Attila olasz végzete beleszeretett a magyar kürtőskalácsba – találkozás Maria Agrestával, a Verdi-opera hősnőjével
Tizenkét éves volt, amikor látta a Parasztbecsület nápolyi előadását, egy életre beleszeretett az operába és elhatározta, hogy énekesnő lesz. Én is 12 voltam, amikor Mascagni remekművének szívbe markoló előadását láttam Rómában, azóta is elszorul a torkom, ha csak eszembe jut a darab. Nem várt közös élmény volt ez Maria Agrestával, a világhírű szopránnal, aki Verdi: Attila című operájának női főszerepére érkezett Budapestre.
A péntek esti előadás főpróbája előtt beszélgettünk az igazi délolasz temperamentumú, csupaszív művésznővel a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mögötti öltözőjében, ahol megszemlélhettem a darabban végzetes szerepet játszó kardot is. Maria nagy örömmel tért vissza hat év után hozzánk.
– Rossini: Stabat Materének előadására hívtak meg. Éppen csak három napot töltöttem itt, a próbákra és a koncertre. Emlékszem, végig esett az eső, de ma is szeretettel gondolok vissza a Művészetek Palotája gyönyörű termére, a zenekarra, és nem utolsósorban azért, mert az előadásra eljött Marton Éva, és utána hosszasan beszélgettünk. Ez nekem külön öröm volt, mert évekkel korábban láttam őt Olaszországba és végre személyesen is megismerhettem.
– Odabella, Attila szerelme fordulópont volt az Ön pályafutásában. Hogyan találkozott ezzel a szereppel?
– Tizenegy évvel ezelőtt történt, egy különleges pillanatban, mert nem sokkal korábban váltottam repertoárt, miután a mezzoszopránból áttértem a szopránra. Már énekeltem a Bohémélet Mimijét, A trubadúr Leonóráját, de hiányzott valami olyan nem mindennapi szerep, ami lökést ad nekem. Akkor szólt az énekestanárnő, hogy Pier Luigi Pizzi maestro a maceratai fesztiválra keres egy hangot. Elmentem a meghallgatásra, de azt sem tudtam, milyen szerepre gondol. Csak utána árulta el, hogy Odabellát keresi, és kérte, hogy egy hét múlva újra találkozzunk. A meghallgatáson több nagy név is részt vett, olyanok is, akik már énekelték, de végül a Maestro felhívott és közölte: „Meggyőztél, tiéd a szerep.” Nagyon boldog voltam, mert már azt is fontolgattam, hogy más foglalkozás után nézek. És valóban beindított, ahogy reméltem, de egy idő után már nem énekeltem többet, mert nem akartam, hogy beskatulyázzanak. Most térek vissza Odabellaként.
– Ki ez a hercegnő, aki meghódítja Attila szívét?
– Erős, nagyon határozott nő, aki tán nem is tudja, mi az a félelem. De ott van a szívében nagy fájdalma: apjával Attila végzett kegyetlen módon. Érzi, hogy bosszút kell állnia, és vannak pillanatok, amikor e fájdalomba szinte beleőrül. Végül azonban, annak ellenére, hogy őt is elbűvöli Attila, sikerül teljesítenie küldetését. Szerelme ellenére harcol az igazságért, bizonyos fokig feministának tekinthető.
– Ez a Verdi-opera az 1840-es években született, amikor már kibontakozóban volt az olasz nemzeti egység mozgalma, a Risorgimento.
– Igen, szerintem ki is lehet hallani Verdi hazafias érzelmeit ezekből a kórusokból, de még a kottából, a ritmikából, a hangsúlyokból is kiolvasható a lázadás szelleme. Verdi zenéje itt még a Donizetti-féle belcanto hagyományait követi, de azért már érezteti saját egyéniségét.
– Ön megszemélyesítette az operairodalom legszebb nőalakjait a Pillangókisasszonytól Violettáig. Melyik áll Önhöz a legközelebb?
– Szinte mindegyikből van bennem valami. Például a Pillangókisasszony odaadása, hűsége. Én is nagyon hűséges, kitartó típus vagyok. Erős bennem az igazságérzet, megkövetelem a tiszteletet, mélységesen hívő vagyok, mint Tosca. És ha szeretek valakit, teljes szívemmel, minden porcikámmal szeretek, legyen szó a páromról, családomról, hazámról, ideáljaimról. Mindegyik operahősnőből van valami Mariából és Mariában is van valami belőlük.
– Párommal imádunk a margitszigeti előadásokra járni, mert úgy érezzük, hogy ebben a varázslatos környezetben a természet zenéje és a színpadon megszólaló zene eggyé válik.
– Ezzel teljesen egyetértek! Csodálatos ez a környezet, ahogy beleéltem magam, úgy éreztem, mintha megbékéltem volna a világgal. Itt a zene belép a természetbe és a természet belép a zenébe, a két anyag egymásba olvad, más dimenzióba kerül, a tér, az idő megszűnik létezni. A fák akár évszázadokkal ezelőtti korba is visszarepíthetnek minket. Fantasztikus a szervezés, a stáb munkája, de a természet kellős közepén való éneklés valóban lenyűgöző érzés. Amikor egyik este próba közben megérintett egy szélfuvallat, olyan volt, mintha az Attila által támasztott vihar előszele lett volna.
– Megéltük azt is, hogy a koncert közben megszólaltak a rigók és egy hangnemben voltak a zenekarral. Lehetett érezni, hogy egy másodpercre a zenészek is megdöbbentek.
– Igen, tegnap este is bele-beleszóltak a madarak a zenébe. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy maga Verdi szelleme repül el felettünk.
– Néhány napja találkoztam egy olasz festőnővel, aki kortárs magyar művészet megismerésére jött hozzánk. Most pedig itt van Ön. Nagyon jó dolog látni, hogy még ilyen áldatlan időkben is sok művész mindent megtesz azért, hogy fenntartsák az európai értékeket és az emberek közti kommunikációt.
– Mi művészek szerencsések vagyunk, mert rossz időkben is közvetíthetjük a szépség üzenetét, és ez kötelességünk is, jobban, mint valaha. A zene hordozza a múlt értékeit, arról szól, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kik lehetnénk. Voltak, akik megkérdezték tőlem: hogy mehetek énekelni egy olyan országba, ahol közel a háború? Éppen ezért van szükség megértetni az emberekkel, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Ha az emberek elmennek a színházba, és eltölti őket a katarzis érzése, elkezdenek másképp érezni, gondolkodni, elkezdenek öntudatra ébredni. A fiatal nemzedékeknek meg kell érteniük, hogy időnként el kell zárniuk a televíziót, hogy elmehessenek színházba, koncertekre, mert az igazság másutt van, mint a képernyőn, amely hamis mítoszokat sugall nekünk. És minden ember, aki lelkileg-szellemileg fejlődik, jó hatással van az egész társadalomra.
– És akkor még nem is szóltunk az élő közösségi élmény hatásáról.
– Igen, más nézőpontokkal is találkozhatunk azáltal, hogy egy zene, egy színházi előadás mindenkiből más érzelmeket, gondolatokat vált ki, amelyeknek megosztásából valamennyien épülhetünk.
– „Énekelek, hogy szeressek, szeretek, hogy énekeljek" – ez a mottója. Van-e más szenvedélye a zenén kívül?
– Igen, nagyon szeretek olvasni. Most éppen egy filozófiai könyvet olvasok, amely a boldogságkeresésről szól. De imádok főzni, nemcsak amatőrként, hanem komolyan tanulmányozom is a gasztronómiát. Elvégre ez is a művészet egyik formája. Amikor utazom, igyekszem mindenhonnan beszerezni valami helyi specialitást. Budapesten egy kürtős kalács-sütőre vadászom, és természetesen viszek haza magyar paprikát, amit már eddig is szívesen használtam. Egyszer szeretnék egy könyvet írni azokból a receptekből, amelyeket a világ minden tájáról összeszedtem, és a saját elképzeléseim szerint valósítottam meg.
