Az Eskü téri (a későbbi Erzsébet) híd 1897-ben megkezdett építési munkálatait hosszas egyeztetések előzték meg a Közmunkatanács képviselői és a főváros között.

A hídtengely végleges rögzítésének egyik legnagyobb akadályát az „útban lévő” Belvárosi Főplébánia-templom képezte. Bár az 1893-as – a Fővám és az Eskü téri hidak megépítéséről rendelkező – törvényben úgy szerepelt, hogy az épület megtartása mellett kell kialakítani a hídra vezető utat, Budapest vezetése és a Magyar Mérnök és Építész Egylet mégis a templom lebontása mellett foglalt állást.

Preisich Gábor várostörténeti munkájában (Budapest városépítésének története II. A Kiegyezéstől a Tanácsköztársaságig, Budapest, 1964) idézi is sommás véleményüket a főváros egyik legfontosabb történeti emlékéről, miszerint

„a belvárosi templom nem tekinthető oly elháríthatatlan akadálynak, mely a helyes megoldásnak útjában állna”.

Az egyeztetések első szakaszában a Közmunkatanács főként pénzügyi megfontolásból ellenezte a templomépület elbontását, később azonban, látva a főváros merev álláspontját a kérdésben, elfogadta a kívánt változtatásokat és a hídfőhöz vezető utat már ennek a figyelembe vételével rajzolták meg.

A végleges tervezet szerint a templom helyett újat építenek a hídtól északra, a Petőfi téren. A munkálatok elkezdése előtt azonban számos, a bontást nehezítő tényezőre derült fény, valamint az épületnek, mint műemléknek a szerepe is felértékelődött. Így végül az épület megsemmisítését elvetették, helyette tervek készültek annak eltolásáról.

A Fővárosi Tanács Középítési Bizottsága a leendő híd tengelye mentén kívánta áthelyezni a templomot, Palóczi Antal tervezete a Dunával párhuzamos elmozgatást javasolt. Az építész így érvel saját elképzelése mellett az Építő Iparban megjelent írásában:

„A tőlem javasolt hely ma szabad, (…) a templom fölemelésére és oda tolására pedig szintén teljesen szabad és elegendő hely áll rendelkezésre. Míg pedig, ha a templom az Eskű-út sarkára tolatnék el, az egész templom előbb föl volna emelendő, s terjedelmes szerkezettel a levegőben függve tartandó, hogy alatta a templom homlokzatának és jobboldali tornyának alapozását végre lehessen hajtani.” (Építő Ipar, 1902. május 11. / 19. szám)

Végül egyik terv sem valósult meg, de a plébániatemplom eltolása és környezete átalakításának lehetősége a híd átadása (1903) utáni évtizedekben is újra meg újra megmozgatta az építészek fantáziáját. A hídfeljáró végleges rendezésére 1936-ban került sor. A plébániatemplom melletti bódésort elbontották, a hídra vezető utat kiszélesítették, a gyalogjárót pedig lesüllyesztették.

Bár úgy tűnt, hogy ezek a megoldások enyhítettek a fennálló közlekedési nehézségeken, újra napirendre került a templomépület déli irányba való eltolása. A főváros, a híd forgalmának további javítására hivatkozva, ismét csak támogatta a tervezetet.

A 250 darab szarkofágot és a 150, isteneket és istennőket ábrázoló bronzszobrocskát, valamint egyéb más leleteket hétfőn mutatták be a régészek Szakkarában - írja a The National News. Mostafa Waziri az egyiptomi régészeti főtanács főtitkára azt mondta, hogy

Eddig még soha nem találtak ennyi koporsót és bronzszobrot a híres Dzsószer-piramis közelében.

Waziri arról is beszámolt, hogy a most bemutatott leletek között van egy mintegy kilenc méter hosszú papirusztekercs is, amely a Halottak könyvének a része a lehet. A bronzszobrok isteneket, például Íziszt, Oziriszt és Bastetet ábrázolják. Ezenkívül

Ezen kívül a leletek között voltak körülbelül 3200 éves, az Újbirodalom idejéből származó egyszerű használati tárgyak, karkötők, fésűk, nyakláncok, kis edények és tükrök is.

A szakkarai nekropoliszban 2018 óta dolgoznak az egyiptomi régészek, akkor egy pap sírját tárták fel, amely már 4400 éve érintetlen volt. Azóta már a negyedik feltárást fejezték be, szeptemberben pedig az ötödiket fogják megkezdeni a területen.

Waziri azt mondta, hogy sok meglepetés várható még, és remélte, hogy megtalálhatják Imhotep sírját is.

Nemrég ért véget a HBO Max magyar gyártású sorozata, A Besúgó, amely óriási közönségsikert ért el, ugyanakkor éles vitákat is kiváltott. A korszakot kutatók, illetve személyesen átélők szerint ugyanis egyáltalán nem ábrázolja hitelesen az egykori Állambiztonság, illetve az ellenzéki mozgalom működését.

Hogy pontosan miről van szó, arról Rainer M. János és Ungváry Krisztián történészeket kérdeztük. Előbbi az összes részt látta, utóbbi viszont csak egyet nézett meg – elmondása szerint ezt annyira botrányosan hamisnak tartja, hogy elment a kedve a továbbiaktól.

„Súlyos véteknek nem nevezném, hiszen alapvetően szórakoztatóipari termékről van szó, amiről a fogyasztók döntenek. A körükben pedig egyértelműen pozitív volt a fogadtatása” – mondja Rainer, aki megengedőbb álláspontot képvisel.

Ungváry is azt emeli ki, hogy hiába nevezik fikciósnak a történetet, ha a kosztümök, a kulisszák és a társadalmi helyzetek, amelyeket a film használ, egy konkrét korhoz kötődnek, a tájékozatlan néző így óhatatlanul reálisnak értékeli az irreális képet.

„Különösen súlyos problémának tartom ezt azért, mert az ismert történelmi tények is tökéletesen alkalmasak arra, hogy a besúgás tematikában egy remek film készülhessen. Teljességgel érthetetlen számomra, miért kellett olcsó és hazug jelenetekkel tönkretenni ezt, amikor a valós tények hatalmas tárházából is lehetett volna válogatni” – fogalmaz.

Szerinte a sorozat nem más, mint „kiváló színészek megalázása, felmosórongynak használása olcsó hatásvadászatért”, ugyanis nem a színész tehet arról, ha egy történetileg teljesen hazug forgatókönyvet játszik el.

Hogyan történtek valójában a beszervezések?

A sorozatban ábrázolt jelenetet, tehát azt, hogy a főszereplő mellé a vonaton odaül egy állambiztonsági tiszt, majd átkíséri az étkezőkocsiba a leendő tartótisztjéhez, mindkét forrásunk rendkívül valószínűtlennek tartja.

„A beszervezéseknek több módozata volt, de ami közös, hogy a beszervező beszélgetések helyszínéül általában valamilyen állami hivatal szolgált, már csak azért is, mert egy vendéglőben vagy vonaton nem lehetett volna észrevétlenül aláíratni az együttműködési nyilatkozatot, a beszervezendő személyt pedig nem lehetett volna tökéletes kontroll alatt tartani” – mondja Ungváry, hangsúlyozva: nyilvános helyen soha nem lehetett lefolytatni beszervezési beszélgetést. Ráadásul ennek során beszervezők részéről mindig egyszerre legalább két személynek kellett nyíltan jelen lennie, ezt a munkát tilos volt egyedül végezni.

„A beszervezéskor első körben kifejezetten kerülték a nyílt zsarolást, ugyanis előírás is volt, hogy az önkéntességre kell törekedni és ezen felül pszichológiailag sem lett volna helyes nyíltan zsarolni. Az esetleges terhelő adatokat csak akkor szedték elő, ha másképp nem ment a dolog” – teszi hozzá Ungváry Krisztián.

Nemet mondani is határozottan lehetett, Rainer M. János szerint az esetek 90 százalékában ez semmilyen következménnyel nem járt, különösen a rendszer késői szakaszában.

Ungváry hasonlóan látja: mint mondja, átlagban minden második beszervezés meghiúsult, mert azok, akik a beszélgetés során először igent mondtak (és adott esetben alá is írtak), később már nem mentek el a második találkozóra. A beszervezési kísérletek kb. 30%-a pedig már a beszélgetés alatt úgy alakult, hogy az érintett beszervezésétől el kellett állni, mert ellenállást tanúsított.

„1962 után egyetlen esetet sem ismerek, amikor emiatt valakit súlyos retorziók értek volna. Minden statisztikai adat arról tanúskodik, hogy a beszervezettek között is hatalmas volt a fluktuáció” – fogalmaz.

Tényleg előfordult, hogy visszanyalt a fagyi?

A sorozatban a beszervezett fiú idővel egyre inkább vérszemet kap és ő maga is átver, kicselez, zsarolni kezd, többek között a beszervezőit is.

Rainer M. János szerint konkrét zsarolásra nem, arra viszont minden további nélkül lehetett példa, hogy valaki túljárt a tartótisztje eszén. A hálózati személy és a beszervezők között gyakran folytak játszmák, például a kapott információk manipulálása, torzítása által.

„Még vártam is, hogy a történet egy pontján majd fény derül egy hasonló fordulatra, tehát arra, hogy a főszereplőt is ellenőrizték ily módon. Ez eddig nem történt meg, pedig nagyon is életszerű lenne, hiszen az ellenzéki vezérnek, Száva Zsoltnak szemlátomást óriási jelentőséget tulajdonítanak” – mondja Rainer.

Ungváry szerint csak rövidebb távon fordulhatott elő, hogy egy ügynök dezinformált, ezek azonban előbb-utóbb kiderültek, a visszazsarolást pedig teljesen elképzelhetetlennek tartja. Külföldi viszonylatban gyakrabban előfordult, hogy a beszervezett félre tudta vezetni tartótisztjét, kifejezett zsarolásra viszont itt sem ismer példát.

A főszereplő viszont idővel a környezetét is zsarolni kezdi: miután lebukik a megfigyelt kör egyik tagja előtt, gyorsan kér róla valami kompromittáló infót a tartótisztjétől, hogy onnantól ezzel tartsa sakkban.

„Ez teljesen elképzelhetetlen, irreális, a korabeli szabályzatoknak is ellentmondó, valamint általános szakmai okokból is teljesen abszurd fordulat” – mondja Ungváry, aki szerint a sorozat teljes hamissága már az első részben kiderül, amikor a főszereplő saját szakállára autós üldözést kezdeményez, majd elkezdi átkutatni a célszemélyek csomagjait.

„Egy ügynök csak azt volt jogosult megtenni, amire a tartótiszttől kifejezett utasítást kapott, de a tartótiszt nem tehette meg, hogy olyan munkákat bíz rá, ami a hivatásos állomány feladata. Itt egy hierarchikusan épülő, folyamatos ellenőrzésen alapuló rendszerről beszélünk, amelyben ilyen szabályellenes húzások teljesen elképzelhetetlenek. Ezzel szemben az, hogy egy ügynök dekonspirálódott, azaz lebukott, nem volt ritka jelenség” – tette hozzá Ungváry Krisztián.

Rainer M. János szerint ugyanakkor akinél akár csak felmerült a lebukás veszélye, azt vagy „pihentették” egy ideig, vagy ha a környezetében már konkrét beszédtéma volt, hogy valami nem stimmel vele, inkább gyorsan kizárták a hálózatból és más személy után néztek. Nyílt lebukásig tehát nem igazán fajulhatott a helyzet.

Bulizó fiatalok szervezték az ellenállást, élükön egyetlen vezetővel?

A sorozat a fenti képet sugallja, de Ungváry szerint ennek köze sincsen a valósághoz: az ellenállást, ami alatt itt az ellenzéki tevékenységet értjük, alapvetően értelmiségi jellegű találkozásokon szervezték.

Rainer szerint is főként szakmai tevékenységek köré csoportosult az ellenzék, az ELTE bölcsészkarán például már a hetvenes években vitaesteket rendezett egy csoport a magyar oktatási rendszer problémáiról, de máshol is volt példa hasonlókra.

„Természetesen a bulizás fontos szerepet töltött be ebben a korosztályban, és az egyetemi klubokban volt is rá lehetőség. Ugyanakkor nagyon komoly szakmai munka is folyt, tudatosan reflektáltak a közélet történéseire. Ez fontosabb volt, mint a szórakozás” – hangsúlyozza.

A sorozatban a nagy ellenzéki találkozót végül egy KISZ-rendezvény keretei közé rejtve tartják meg. Ungváry Krisztián ezzel kapcsolatban azt mondja, ilyenre (tehát az ellenzéki szervezkedők és a KISZ együttműködésére) elvileg lehetett példa.

Azt is fontos kiemelni, hogy nem volt egyetlen központi alakja az ellenzéknek: az egyetemi hallgatói mozgalmakat ad hoc csoportok, baráti körök alkották, nem emelkedett ki senki közülük.

„Persze dramaturgiailag jó döntés az egész mozgalmat egy arccal ellátni, de a valósághoz ennek nem sok köze van” – fogalmaz Rainer, aki szerint a ‘80-as években már rajtaütésekre, tömeges letartóztatásokra sem igen volt példa. Így a sorozatnak azok a jelenetei se mondhatók hitelesnek, amikor több tucat rendőr szállja meg a kollégiumot, miután „izgató jellegű röpiratokról” kapnak bejelentést.

Itt van a szomszédos Szlovákiában, mégis kevesen ismerik Felvidék legszebb várát, a történelmi Magyarország északi határán épült sasfészket. Árva várát az 1241. évi tatárjárást követően kezdték építeni egy 112 méter magas, meredek sziklára, majd kezdetét vette a háromrészes erődítmény hányattatott sorsa. Előreugorva az idővonalon, kétszáz évvel később az akkori tulajdonos – egy lengyel rablólovag, Komorowski Péter – negyed évszázadon át fosztogatta gazdátlan zsoldosaival az arra vetődő utazókat és kereskedőket.

Ennek a méltatlan korszaknak végül Mátyás király vetett véget, aki elűzte onnan a rablólovagot vezéreivel együtt, bár azért adott neki 8000 aranyforintot is a vár elfoglalásáért cserébe, hogy váltságdíjnak álcázza a kifüstölést. Érdekesség, hogy az ottani védők váltak Mátyás király későbbi, elhíresült fekete seregének keménymagjává, miután a harcedzett várőrséget a király zsoldjába fogadta. Úgy tűnik, jó szeme volt a megfelelő katonák toborzásához.

A história úgy szól, hogy a pap majdnem egy évtizedet töltött itt befalazva, rangjától megfosztva, és csak egy nyíláson át érintkezhetett a külvilággal. Váradi Péter azonban mindeközben megtanította írni és olvasni az akkori várnagy, Meskó Mihály lányát, Katinkát. A lány ezért hálából megszöktette a papot, aki egy galíciai kolostorból újból felajánlotta szolgálatait Mátyás királynak, akinek a fenyegető jóslata így nem teljesült. Az uralkodó éktelen haragra gerjedt, de a bátor Katinka felvállalta előtte a szöktetést, az igazságos uralkodó pedig megenyhült az érveléstől. Sőt, olyannyira szimpatikus volt neki a leány hozzáállása, hogy még gazdag férjet is kerített neki Thurzó István személyében. Innentől számítják a Thurzókat a vár történelmében, de csak hét évtizeddel később lett a család Árva várának birtokosa. Az odáig vezető tulajdonosi lista a következőképp alakult: Mátyás király a fiának, Corvin Jánosnak, Liptó hercegének ajándékozta a fellegvárat, akitől később Szapolyai István főúr orozta el. Majd ezt követően lett a már említett Thurzó családé, akik ismét felvirágoztatták a patinás épületegyüttest, és teljesen át is alakították, elnyerve mai külsejét. A legnagyobb katasztrófa 1800-ban érte a várat, amikor tűzvész pusztította el, és csak a 2. világháború után építették újra.

Nem meglepő, hogy a gótikusan komor hangulatú, festői helyen magasló épület megmozgatta a filmesek fantáziáját is az elmúlt évszázadban. Pontosan 100 éve, 1922-ben itt forgatták a Nosferatu című legendás horrort, amelyet Bram Stoker regénye, a Drakula ihletett (erről ma egy poszter is megemlékezik a bejárat előtt). De ezen a helyszínen forgatták többek között a Rigócsőr királyt, A hercegnő és a koldust és a Solymász Tamást is.

A horror-tematikához egyébként nem kellett filmes stáb sem, mivel a vár története eleve bővelkedik paranormális fejezetekben. Vegyük például rögtön az építtetés körülményeit, amelyhez nem mást, mint magát az ördögöt társítják. A mendemonda szerint egy helyi tehetős ember azzal bízta meg a sátánt, hogy építsen egy várat. Azt ígérte neki, hogy ha egy éjszaka alatt sikerül megépítenie, cserébe megkaphatja a lelkét. Amikor azonban a gazdag ember rájött, hogy a lelke mégiscsak értékesebb az anyagi javaknál, imádkozni kezdett Istenhez, imája pedig meghallgatásra talált. Szerencséjére az ördög a kakas harmadszori kukorékolására valóban nem készült el a várral, a befejezéséhez ugyanis még három óriási kőtömb hiányzott.

Két szellemhistória is kering továbbá a várról. Az egyik szerint Thurzó György nádor második felesége, Czobor Erzsébet szelleme kísért az ódon falak közt, aki állítólag éjszakánként körbejár ellenőrizni, rendben mennek-e a dolgok a hőn szeretett otthonában. A másik az úgynevezett fehér asszonyról szóló monda, aki Dancs mesternek, a XIV. század egyik leghatalmasabb főurának felesége volt.

A tragédia óta azt beszélik, hogy a pórul járt feleség a mai napig évente kétszer végigsétál a várban, tetőtől-talpig fehér ruhába öltözve, csak a keze vérzik azon a helyen, ahol Dancs kardja érte. A várat övező babona olyannyira tartja magát, hogy jónéhány éve ismert amerikai szellemvadászok egy csoportja is ellátogatott Árva várába, hogy forgassanak a helyszínen.

Források: Drive, slovakia.travel, Forum Hungaricum

Ritkán adatik meg az embernek, hogy a szenvedélyének élhessen, de Zentai Mihály, a nyíregyházi Antenna Hungária adótornyának utolsó állomásvezetője élő példa rá. Nyugdíjazása óta az adótorony tövében működteti különleges magángyűjteményét és kiállítását, amely a korabeli adóberendezésen felül egy tekintélyes rádió- és tévékollekciót foglal magában, sok egyéb retró érdekesség mellett.

A kellemes orgánumú, kedélyes öregúr 1967-től 2007-ig dolgozott a Nyíregyháza Rádióállomásnál, amelynek ráadásul idén volt az üzembe helyezésének 70. évfordulója. A rádió Mihály számára a nagybetűs szerelem, és mindig boldog, ha valaki őszintén érdeklődik a – nagyrészt adományokból gyarapított – körülbelül 400 darabos gyűjteménye iránt, amelynek a fele ki van állítva. Szerencsére mindig akad is látogatója, és meglepő módon többen jönnek látogatni az ország távoli pontjairól, mint a környékről, nem beszélve a svájci és német turistákról. De azért a helyiek is elismerik a munkásságát, amire a legékesebb bizonyíték, hogy idén a tárlata hivatalosan is bekerült Nyíregyháza városi értékei közé. Nem csoda, hiszen a kiállítás felvonultat közel 400 darab rádiókészülékeket az 1920-as évektől az 1960-as évekig, illetve nagyjából 180 darab televíziókészüléket, de akad ott tölcséres és táskás gramofon is vagy rádióújság 1951-ből.

– A háború előtt az olyan gyártók, mint a Philips, Siemens, Telefunken, Standard és a magyar EKA Magyarországon működtek, de az államosítás után csak az Orion maradt meg – idézte fel Zentai Mihály. – Utána jött a Videoton, amelynek kezdeti haditechnikai termékei Vadásztöltény néven futottak, ezt nevezték át.

Ami a tévéket illeti, eleinte egycsatornás készülékek készültek (mint a Tavasz vagy a Benczúr), ami azt jelentette, hogy ha valaki mondjuk Sopronban lakott és elköltözött Nyíregyházára, akkor addig nem tudott tévézni a készülékén, amíg a bemenő körben egy speciális betétet nem cseréltek, mert ott már más frekvencián működött. Később megjelentek az említett, korszerűbb Videoton és Orion gyártotta tévék, hordozható és beépített rádiós változatokban egyaránt – foglalta össze a műgyűjtő, hozzátéve, hogy ezeken a készülékeken már megpróbálták állítgatni az akkortájt tiltott Szabad Európa rádiót.

A gyűjtemény tulajdonosa arról is mesélt, hogy manapság már nehéz belegondolni, hogy régen csak engedéllyel lehetett készülékeket vásárolni és birtokolni. – Nekem van is ilyen engedélyem a ’40-es évek második feléből, a Magyar Postától kellett beszerezni. A hátsó oldalán fel vannak tüntetve a feltételek, hogy milyen körülmények közt lehetett hallgatni, például csoportosan nem volt szabad, a régi többlámpás készülékek ugyanis külföldi adókat is tudtak fogni. Ennek a havidíja 10 forint volt, minden hónapban hozta a csekket a postás, emellett lehetett üzemeltetni a készüléket. A tévézésnek havi 50 forint volt az ára a ’70-es években, és ugyanúgy a postán lehetett beszerezni a nyomtatványt hozzá – idézte fel Mihály a részleteket, és azt a tényt is, hogy hazánkban a TV-sugárzás 1957. május 1-től indult. Már a kezdetektől kellett fizetni rá havidíjat, amit később összevontak a rádióengedéllyel, de ma már nincs ilyen. Valamikor a tévé- és rádiósugárzás tehát a posta hatáskörébe esett, a műsorkészítés pedig a Magyar Rádió és Magyar Televízió feladata volt.

Amikor Mihályt a legkedvesebb relikviájáról kérdeztem, azt feltételeztem, hogy a félezer darab közül nehezen választ majd, de rögtön rávágta, hogy „a kedvenc rádiókészülékem egy Orion 255G gramofonnal együtt”. Kiderült, hogy a (képen látható) szerkentyűt 1942-ben vette az édesapja, és annyira félt, hogy a háborúban baja esik, hogy inkább becsomagolta és elásta, mielőtt a frontra ment. – Amikor vége lett a csatáknak és hazajött, kiásta az Orionját és gyerekként ezen hallgattam a műsorokat – érzékenyül el az öregúr hangja.

Ha szeretnétek ti is elmerülni Zentai Mihály véget nem érő tudásában és történeteiben, akkor a legközelebbi országjáró körutatok során látogassatok el a nyíregyházi Rádió-TV múzeumba.