügyet tanítottam, most meg szarvasgomba-krémet és mézet árulok, de ha fiatalabb lennék, biztosan nyitnék egy kifőzdét is.
A kisteherautót Zoltán maga alakította át guruló műhellyé
A késeket Zoltán tervezte és magas minőséget képviselnek - elérhető áron
