Szirtes Edina Mókus: Csak nevelés kérdése, megfog-e valakit a komolyzene és a jazz
Idén először saját udvara lesz a Művészetek Völgyében Szirtes Edina Mókusnak. Az új helyszín egyedi színfolt a fesztiválon: hagyományos koncertek helyett különleges emberekkel való beszélgetések állnak majd a középpontban, valamint jó néhány diafilmet is levetítenek, felolvasással és zenei aláfestéssel színesítve.
Ennek apropóján beszélgettünk, de szóba került az is, hogyan tud egyensúlyozni a világzene, a jazz és a komolyzene között, illetve hogyan lehetne trendivé tenni ezeket a műfajokat a fiatalok körében.
– Mi az első élményed a Művészetek Völgyéből?
– Még egészen kicsi voltam – talán 11 vagy 12 éves –, a szüleim vittek el. Soha nem jártam még előtte a Balaton-felvidéken, szóval tisztára olyan volt, mint egy nyaralás. Anyukám fogta a kezemet és minden udvarba benéztünk, elképesztően izgalmas volt. Csupa meglepetés, képző- és iparművészeti alkotások mindenhol, a koncertekről nem is beszélve. Konkrétan emlékszem arra, hogy valahol klezmer zene szólt, és a harmonikás akkora hatással volt rám, hogy utána a hegedülés mellett erre is beiratkoztam. Aztán eltelt pár év, bekerültem a konzervatóriumba, de az
– Mikor volt az első ilyen alkalom?
– Huszon-páréves voltam, akkortájt diplomáztam Szegeden. Egy trióval adtunk koncertet, elképesztően menőnek éreztem, gyakorlatilag egy csoda volt számomra. Azóta is így állok hozzá: a szereplés a Művészetek Völgyében számomra azzal egyenértékű, mint mikor az embert mondjuk felkérik, hogy írjon egy zenés színdarabot, vagy egy kortárs operát. Imádom az összes helyszínt úgy, ahogy van. Olyan is előfordult, hogy egy apró kápolnában játszottunk, ahová alig kéttucatnyian fértek be.
Minden koncert hatalmas élmény, olyankor úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok zenészként. Ellentétben mondjuk egy gasztrofesztivállal, itt tényleg a művészet van a középpontban. Hálával tartozunk a szervezőknek, hogy ezt nyíltan felvállalják és teret adnak neki. Tavaly például felléptem a Szigeten a komolyzenei helyszínen egy szimfonikus zenekarral, ami szintén nagy dolog, de ott azért meg kell küzdeni azzal, hogy a halkabb részekre simán ráhallatszik a nagyszínpad.
– Hogy fogadtad a felkérést a saját udvarra?
– Ez megint csak a kortárs operaszerzéssel egyenértékű. Az alapötletem az volt, hogy szeretnék egy „emberkertet” csinálni – végül Mókuskertnek fogják hívni a nevem miatt, de a koncepció így is adott.
Van például egy székesfehérvári orvoscsalád, akik 25 éve szerveznek táborokat fogyatékkal élő embereknek teljesen ingyen. Szerintem ez is csoda. Fellépőnek pedig gyerekeket, mivel nagyon sokat tanítottam és így tisztában vagyok vele, mennyire zseniálisak tudnak lenni akár a komolyzene, a tánc, vagy a jazz területén. Egy tízéves gyerek simán úgy fűzi a harmóniákat, mint a legtehetségesebb felnőttek.
A szervezőknek is tetszett az ötlet, de hozzátették, hogy mindenképpen kellenének azért klasszikus értelemben vett művészek is a programba. Ezért kitaláltuk egy fiatal rendező barátommal, hogy diafilm-vetítéseket fogunk csinálni, ahol a szövegeket ismert színészek olvassák fel, és zenészek adják hozzá a kíséretet. A Maladype Színház is csatlakozott, öt előadásukat hozzák el, ami hatalmas megtiszteltetés. Szerintem ez így kerek.
– Más helyszíneken is fogsz szerepelni?
– Igen, meghívtak a Kaláka Versudvarba, ami azért is nagy öröm számomra, mert Gryllus Dani bácsi tulajdonképpen a zenei nagypapám. Illetve Fassang Lászlóval lesz egy templomi koncertünk, orgona, fúvósok, illetve én hegedűvel és énekkel. A Müpában mutatkoztunk be a nagyközönség előtt novemberben, erősen komolyzenei ihletettségűek a darabok, de néha a jazz és a népzene is begyűrűzik. Nagy izgalommal várom ezt is.
– Mennyire tudsz egyensúlyozni a komolyzene, a jazz és a népzene között? Vannak hangsúlyaid?
– A világzenét és a jazzt sem tudom – illetve nem is akarom – kioltani magamból, de a zenei anyanyelvem egyértelműen a komolyzene, hiszen ötéves korom óta ezzel foglalkozom. Arvo Pärt, Górecki, Bartók, Honegger, és még hosszan sorolhatnám, kik voltak rám a legnagyobb hatással. Ők mind kimondhatatlan értéket képviselnek.
– Szövegírással soha nem próbálkoztál?
– Az valahogy nem megy, néhány egy-két soros versecskét leszámítva, de azok is inkább csak mókából születtek. Megőrülök a versekért, 14 évesen készítettem az első megzenésítésemet József Attila egyik költeményére. Talán ezért is nem erőltettem a sajátot, mert úgy voltam vele, hogy ha ennyire gyönyörű versek vannak, miért írjak valami sokkal gyengébbet? Oké, lehetne mondani erre, hogy a zenében ugyanez van, lásd Bartók és a többiek. De valahogy nem ugyanaz a kettő számomra: a zene csak úgy kijön belőlem, nem kell annyit gondolkoznom rajta.
– Pont az általad képviselt műfajok nem annyira népszerűek a fiatalok körében. Mivel lehetne szerinted trendivé tenni őket?
– Tanárként azt látom, hogy legnagyobb részben a nevelésen múlik. Nulla éves kortól kellene ilyen zenéket hallgatni, akkor mindenki számára maguktól értetődők lesznek. Tizenévesen, amikor elkezdtem a megzenésítéseket, én se komolyzenét hallgattam, hanem inkább Stevie Wondert, mivel az volt a menő. De attól még ugyanúgy ott volt bennem, mivel korábban már végérvényesen rabul ejtett. Hiába tiltakozik egy tinédzser ellene, ha ez egyszer megtörtént, semmilyen eszközzel nem lehet kivésni.
Én se gondoltam volna egy ponton, hogy Arvo Pärt vagy Honegger lesz a kedvencem, de az ember érik. Arany János balladáit is elolvastam, amikor kellett, de nem értettem belőlük semmit. Aztán évekkel később felkértek, hogy zenésítsek meg néhányat, és ekkor betaláltak. Tehát a lényeg, hogy mindenképp el kell ültetni a magot, onnantól az már növekszik magától. Nem feltétlenül kell, hogy mindenkinek tetsszen mondjuk a jazz, de az fontos, hogy legalább hallja: létezik ilyen zene is az elektronikus mellett, valódi hangszerekkel.
Nem egyszer fordult elő olyan, hogy elmentem a hegedűmmel egy kerületi általános iskolába, ahol egyáltalán nem tanulnak zenét. A hetedikes-nyolcadikos srácok látható unalommal fogadtak, hiszen számukra a beatbox és a rap volt a menő, ezen túl nemigen érdekelte őket semmi. Mégis hihetetlen ritmusérzékkel rendelkeztek: úgy leszedték a beatbox témákat hallás alapján, hogy az valami elképesztő.
Fantasztikus volt. Ebből is látszik, hogy tényleg csak nevelés kérdése az egész. Oda kell menni a hangszerrel és a szívünkkel, és csoda történik.
– Mit vársz a Völgy tíz napjától?
– Fogalmam sincs, hányan lesznek és mekkora sikert aratunk, mivel ez a diafilm-sorozat soha nem volt még ezelőtt. A zenei rész szintén bárhogyan alakulhat, hiszen tele lesz improvizációval, ahogy a beszélgetések is spontán módon fognak lezajlani. De bízom a zenésztársaimban, a színművészekben és a meghívott vendégekben is.
– Szeptemberben a Kerekdomb Fesztiválon is fellépsz, ezzel kapcsolatban mire számítasz?
– A vonóskvintettemmel játszunk egy teljesen akusztikus koncertet a templomban, saját műveim és kortárs szerzők átiratai is szerepelni fognak a programban, sok improvizációval. Tállyán korábban még nem jártam, de a szomszédos Mádon már volt egy fellépésem, ami nagyon jól sikerült. Jó volt látni, hogy arra a néhány napra az egész falucska feléledt, remélhetőleg most is hasonló lesz a helyzet. Na és persze a zenélés mellett a helyi borospincékkel is behatóbban meg szeretnénk majd ismerkedni. (nevet)
