A barátság a természet törvényénél is erősebb – a Madagaszkár premier előtti színházi előadásán jártunk
Szinte egy pillanatra sem szűnő pörgés, pezsgés a színpadon, dögös és érzelmes dallamok, emberszabású állatok, karikatúra-szerű emberek. Ez a Madagaszkár, a Pesti Magyar Színház új bemutatója, egy újabb sikerfilm-adaptáció a hazai színpadokon, amely talán jobban megérint kicsiket és nagyokat, mint az eredeti.
Engem biztosan, mert nem láttam a filmet, valahogy leragadtam a klasszikus rajzfilmeknél, a 21. századi animációs stílus távol áll tőlem, de legalább nem csábított az ilyenkor kikerülhetetlen összehasonlítás. „Családi kalandtúrának” hirdetik Kevin Del Aguila, George Noriega és Joel Someillan darabját, de azért a Madagaszkár mondanivalója sokkal több és mélyebb egy könnyed szórakozásnál. Szól mindenekelőtt a természetes környezetből való kiszakadásról és itt nem is annyira az állatkert-ellenességről van szó, hanem rólunk, homo sapiensekről, akik a modern életben már annyira elkényelmesedtünk, annyira a szokásaink rabjaivá váltunk, hogy bizony, nehéz helyzetbe kerülnénk, ha ebből kiszakadva a fennmaradásunkért kellene küzdenünk.
Szól nem utolsósorban a toleranciáról, Marty, a zebra már önmaga is egy kétely, hogy „fehéren fekete, vagy feketén fehér”, és amíg nem lép életbe a vadon törvénye, olyan állatok lehetnek a legjobb barátok, akik valós körülmények között egymás természetes ellenségei. Ezért őrlődik kétségek között az éhség által gyötört oroszlán, Alex, akinek ragadozó természetéből adódóan a zebra finom préda, de nem vinné rá a lélek, hogy felfalja legjobb „spanját”. Nem is annyira finom fricskát kap a szenzációhajhász média a magát pakoló, nem túl okos műsorvezetőnővel, aki kiszolgálja a közönség rettegés-igényét. Egy állatkertből szökött fenevadakról szóló hír biztosan vezető sztori mindenütt a világon, miként a befogásukról szóló élő tudósítás is.
A lemurok által kínált algavacsora pedig arra figyelmeztet: lehet, hogy egészséges a vegakoszt, de reménytelen vállalkozás, hogy mindenki erre álljon rá. A mesében persze minden lehetséges: a barátság legyőzi a természetet, a pingvinek is inkább a „béke szigetét” választják és vidáman „riszál” együtt az egész társaság a napfényes tengerparton, a pálmafák között, a végén még a tévés hölgy is fűszoknyát ölt, és igent mond asszisztensének.
Mindezt persze nagy szeretettel és játékkedvvel adják elő a színészek, táncosok Gémes Antos rendezésében, Vincze Balázs koreográfiájával.
Pavletits Béla Alexe viszi a prímet, belépője, nem is tudnám megmondani miért, nekem Koppányt idézte, az altatólövedék utáni dalából öreg fülem rögtön kihallotta a Beatles Lucy In The Sky with Diamonds-át, de remek az éhségjelenetekben és amikor visszafogadják a többiek.
Murvay Márton érző szívű Marty, Soltész Böske „kecsesen” lejt a vizilólány Glóriaként, míg Kosznovszky Márton jól hozza Melman, a hipochonder zsiráf, bábjátékos-képességeket is kívánó szerepét. A pingvinek élén Fillár István kalózkodik, míg a szomorú sorsú legénység ír sztepptáncba fojtja bánatát, Barsi Márton pedig celebesen ripacs Julien lemúrkirály. A színpad végig rendkívül látványos, színes, szerencsére kerülik a szemrontó vizuális effektusokat. Talán a műfüst lehetne kicsit kevesebb.
No meg a nézőtér egy kicsit melegebb. Pedig óvatosságból nem adtuk le kabátjainkat a ruhatárban, mégis fáztunk, és nem a látottaktól.
