„A muskátlit díszítettük fel fa helyett” – egy száz esztendős bácsi mesélte el, milyen volt a karácsony száz éve
Az ünnep azt jelentette, hogy a család együtt volt, énekeltek és imádkoztak. Nagyapám édesapja harcolt az első világháborúban, a sok szörnyűségtől, amit átélt, idegösszeomlást kapott, hónapokig ápolták Pesten. Miután hazaengedték a családjához, az egész életét úgy élte le, hogy nem ölelt és nem puszilt meg senkit, a fiait sem. "A világ legrendesebb embere volt, halkszavú, szakadásig dolgozott értünk, tisztelte az egész falu, de teljesen magába zárkózott" – emlékezett a nagyapám.
A szenteste így csendben, különösebb összeborulás nélkül, de együtt telt náluk. Aztán másnap, 25-én jött az ünnepi ebéd is. Hal nem volt, ami egy Dunamenti falunál furcsának tűnhet, de karácsonykor akkoriban nem volt szokás a hal, csak a halászok ettek halászlét. A falu többi lakója tyúkhúslevest és pörköltet tett az ünnepi asztalra, meg persze mákos tésztát és csörögefánkot. Az volt az egyik legnépszerűbb "desszert". A babona szerint papa édesanyja karácsonytól újévig egy étkezés után sem söpörte le az asztalt, minden morzsát meghagyott. Január elsején aztán az összes morzsát a kötényébe gyűjtötte, és kiszórta a tyúkoknak, hogy az újévben szépen tojjanak.
"Szegény karácsony volt, de szép karácsony volt" – összegezte papa, aki egyébként soha életében nem tudott mit kezdeni az országot elárasztó boltokkal és az állandó vásárlási kényszerrel.
Az ő gyerekkorában egyetlen bolt volt a faluban, a parasztok szinte kizárólag gyufát, petróleumot, sót, cukrot, élesztőt és kocsikenőcsöt vettek. Nagy dolog volt, ha a gyerekeknek néha becsúszott egy kis zacskó savanyú cukor. A kenyeret otthon sütötték, disznót hizlaltak, volt tehén, tehát tej és túró is rogyásig, a tyúkok tojtak, a földeken minden megtermett. Teljesen önfenntartóak voltak.
Néha, amikor papa mesél, elmerengek, milyen lehetett az a világ. Ahogy ezen a karácsonyon kinézek az ablakon, hólepte nyugalom helyett a fákat tépő orkánra, hallgatom a vésztjóslóan üvöltő szelet – nem emlékszem, hogy életemben valaha volt-e ilyen tombolóan szeles karácsonyunk –, és látom a panelházak ablakaiban villogó, milliónyi színes égőt meg kivilágított rénszarvasokat.
Miközben idebent meggyújtok egy fahéjas-gránátalmás, dekor illatgyertyát, megpróbálok magam elé idézni egy réges-régi (száz évvel ezelőtti, kimondani is döbbenet), téli estét a faluban, ahol később én is olyan sok időt töltöttem. A hatalmas hótakarót (azt kicsiként még én is megértem), a sűrű sötétséget, amelyet itt-ott csak az ablakokból kivilágló petróleumlámpák tompa fénye tört meg. A lovas szánok csilingelését, az ünnepi misére hívó harangszót, a "Mennyből az angyal" hangfoszlányait a betlehemes gyerekek szájából. És a békességet.
Nehéz élet volt. Csendes ünnep volt. Szegény karácsony volt. De azért nagyon szép lehetett.