Nehéz a boldogtalanságtól búcsút venni - megnéztük a Szex és pszichoanalízis című filmet
Nem tartozom azok közé, akik tűzzel-vassal irtanák a magyar filmcímfordításokat (elismerve, hogy azért akad néhány meredekebb példány), de Justine Triet rendezőnő harmadik nagyjátékfilmjének magyarítása mellett nem mehetünk el szó nélkül.
A Szex és pszichoanalízis azért megtévesztő fordítás, mert ha szigorúan vesszük, egyik sem játszik főszerepet a filmben.
Kétségtelenül van egy (igen szépen megkomponált) szexjelenet, amit azonban feleslegesen sokszor megismételnek, ráadásul nem is ez játssza a film központi szerepét. (Másik viszont nem nagyon akad.) Amit pedig a főhős, Sybil ebben a filmben csinál, nem a klasszikus értelemben vett pszichoanalízis, vagy legalábbis nem látjuk pácienseit annyi ideig, hogy eldönthessük, az-e.
Ehhez képest az eredeti cím összesen csak annyi: Sybil, ami teljesen elég lett volna a magyar közönségnek is, mert kellőképpen rejtélyes és megfoghatatlan, ráadásul végsősoron az ő szemszögéből nézzük a vele megtörténő dolgokat, és legnagyobbrészt az ő életének problémáival szembesülünk.
Még ha nem is mindig kellően mélyen.
A film alaphelyzete, hogy Sybil (Virginie Efira) a kiégésközeli állapotba került pszichológusnő úgy dönt, leépíti betegeit, hogy csak önmagára, és új regényére koncentráljon. Az amúgy sem könnyű lépést tovább nehezíti, hogy nem tud szabadulni egyiküktől, Margot-tól (Adèle Exarchopoulos), a fiatal színésznőtől, aki éppen szerelmi válságot él át, és olyan súlyos kérdésben lenne szüksége kezelője segítségére, mint potenciális abortusza. A lány esete felvillanyozza a pszichológust, aki szép lassan elkezdi használni páciense életét, hogy saját regényét hizlalja vele. Viszont minél többet beszél Margot-val, annál jobban rájön, hogy életük jobban összefonódik, mint gondolta volna, és egy idő után az eset egyszerűen nem engedi szabadulni. Elindul egy őrült kaland, amiben keveredik múlt a jelennel, valóság a fikcióval. Ha ezt a rendezőnő mind a 100 perc alatt teljesen a kezében tartaná, egy egészen kiváló film születhetett volna, de sajnos itt-ott kisiklik a történet.
Mikor az első vetítésre érkeztem, valaki megkérdezte tőlem, nem gond-e, hogy férfi létemre egy ennyire női filmről kell írnom. Nos, nem ez volt a baj. Triet tényleg nagyon igyekszik igazi női szemszögű filmet csinálni, de néhol mintha arányt tévesztene.
Az minden további nélkül elfogadható, hogy a férfiak csak mellékszerepet játszanak a filmben, de az kevésbé, hogy karaktereik olykor túlzóan súlytalanok, ráadásul sokszor sematikusan egyformák.
És azért bármennyire is a nők szemszögére akar koncentrálni a rendező, Sybil férje egészen biztosan többet érdemelt volna annál, hogy mindössze egy résnyire nyitott bejárati ajtón keresztül, tudjuk meg nagyjábóli érzéseit. Az mindenesetre ironikus, hogy az egyetlen férfi szereplő, aki talán igazán közel áll a főhősnőhöz, és aki talán a legjobban megérti, alig múlt el tíz éves.
