Hajléktalanok karácsonya: "A szállón kicsit olyanok vagyunk, mint egy nagy család"
A karácsony a legtöbb ember számára a szeretet, illetve még inkább a család ünnepe. Ilyenkor aki csak tud, találkozik közelebbi és távolabbi rokonaival, hozzátartozóival. De vajon mi a helyzet azokkal, akiknek nemhogy szerető családjuk nincs, gyakran még fedél se a fejük felett? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy nappal az ünnepek előtt Budapesten.
"Reményt adott az ünnep, hogy nem szabad feladnom"
A Dankó utcai hajléktalanszállón egymás mellett sorakoznak az emeletes ágyak, több tucatnyian töltik itt napjaikat, így az ünnepet is. Szépen feldíszített fenyőfa is van, hogy ezzel is ráhangolja a lakókat a karácsonyra. Tibor 8 éve él az utcán, de minden ünnepet itt töltött eddig, még ha egyébként nem is szeret bejárni. Azt mondja, ilyenkor azért kialakul valamiféle közösség a bentlakók között.
"Ha az ünnepi hangulatot kell leírni, nekem először a karácsonyi ünnepségünk jut eszembe" - meséli János, aki szociális munkásként dolgozik a szállón második éve. Idén ezt december 20-án tartották, a résztvevők mind nagyon élvezték, még egy zenekar is szórakoztatta őket.
Maga a szenteste számára nem igazán különbözik bármelyik hétköznaptól. Tavaly is dolgozott, idén is fog, de ugyanolyan munkanapnak tartja, mint a többit. Inkább az tesz egy-egy műszakot különlegessé, kialakul-e olyan őszinte és mély beszélgetés bármelyik lakóval, ami mindkettőjük számára sokat ad. Ilyen pillanatokra pedig bármikor sor kerülhet teljesen váratlanul, nem kell hozzá ünnep.
- kapcsolódik be a beszélgetésbe az egy éve hajléktalan Károly. Szerinte igenis lehet érezni valami megfoghatatlan különbséget, nemcsak szenteste, de már az előtte lévő napokon is.
Akkor minden összeomlott az életében, nem gondolta volna, hogy valaha lesz még bármennyire rendesnek mondható karácsonya. Emiatt is rengeteget adott a közös ünnepség, illetve úgy általában a törődés, amit a szálló dolgozóitól kap. Szerinte ha valaki ilyen helyzetbe jut, már azt is megtanulja értékelni, hogy emberségesen viselkednek vele és úgy szólnak hozzá. Itt pedig maximálisan ez a helyzet.
"Az emberen ilyenkor átfut, hogy bár teljesen kilátástalannak tűnik a helyzete, valaki mégis törődik vele" - mondja, érezhető meghatottsággal a hangjában. "Egy picit úgy éreztem, hogy velem van a családom. Legalább emberek között lehettem, és azt éreztem, hogy valakinek fontos vagyok. Ez adott löketet ahhoz, hogy ne adjam fel, pedig már a határán voltam."
A szálló többi lakójára utalva hozzáteszi: "Ezekkel az emberekkel egy a sorsunk. Hiába különbözünk nagyon sok mindenben, ez mégis összekovácsol bennünket. Olyanok vagyunk kicsit, mint egy nagy család."
"A 19 éves fiam nem tudja, hogy az utcán élek"
"Van egy kis lakásom Bács-Kiskun megyében, de miután súlyos gyomorrákkal diagnosztizáltak, fel kellett jönnöm Budapestre, mert csak itt tudják kezelni" - mondja Mónika, akivel a Kürt utcai nappali melegedőben beszélgettünk. Egy éve él fedél nélkül, több hajléktalanszállón megfordult már. Volt ahonnan kidobták, mert az akkori párja verekedett, máshonnan önszántából jött el az áldatlan állapotok miatt.
"Márciusig laktam az Alföldi utcában, ami a létező legpocsékabb szálló, ott van a legtöbb drogos és alkoholista. Inkább kimentem a Népligetbe, de az is kemény volt: drogosok, prostituáltak mindenhol. Innen is továbbálltam, augusztustól mostanáig a Margitszigeten éltem" - meséli. Nemrég kórházba került rehabilitációra, csak napi néhány órára engedik ki.
Van egy 19 éves fia, aki nem tudja róla, hogy az utcán él.
Szeptember óta már dolgozni se tud a betegsége mellett, de próbál talpra állni. Ez lesz a második alkalom, hogy a fia nélkül tölti a karácsonyt: csak 30-án fognak találkozni. "Nehéz lesz így a szenteste, de próbálok megemlékezni az ünnepről. Gyertyát gyújtok, az ajándékát pedig odateszem a fa alá a szállón, addig is, amíg odaadhatom neki." Az ételosztásra mindenképp kimegy majd, hátha ott is jut számára valami. És bizakodik a gyógyulásban, hiszen az egészség a másik legfontosabb dolog számára az életében.
Buszon, Duna-parton, vagy a Margitszigeten
János Miskolcról származik, papnak készült, de végül másképp alakult az élete. A karácsonyról az első szó, ami eszébe jut az, hogy nehéz. Három lánya van, mindannyian külföldön dolgoznak, hosszú ideje nem találkoztak. Az idei az első karácsony, amit a családja nélkül tölt.
"Alig várom, hogy vége legyen. Nekem nem ez az életem!" - mondja keserű szájízzel. Utána azért hozzáteszi, hogy lát reményt arra, hogy megváltozzon a helyzete. Jelenleg két barátjával lakik együtt egy sátorban, a Duna-parton, az ő társaságukban sokkal jobb, mintha egyedül lenne. Szenteste úgy tervezi, elmegy templomba az éjféli misére, de szállóra nem szeretne menni, túl sok negatív élményt szerzett ott korábban.
Így van ezzel Attila is, aki 3 éve él Budapesten. Az ünnepet csendben, nyugodtan szeretné tölteni. Valószínűleg kint marad a Margitszigeten, ahol általában is él.
- mondja. A rendőrök is rendesek szoktak lenni, többször kapott már tőlük élelmet, és önkéntesek is gyakran járnak arra. Aztán valahogy majd csak eltelnek ezek a napok is.
Beszéltünk olyannal is, aki tavaly buszozással töltötte a szentestét. Arra, hogy mit érzett közben, csak annyit felelt: "El lehet ezt mondani szavakkal? Szerintem nem." De ebben a pár szóban is minden benne volt.
Ha ismerőseidnek is ajánlanád a cikket, kattints a megosztásra!
