Egy vasszörny a Mátrában

Barta Tamás a magyar rocktörténet egyik kulcsfigurája volt. A gitáros-énekes-zeneszerző a Hungáriában és a Locomotiv GT-ben is játszott.

A halála azonban ma is rejtélyes ügy.

A zenész, aki „kinőtte” a korszakot

Barta Tamás gyerekként hegedülni tanult, később autodidakta módon lett gitáros, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján már a magyar beat/rock élvonalában mozgott.

Az 1974-es amerikai LGT-turné után nem tért haza,

Két lövés, mégis „öngyilkosság”?

A rejtély kulcspontja éppen a két lövés. Több forrás felidézi, hogy Barta holttestét Los Angeles-i otthonában találták meg, és a sebek alapján két lövés is érte. Ennek ellenére a hatóság öngyilkosságként zárta le az esetet, ami a közvélemény számára eleve nehezen hihető.

A legkeményebb állítás: „maffiaügy” egy állambiztonsági jelentésben

A történet 2022-ben kapott ismét szárnyra, amikor több magyar lap beszámolt egy, a Belügyminisztériumhoz köthető III/II-5C alosztály megjelölésű anyagról.

A sajtóban ismertetett tartalom szerint

és konkrétan felmerült, hogy

"Barta alapvetően a kommunizmus elől menekült, így a sors keserű fintora, hogy a magyar papír-maffia vezetője Simon Csaba - aki korábbi disszidálása előtt Magyarországon is bűnözésből élt - a kommunista kémelhárításnak jelentett az USA-ból. Barta ennek a kémnek a beosztottja volt, az sem zárható ki, hogy lebuktatta - estleg Bartát is be akarta szervezni felsőbb utasításra - és ő adta ki a parancsot a gyilkosságra" - mondta erről annak idején Mester Sándor, a dokumentumfilm producere.

Fontos, hogy ezek nem bírósági ténymegállapítások, hanem egy nyilvánosságra került (pontosabban sajtó által idézett) dokumentum és annak értelmezései. Ettől még súlya van, mert a korábbi “csak legendák keringenek” állapothoz képest konkrét, dátumozott állításokat tesz egy, a korszakból származó irat.

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm talált a nyomra

A jelentésre a beszámolók szerint a Siess haza, vár a mama! című dokumentumfilm készítői bukkantak rá, miközben anyagot gyűjtöttek Barta történetéhez.

A film maga is azt a feszültséget bontja ki, ami Barta életét és halálát övezi: egy kivételes tehetség kikerült a hazai közegből, kint újrakezdte az életét, majd tragédia vetett véget az életének.

Miért maradt rejtély?

A Barta-ügy sajnos azért „tökéletes” összeesküvés-történet alapanyag, mert több kérdést is felvet, amire senki nem adott még eddig kimerítő magyarázatot.

Ellentmondó a hivatalos narratíva, kevés a nyilvános, elsődleges amerikai irat, a közbeszéd többnyire magyar sajtóra és ismeretterjesztő feldolgozásokra támaszkodik.

Későn kerültek elő a magyar dokumentumok is; a 2022-ben tárgyalt jelentés új keretet adott a kérdéseknek, de nem oldotta meg az ügyet és nem kaptunk válaszokat.

Hangszeres játéka és zenei gondolkodása a magyar progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, és a hetvenes évek több meghatározó felvételén is „ott hagyta a keze nyomát”.

„Ott álltam a kertkapunál, megszédültem… rájöttem, mennyire gyenge vagyok.” Ezekkel a szavakkal írta le Natascha Kampusch a szabadság első pillanatát, miután 2006. augusztus 23-án kisétált a fogságból, amely tízéves kora óta tartott.

A történet, amely 1998. március 2-án egy bécsi utcán kezdődött, amikor a tízéves Kampuscht iskolába menet egy fehér furgonba tuszkolták, 3096 nappal később egy új, a nyilvánosság előtt zajló fejezetbe lépett, amelyben a fiatal nő tudatosan vette vissza az irányítást a saját élete felett.

A fogság tere egy precízen megtervezett és kivitelezett rendszer volt. Priklopil a Strasshof an der Nordbahnban álló háza garázsa alatt egy alig hat négyzetméteres, hangszigetelt, ablak nélküli helyiséget alakított ki. Ebbe a földalatti cellába egy nehéz páncélajtóval lezárt csapóajtón keresztül lehetett lejutni. A fogság első hónapjaiban Kampusch egyáltalán nem hagyhatta el ezt a bunkert, később elrablója szoros felügyelet mellett néha felengedte a házba, sőt, ritkán ki is vitte onnan.

Az első interjúk egyikében elmondta, hogy a klausztrofóbiás rohamok idején vízzel teli palackokat dobált a falhoz, csak hogy érezze, még nem őrült meg. Ebből a zárt rendszerből egyetlen hiba vezetett ki: egy telefonhívás. A szökés napján Kampusch a ház előtt álló autót porszívózta, amikor Priklopilt megzavarta egy bejövő hívás. A férfi pár méterrel arrébb lépett, hogy jobban hallja a vonal túlsó végét, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt. Kampusch eldobta a porszívócsövet, kifutott a nyitott kertkapun, átrohant a szomszédos telkeken, és egy közeli ház lakójától kért segítséget.

Az első, mindent eldöntő televíziós interjút 2006. szeptember 6-án az osztrák közszolgálati televízió, az ORF készítette el. Az adás rekordnézettséget hozott Ausztriában, a nemzetközi értékesítési jogokat pedig szintén az ORF kezelte. A bevételt nem a túlélő kapta meg közvetlenül, hanem egy általa létrehozott alapítványba irányították, amely más áldozatokat segít.

A jogokat több mint száz ország televíziós társasága vette meg, a megkeresések áradatáról pedig Kampusch médiatanácsadója, Dieter Ecker annyit mondott: „Az egyetlen, aki nem jelentkezett, Steven Spielberg.”

Miközben a média a túlélés emberi drámájára fókuszált, a háttérben komoly jogi és politikai vita kezdődött. A közvéleményt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Priklopil valóban egyedül cselekedett-e. Az osztrák ügyészség 2010-ben lezárta a nyomozást ebben az irányban, és hivatalosan is megállapította, hogy nem volt bűntársa. A gyanú árnyéka Priklopil egykori üzlettársára vetült, de a bizonyítékok hiányában a bíróság felmentette a bűnsegédlet vádja alól. A kételyeket azonban ez sem oszlatta el teljesen. 2012-ben egy osztrák parlamenti vizsgálóbizottság elnöke ismét felvetette, hogy nehéz kizárólag egyetlen elkövetőről beszélni, sőt, Priklopil öngyilkosságának körülményeit is vitatták.

A hatósági és közéleti viták közepette Kampusch a saját kezébe vette a története feletti uralmat. 2010-ben megjelent önéletrajzi könyve, a 3096 nap, amely nem pusztán egy memoár, hanem egy tudatos kísérlet a saját értelmezési keretének megalkotására. Három évvel később, 2013-ban a könyvből nemzetközi filmadaptáció is készült a neves német producer, Bernd Eichinger egyik utolsó forgatókönyve alapján, Sherry Hormann rendezésében.

A múlt fizikai lenyomata, a strasshofi ház, amely a fogság helyszíne volt, jogilag szintén Kampusch tulajdonába került. A nő sosem akarta, hogy az épületből „horror-múzeum” legyen, de eladni sem kívánta. Időről időre ma is visszatér, hogy ellenőrizze az állapotát, számára az épület egyszerre „átok és áldás”, egy mementó, amely elválaszthatatlan az életétől. A Priklopilhoz fűződő viszonya a mai napig a történet egyik legösszetettebb eleme.

„Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szökésem az ő halálos ítéletét is jelenti, mert mindig az öngyilkossággal fenyegetőzött” – mondta az ORF-nek adott első nagyinterjújában. Évekkel később pedig egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy bizonyos értelemben gyászolja elrablóját, hiszen a maga torz módján ő is az élete része volt.

Forrás

Ha egy mondatban kellene összefoglalni Mata Hari történetét, valahogy így hangzana:

egy holland lány, aki keleti táncosnőként vált híressé, és akit a franciák kivégeztek, mert elhitték róla, hogy német kém. De ez a mondat se nem igaz, se nem hamis – ahhoz, hogy megértsük, ki is volt ez a nő, nem elég a legenda. Mert bár Mata Hari neve máig egyet jelent a femme fatale, a végzet asszonya archetípusával, valójában egy sokkal tragikusabb, összetettebb sors rajzolódik ki mögötte.

A háborúnak bűnbakok kellenek. Február 13-án, Párizs szívében, a fényűző Hôtel Élysée Palace egyik lakosztályában letartóztattak egy világsztárt: a Mata Hariként ismert holland táncosnőt, Margaretha Geertruida Zellét. Tíz hónappal később hajnalban sortűz dördült Vincennes-ben.

Margaretha 1876-ban született Hollandiában. Apja jól menő kalapos volt, anyja korán meghalt. A család szétzilálódott, őt egy rokon nevelte tovább, majd egy tanítóképzőbe küldték – ahonnan elbocsátották, mert viszonya lett az iskola igazgatójával. Ez már akkor is botrány volt, de később az egész életére jellemző volt: mindig férfiak határozták meg a sorsát – és mindig úgy, hogy végül ő fizette meg az árát.

A húszas évei elején jó ötletnek tűnt férjhez menni egy jóval idősebb holland katonatiszthez, akivel Jáva szigetére költözött.

Párizsba ment, ahol az 1900-as évek elején épp hódított az orientalizmus. A Nyugat éhes volt a misztikumra és a Keletre – még ha annak valósága nem is egyezett azzal, amit láttak. Mata Hari – a „Hajnal szeme” – pont ezt az ideális fantáziát testesítette meg. Táncelőadásainak nem sok köze volt a tradicionális jávai rítusokhoz, de ez senkit nem zavart. Félmeztelen táncaival, egzotikus kosztümjeivel, és azzal, ahogy játszott a férfiakkal, egy új szimbólum született: az erotikus nő, aki egyszerre misztikus, veszélyes és elérhetetlen.

Sokan ki is nevették – több kritikus szerint rossz táncos volt –, de ettől függetlenül működött a varázs.

Amikor kitört az első világháború, Európa megvadult. Mindenki gyanús volt. A katonák hullottak a fronton, és a hatóságok bűnbakokat kerestek. Mata Hari – aki továbbra is utazgatott, luxusban élt, és férfiak tucatjaival volt viszonya – tökéletes célpont lett.

A francia hírszerzés szerint 1916-ban elfogtak egy titkos üzenetet, amit a németek írtak, és ami állítólag rá utalt. Az is lehet, hogy valóban elfogadott pénzt információért – de az is lehet, hogy játszott a tűzzel anélkül, hogy felfogta volna, milyen messzire ment. Egy biztos: a háborús pszichózisban senki sem vette a fáradságot, hogy tényleg kiderítse, mit csinált. A szex, az idegenség, a színpadon használt fátylak és a függöny mögötti férfiak – mind ellene szóltak.

A francia katonai igazságszolgáltatás iratai szárazon rögzítik a tényeket. Az 1917. február 13-i elfogást követően a hírhedt Saint-Lazare női börtönbe szállították. A per 1917. július 24-én és 25-én zajlott le zárt ajtók mögött. A hadbíróság halálra ítélte, a kegyelmi kérvényét elutasították, és október 15-én hajnalban végrehajtották az ítéletet a vincennes-i erődben.

Az Eiffel-torony rádióállomásán rögzített üzenetek lettek a per kulcsfontosságú bizonyítékai, noha több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a legfontosabb üzenetek eredeti példányai később eltűntek a dossziéból.

A brit titkosszolgálat, az MI5 iratai szerint a francia nyomozók egy ponton megtörték a táncosnőt. Egy Londonba küldött jelentés szerint Mata Hari beismerte, hogy az amszterdami német konzul beszervezte, és 20 000 frank előleget kapott. Ez az összeg, amely mai árfolyamon körülbelül 1,16 millió forintnak felel meg, a vád egyik sarokköve lett. A védelem ezzel szemben azzal érvelt, hogy a pénz csupán kárpótlás volt a német hatóságok által korábban lefoglalt bundáiért és személyes tárgyaiért.

A pénz azonban nem csak a német oldalon merült fel.

Hogy meglátogathassa a frontkórházban, a francia elhárítás vezetője, Georges Ladoux kapitány segítségét kérte, aki cserébe kémfeladatot ajánlott neki. Az ígéret mesés volt: akár egymillió frankot is kaphat – mai értéken közel 58 millió forintot –, ha bizalmas információkat szerez a német trónörököstől.

A nyomozást vezető Pierre Bouchardon kapitány a jegyzeteiben kíméletlen portrét festett róla. „Macskaszerű, hajlékony, ravasz, gátlástalan, könyörtelen, született kémnő volt” – írta a nőről, akit tizennégy alkalommal hallgatott ki. Évekkel később azonban a per egyik legfontosabb szereplője, André Mornet kormánybiztos már egészen másként emlékezett vissza.

Egy magánbeszélgetésben állítólag úgy fogalmazott, az egész ügy „nem volt nagy dolog”. A kihallgatások során, amikor a szeretői hosszú listájával szembesítették, Mata Hari a brit jelentések szerint így vágott vissza:

A per idején, 1917 tavaszán Franciaország mély katonai és morális válságban volt. A Nivelle-offenzíva katasztrofális kudarca után lázadások törtek ki a hadseregben, a hátországban pedig egyre nőtt a fásultság. Ebben a légkörben a kormánynak égető szüksége volt egy bűnbakra, egy látványos sikerre, amely demonstrálja, hogy az állam ura a helyzetnek. Egy egzotikus, szabad erkölcsű, külföldi nő, aki magas rangú tisztekkel és diplomatákkal tartott fenn kapcsolatot, tökéletes célpontnak bizonyult.

A kivégzéséről Henry G. Wales, az International News Service tudósítója küldött emlékezetes beszámolót. Leírása szerint Mata Hari visszautasította, hogy bekössék a szemét, és a tizenkét fős kivégzőosztaggal szemben állva csókot dobott a katonáknak. A sortűz eldördülése után a test lassan térdre rogyott, majd hátraesett. „Lassan, ernyedten a térdére ereszkedett… Aztán hátraesett” – írta Wales a The Guardian szerint.

Aztán múltak az évtizedek – és a történelem kicsit megbánta, amit tett. Mata Hariról könyvek jelentek meg, filmek készültek, ikon lett. Egyes kutatók szerint soha nem adott át érdemi információt senkinek – mások szerint ügyes manipulátor volt, aki egyszerűen lebukott. De a legtöbb mai történész szerint Mata Hari nem volt igazi kém, inkább csak egy nő, aki rossz korban, rossz helyen játszott olyan szerepekkel, amelyek meghaladták a lehetőségeit vagy a képességeit.

A francia hadsereg 2017-ben – száz évvel a kivégzése után – újra megvizsgálta az aktáit. És bár nem mentették fel, egyértelmű lett:

Egy olyan világban, ahol a nőknek nem lehetett hatalma, egy asszony, aki szabadon szexualizálta magát, utazott, pénzt keresett és befolyásos férfiakat hódított meg, már önmagában fenyegetésnek számított.

II. József 1790. február 20-án halt meg. Negyvenkilenc éves volt. Tíz évig uralkodott egyedül, előtte évtizedekig társuralkodóként anyja, Mária Terézia mellett, és ez pont elég volt ahhoz, hogy az egész birodalmat felforgassa – majd a végén szinte mindent visszavonjon. Ő volt a „kalapos király”, akit sosem koronáztak magyar királlyá a Szent Koronával, és aki halálos ágyán egy olyan mondatot íratott a sírjára, ami inkább hangzik kiábrándult posztnak, mint uralkodói dicshimnusznak.

De ne rohanjunk ennyire előre.

II. József 1741-ben született, Mária Terézia fiaként. Anyja vasmarokkal irányított, ő pedig már fiatalon azt gondolta: ezt lehetne sokkal radikálisabban is csinálni. Felvilágosult abszolutista volt, ami leegyszerűsítve annyit jelentett, hogy hitt a racionalitásban, az állam mindent átszabó erejében, és abban, hogy ha már uralkodik, akkor majd ő jobban tudja, mi a jó az alattvalóinak.

És tényleg mindent átszabott.

Türelmi rendelet, jobbágyrendelet, szerzetesrendek feloszlatása, egyház állami kontroll alá vonása, közigazgatási reformok, nyelvrendelet –

De ami miatt igazán kilóg a sorból, az nemcsak a rendeleteinek mennyisége, hanem a személyisége. II. József ugyanis nem az a fajta uralkodó volt, aki beül a bécsi Hofburgba és onnan integet. Álruhát húzott, és inkognitóban járta a birodalmat – sőt, Európát is.

Alsó-Ausztriában egy alkalommal megszállt egy fogadóban. Nem volt megelégedve sem az étellel, sem a kiszolgálással, és szóvá is tette. A fogadós azonban nem ijedt meg különösebben egy mogorva, túl sokat kérdező idegentől. Amikor József tovább panaszkodott, a fogadós – a legenda szerint kissé ingerülten – azt mondta neki:

Máskor katonai laktanyákba toppant be váratlanul. Nem díszszemlét akart látni, hanem a valóságot. Megnézte a konyhát, megkóstolta az ételt, kikérdezte a közkatonákat a fizetésükről. Volt, hogy a tisztek csak utólag tudták meg, hogy a morcos, jegyzetelő „gróf” maga az uralkodó volt, aki mindent felírt, és hetek múlva rendeletben szedte szét az egész rendszert.

II. József gyakran „Falkenstein gróf” néven utazott. Így ment Franciaországba is, ahol Versailles-ban nemcsak udvari etikettet figyelt, hanem kifejezetten intim kérdésekben is tanácsot adott. A legismertebb történet szerint ő ment „felvilágosítani” sógorát, XVI. Lajost, akinek házassága József húgával, Mária Antoinette-tel évekig nem teljesedett be. A francia királyi pár házassági problémái politikai kérdéssé váltak, mert trónörökös nélkül az egész dinasztia jövője kérdésessé vált.

II. József pedig szexuálpszichológusként lépett fel.

Hogy mennyire volt ez ténylegesen orvosi diagnózis vagy inkább udvari pletyka, az máig vitatott, de a versailles-i palota hivatalos feljegyzései szerint József látogatása után, 1777. augusztus 18-án a házasság végre beteljesedett, és 1778 decemberében megszületett az első gyermek. A beavatkozás lényegét maga József írta le kendőzetlen őszinteséggel öccsének, Leopoldnak. A Belga Királyi Akadémia levéltári portálja által közölt, kortárs forráshivatkozásokkal ellátott ismertetőben így idézik levelének leíró részét:

A császár sommás diagnózisa és gyakorlati tanácsai elegendőnek bizonyultak a helyzet megoldásához.

Ez a fajta beleavatkozó, mindent racionalizáló attitűd végigkísérte az életét. Nem tűrte a tétlenséget, a misztikumot, a „mindig is így volt” típusú érveket. A kolostorokat, amelyek szerinte nem végeztek „hasznos” társadalmi munkát, bezáratta. A temetkezést is megreformálta: egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb megoldásokat akart. Még azt is szabályozta, hogyan és miben lehet eltemetni valakit.

Magyarországon viszont ezzel együtt is ő maradt az, aki nem koronáztatta meg magát. Nem véletlenül kapta a „kalapos király” gúnynevet: nem viselte a Szent Koronát, mert nem akarta magát a magyar rendi alkotmányhoz kötni.

A magyar nemesség gyűlölte.

A rendeletek áradata ellenállást váltott ki a birodalom több pontján is. Belgiumban (akkor Osztrák-Németalföld) felkelés tört ki, Magyarországon nőtt az elégedetlenség, a török háború pedig pénzügyileg és katonailag is kimerítette az államot. A reformgép túlpörgött, a társadalom pedig nem tudta követni.

Ha II. József életéből kivesszük a rendeleteket, a jobbágyfelszabadítást, a kolostorbezárásokat és az örök reformkényszert, marad egy meglepően magányos férfi, aki tulajdonképpen egyszer volt igazán szerelmes – és abba is beleroppant.

Az első felesége, Bourbon–Parmai Izabella nem pusztán dinasztikus választás volt. Amikor 1760-ban összeházasodtak, József 19 éves volt, és az udvarban mindenki pontosan tudta, hogy ez egy jól kiszámolt politikai frigy. Ő azonban nem politikai konstrukcióként élte meg.

A fennmaradt levelekből egy meglepően intenzív, sőt, szenvedélyesen kötődő férfi rajzolódik ki, aki nem szégyellt érzelmes lenni. Ez a kemény, később ridegnek ismert uralkodó fiatalon képes volt szerelmes férfiként írni, féltékenykedni, aggódni, ragaszkodni.

A történet azonban nem izzott kölcsönösen azonos hőfokon. Izabella udvarias, korrekt, de visszafogott maradt. A történészek szerint érzelmileg inkább József húgához, Mária Krisztinához kötődött mélyen; levelezésük hangvétele sokkal intimebb és bensőségesebb, mint amit a férjével folytatott. József tehát valószínűleg jobban szeretett, mint amennyire viszont szerették. Ez önmagában még nem tragédia, de a sors nem hagyott időt a finom egyensúly kialakulására.

Két gyermekük született, de az első kislányuk rövid időn belül meghalt, és 1763-ban Izabella is elkapta a himlőt. Huszonkét éves volt.

József gyászlevelei meglepően nyersek és őszinték: nem uralkodói pózban ír, hanem összetört férfiként. Kortársai feljegyezték, hogy hosszú időre bezárkózott, és valami végleg megváltozott benne. A korábbi érzékenység helyére lassan cinizmus, keménység és kontrollvágy lépett. Mintha az érzelmi kiszolgáltatottságot egyszer s mindenkorra ki akarta volna irtani magából.

Anyja, Mária Terézia azonban nem hagyhatta, hogy az örökös gyászoló özvegy maradjon. A dinasztia működéséhez utód kellett. Így jött a második házasság Bajor Mária Jozefával. Ez a kapcsolat már az első pillanattól kezdve kényszerű volt. József nem próbálta leplezni, hogy nem vonzódik a feleségéhez. A viszony távolságtartó és hűvös maradt, az udvarban pedig nyílt titok volt, hogy az uralkodó inkább kötelességből él házaséletet. Mária Jozefa néhány év múlva, szintén himlőben meghalt. A források szerint József reakciója ezúttal jóval visszafogottabb volt. Nem látszott rajta az a mély, személyes megrendülés, amit Izabella elvesztésekor átért. Mintha az első veszteséggel együtt a szerelem lehetősége is meghalt volna benne.

Ezután nem házasodott újra. II. Józsefnek nem maradt élő gyermeke, nem volt társa, és politikai értelemben is egyre inkább elszigetelődött. Mintha az érzelmi bizonytalanságot az állam totális racionalizálásával próbálta volna ellensúlyozni. Amit a magánéletben nem tudott kontrollálni – betegséget, halált, viszonzatlan érzelmet –, azt a politikában akarta rendszerré formálni.

És ekkor jött az a mozzanat, ami miatt az egész történet kap egy különösen keserű csavart. Halála előtt sorra visszavonta rendeletei nagy részét. Szinte mindent, kivéve a türelmi rendeletet és a jobbágyrendeletet. Mintha beismerte volna: túl gyors volt, túl radikális, túl magányos.

A sírjára pedig ezt a mondatot akarta íratni latinul:

Ez nem egy diadalmas uralkodói epitáfium. Ez egy beismerés. Egy felvilágosult abszolutista, aki hitt az ész mindenhatóságában, a végén azt üzeni: nem sikerült. Ez a mondat azonban soha nem került fel a szarkofágra. A bécsi kapucinusok kriptájában ma is látható egyszerű, dísztelen, szegecselt rézszarkofágján a kor szokásainak megfelelő, címeket és dátumokat felsoroló latin felirat áll, amelyet a kapucinus atyák fogalmaztak meg.

Február 20-án, 1790-ben, miközben ő Bécsben az utolsókat lélegezte, a Szent Korona éppen úton volt vissza Budára – egy drámai, szimbolikus egybeesés, amely tökéletesen sűríti uralkodásának kettősségét: a magyar rendekkel való szakítását és a halálos ágyán tett engesztelő lépését.

aki egy birodalom sorsát akarta megváltoztatni, de végül egy királyi hálószoba problémájának megoldásával írta be magát a legszínesebb történelemkönyvekbe.