Megvalósult gyermekkori álmunk - megnéztük, hogy készül a legújabb Milka-csoki
Sosem vonzottak úgy igazán a gyárlátogatások. Még tinikoromban becsúszott pár nyári meló a margarintól a szivattyúgyárig, és hát leginkább csak a mély-depresszív ebédszünetek, a targoncások káromkodásai és az önmagadban játszható léleksimogató játékok maradtak meg.
Működik azonban két olyan gyár az országban, ahová mindig is el akartam jutni, mert úgy gondoltam, azokban biztos nem csalódhatok.
Az egyik a Milka-gyár Székesfehérváron, a másik pedig a nyíregyházi Lego-gyár. A sors úgy intézte, hogy a lehetőségemre álló évtizedek közül kiválasztott két egymást követő napot mind a két gyár meglátogatására. Ebben a cikkben a Milka, vagyis a Mondelez-gyár titkairól rántjuk le a leplet.
A gyárlátogatás apropója az új Milka Waves bemutatója volt, amit Liptai Claudia személyéhez rendeltek. Egy rövid sablon köszöntő és sajtóreggeli után, betereltek egy tárgyalóba minket, ahol megértettük, miért is kérték el a cipőméretünket az út előtt.
Az ipari sterilitást olyan komolyan veszi a cég, hogy a munkavédelmi cipő, köpeny és hajháló mellé még kesztyűt és szakáll(!) hálót is kellett húzni.
Az élményt csak fokozta, hogy a lépcsőn felfele is határozottan megkértek mindenkit, hogy mindenképp fogjuk a korlátot. De tényleg! Fontos!
Amint végre kinyílt előttünk a csarnokajtó, egyből bedőlt a Willy Wonkás kép utolsó darabja is a fejemben. Bár igazából nem is tartottam tőle, hogy azok a kimondhatatlan nevű gnómok éneke fog fogadni, vagy hogy lépten-nyomon valami csokiszökőkútból orbitális nyalakodás indulna, de kár lett volna kihagyni ezt a Wonkás ziccert egy csokigyáras élménybeszámolóból.
Ezzel szemben viszont mi valóban gnómoknak lettünk öltöztetve, és igazából csokiszökőkúthoz is volt szerencsénk különböző robotkarok által prezentálva. Mondjuk egy esetleges "nyalakodás" valószínűleg az üzem egyhetes bezárását okozta volna higiéniai okok miatt, hiszen egy elkallódott fehér cérnadarab a táskámon is kisebb fajta pánikot okozott, és hárman ugrottak rá, hogy elhárítsák a veszélyt, majd hosszas tanakodás indult, ki, és hova tegye el a fehér szöszt.
Az üzemben egyébként leginkább összeszerelés zajlik, ami annyit tesz, hogy a csokit magát nem itt gyártják, hanem kamionokkal hozzák ide, majd formába öntik.
Ez elég kiábrándító infó volt, viszont, legalább a Tuc-kekszeket tényleg itt sütik. (A Mondelez-hez tartozik a Tuc, az Oreo, sőt még a Cadbury is). Ahogy haladtunk a soron, egy ponton erősen figyelmeztetve lettünk, hogy ott bizony nem fényképezhetünk, mert egy egyedi robotjuk pakolja a csokiba a Tuc-kekszeket, ami annyira saját, és annyira titkos, hogy csak na.
A szalag mentén itt-ott elszórva lehetett látni húsos ládákra emlékeztető fehér konténereket, amik a selejtet kívánták eltározni.
Ezek a selejtes dobozok szerintem minden gyerek képzeletét felülmúlják, a bennük lévő csupán szépséghibás több kilónyi csokival.
Ez a Milka Waves maga, amiről az egész látogatás szólt, a helyszínen még nem igazán hozott lázba, hiszen itt a gyár meg minden, pont nem érdekelt egy újfajta termék, de a gyárlátogatás után elkészíthettük a saját kezdetleges verziónkat, és ezalatt a folyamat alatt meglehetősen sokat sikerült belőle kóstolni ahhoz, hogy meggyőzzön.
Én egy sírkövet rajzoltam egyébként a csokimra, és azokkal a bogyókkal - amik a Waves lényegét adják - ábrázoltam a földet. Más a gyereke nevét, vagy éppen virágokat ügyeskedett össze. Kinek mi...
Az egész végén egy hónapra elegendő Milka-ellátmányt kaptunk ajándékba, így otthon sikerült a Milka Waves iránti szimpátiámat komoly függőséggé alakítani. Konkrétan nem maradt egy darab se, amit ennek a cikknek a címképének lehetett volna fotózni... úgyhogy érjétek be a csomagolt példányokkal és Claudiával.
