„Hirtelen, amikor kedvesség, jóság éri őket, akkor eltörnek, zokognak. Ezeket nem lehet igazán elmesélni, lefotózni”
Chripkó Lili az ukrán-magyar határon önkéntesként segítette a menekülteket. Megrendítő írásában az orosz-ukrán háborúból menekülőkről, a határon átélt tapasztalatairól, a segítség nehézségeiről ír a közösségi oldalán.
"Borzasztó nehéz erről az egész helyzetről úgy beszélni, hogy senkit ne sértsek meg, ne legyen általánosító, ne legyen diszkriminatív, ne legyek igazságtalan, elismerjek minden jószándékot és befektetett energiát, de mégis beszéljek minden aspektusról, ami az igazsághoz hozzátartozik" - kezdi részletes beszámolóját.
Éppen csak a lényeget téveszti a sajtó szem elől, mert nem látja, nem láttatja, mert nem láthatja, azt, amit mi (útszélen álló önkéntesek) láttunk... Az én legnagyobb fájdalmam, hogy azokról nem lehet képet csinálni, azokról sehol semmi hír, akik autóval jönnek át, azt a hatalmas masszát, aki a középosztály... Akik a záhonyi és a becsi iskolában készített képeken látszódnak azok az emberek, akik a lehető legkiszolgáltatottabbak, igen.
A legnagyobb fájdalmam, hogy amíg ott voltam, nem sikerült kitalálnom, kivel lehetne egyeztetni arról, hogy az autóval érkezők is kapjanak segítséget. Azok a képek, amik örökre a retinámba égtek jelenleg egyrészt nem hagynak aludni, másrészt azt hiszem, már sosem kopnak belőlem ki.
Historikusan nem azt gondoljuk, hogy ukrán-magyar két jó barát. Ezért amikor a menekültek átértek ide, azt láttuk rajtuk, semmi jót nem feltételeztek, hogy itt majd kaphatnak. Mivel a „Becsi Hütte” létezését senki nem legitimálta, csak maximum nem tiltotta be, ezért a haború, és így a menekültáradat kilencedik napjára se jutottunk el oda, hogy ki lett volna írva ránk, hogy INFO POINT vagy hogy WELCOME vagy hogy FREE FOOD, DRINK, MEDICINE. Valamilyen teljesen érthetetlen és megfejthetetlen módon, az ország belseje felől kifelé irányba került ki egy hivatalos közlekedési, sárga tábla, hogy merre van a segélyközpont. Ezt csak azok láthatják meg, akik a gyalogosan érkező rokonaikat felvenni jöttek. A határ irányából érkezőknek 8 nap után került ki egy kézzel írt irányítótábla egy széknek támasztva, hogy az iskolában be tudnak csekkolni…
Szóval maradt az, hogy aki a nagy integetésünkre, Laci bá, a polgárőr elemlámpázására, vagy ha éppen olyan volt, rendőri segítségre lehúzódott, az először frászt kapott, hogy mit akarunk tőle, mit akarunk eladni, mi van már. Majd ha megállt és lehúzta az ablakot, és felfogta, hogy segíteni vagyunk ott, úgy 10-ből 7 vagy csak simán nagyon meglepődött és nagyon megrendült, vagy el is sírta magát. Mint ahogy egy másik posztban írtam,
Ezek a villanások azok, amik emlékként örökké elkísérnek majd. Hogy azokban az autókban mi volt, hogy azokon az arcokon mi volt. Hogy azok a gyerekek, mit szóltak, amikor azt érezték, hogy átjutottak egy olyan országba, ahol csak úgy idegenek a kezükbe nyomnak 5 Kinder-csokit, ők pedig mondjuk 2 napja nem ettek. Hogy mit éreztek az anyák éjjel kettőkor, amikor azt hitték, hogy talán még egy újabb nap is eltelhet úgy, hogy nem tudják átpelenkázni vagy tápszerrel megetetni a gyereküket, és ehhez képest, minden, amit szerényen kértek, hogy jó lenne, azt kaphattak tőlünk csak úgy. Hogy azok a nagypapák, akik golyózáporon át vezették ki az országból az unokáikat, mennyire könnyebbültek meg, amikor el tudtuk nekik mondani, hogy nem, nem lesznek megbüntetve, ha nem vesznek itt a határon autópálya matricát és nem fognak véletlenül olyan útszakaszra keveredni, ahol már kérik, hanem lesz előtte benzinkút.
Nem fogom elfelejteni, hogyan zokogtak bele az asszonyok a kis textil zsebkendőikbe, hogy a világ lehetne ilyen is, mint amilyen a határnak ezen az oldalán. Mert addig bírták sírás nélkül, amíg össze volt szorulva a gyomruk, hogy na, majd a magyaroknál, na ott is mi lesz és féltek, mint ahogy mindannyian félünk, akik ’90 előtt születtünk egy határellenőrzésen, mert tudjuk, hogy mennyi kellemetlenség érhet ott minket. És hirtelen, amikor kedvesség, jóság éri őket, akkor eltörnek, zokognak. Ezeket nem lehet igazán elmesélni, ezeket nem lehetett lefotózni...
... A Becsi Hütte addig üzemel, amíg az a néhány önkéntes kitart a hidegben. Se szék, se hőgomba, se egy sátor a fejünk felett. Amikor már nem bírtuk, nem tudtuk egymást leváltani, nem voltunk már annyian autóval, amikbe az eszközeink és a maradék dolgokat össze tudtuk pakolni, akkor a határon autóval átjövők nem kaptak segítséget. A rendőrök reményeim szerint osztják nekik az információs lapokat, de nem marad ember, aki beirányítaná őket az iskolába a segélypontra, ha tőlük nem meri megkérdezni, vagy ha nekik épp nincs tolmácsuk fent, akkor nem marad ember, aki megosztaná velük a 4g-jét, aki adna nekik egy vizet.
...Ezek az emberek az első percekben még nem érzik magukat „klasszikus” menekültnek, csak pár kilométer után esik le nekik, hogy most már ők azok, akiket korábban csak a hírekben láttak a Közel-Keleten. Azt hiszik, hogy tudnak majd a közelben egy hotelt foglalni, hogy hát olyan lesz ez, mint egy utazás. Nem tudják, hogy nem biztos, hogy van üzemanyag a következő benzinkúton.
Ha én lennék egy országnak a vezetője, aki arra ébred egy reggel, hogy háború van a szomszédjában és ezért holnaptól menekültáradatra számíthat, félretenném a büszkeségemet, és felhívnám mondjuk a Sziget vagy bármilyen tömegrendezvény rutinos szervezőit és mondjuk a Migration Aidet, hogy srácok, az van, hogy ti tudjátok, hogyan kell egy tömeget kezelni, hogy nekik mire lehet szükségük, és hogyan kell őket irányítani, csináljunk már egy gyors meetinget és találjuk ki, hogy hogyan tudnánk ezt a legjobban koordinálni. Egy ilyen esetben szerintem egyértelműen ki kell találni ki miért felel, elérhetővé tenni a kontaktokat, hálózatba kötni az embereket, kezelni a beérkezett felajánlásokat. Nem ördöngösség kitalálni, hogy szükség van irányítótáblára, WC-re, internetre, személyzetre.
...Tegnap egy olyan családdal beszélgettünk, akik Harkovból menekültek. A házukat, az iskolájukat lebombázták, 2 bőröndnyi vagyonuk maradt meg. Az apa (mérnök), az anya (nem derült ki, de valószínűleg háztartásbeli), egy 12 éves és egy 5 éves kislány. A trauma miatt a kisebb lány aznap evett először, 5 nap után, előtte csak sírt és szorongott.
És akkor most azokról, akik ott alszanak a záhonyi pályaudvaron, és a környező települések tornatermeiben. A kárpátaljai romákról. Amikor kirobbant a háború senkinek sem jutott eszébe, hogy ne kellene azonnal és válogatás nélkül mindenkin segíteni. Pedig az igazat megvallva, a határ egyik és másik oldala között jóideje nem felhőtlen a viszony. A szavazás miatt magyarországi lakcímmel rendelkezők sok kellemetlenséget okoznak a határ ezen oldalán lévők számára. Egyesek szerint leterhelik az egészségügyet, mások szerint cigit csempésznek, stb. Sok a vita, nehéz erről úgy beszélni tényleg, hogy ne legyen általánosító. De jelenleg azért elég nagy a félelem a befogadó helyiekben, hogy „ezek majd itt ragadnak”. Erre nyilván nincs senkinek válasza. Én csak annyit tudok elmondani teljesen szubjektíven, amit magam láttam, magam hallottam.
Hiába vannak a romák melegben, kapnak élelmet és nem kell dolgozzanak vagy iskolába járjanak egyelőre, attól még nem, nem szeretnek 50-en vagy 200-an egy légtérbe összezsúfolva lenni, aludni. Azt mondják, hazamennének, ahogy tudnak. Szamosszegen fideszes polgármester van, és (de?)
És akkor még ott van a mindent megmérgező nacionalizmus. Sajnos azért mindenkinek van egy személyes története vagy sokat ismételgetett pletykája arról, hogy a „túloldal” se szeretett minket annyira ez idáig. Nem akarom most ezeket a történeteket felsorolni, mert nem a sérelmek sorolásának van itt az ideje. Én csak azt remélem, hogy ha vége lesz ennek az egésznek egyszer, akkor egy tanulsággal biztosan gazdagabbak leszünk: a szolidaritást kéne növelni minden erővel, minden médiumban, minden módon és nem a széthúzást. Mert én azt láttam, hogy még mindig a lehető legösztönösebben, a legmagátólértetődőbben jön mindenkiből a segítő szándék, ahogy a kiszolgáltatottnak arca lesz és keze, meg lába.
Döbbenetes számomra, hogy mennyi jóakart munkál a világban, milyen igyekezettel próbáljuk egyszerre milliónyian a sebtapaszt ráragasztani azokra a borzalmas sérülésekre, amiknek az okozásához elegendő egyetlen egy hatalommal rendelkező idióta ördögi parancsa.
De ha ennek egyszer vége lesz, jegyezzük meg, egy nemzet sem egyenlő a vezetőivel. Az oroszok sem egyenlők Putyinnal, a fehéroroszok sem a maguk vezetésével, ahogy egyértelműen látszik, mi sem vagyunk egyenlők azzal a pökhendi gyűlölettel, amivel a világban azonosítanak minket, arcpirítóan szégyenletes miniszterelnökünk dörgölőzésének, nyilatkozatainak, tetteinek és fondorlatosságának okán"
- írja Lili Chripko.
Az írásból részleteket Lili Chripko hozzájárulásával közöltük, a teljes bejegyzést ITT olvashatod.