MÚLT
A Rovatból

Honnan kapta a nevét a Rakéta porszívó?

Nem az alak adta a nevet, hanem inkább fordítva. A szálak a Szputnyik 1-ig és Tyereskováig vezetnek vissza!
Forrás: Tó-retró blog, fotók: Pixaby - szmo.hu
2023. február 06.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Gyermekkorom karácsonyait átszőtte a rengeteg mese a tűlevelek és a Rakéta porszívó állandó és többnyire műszaki katasztrófával végződő harcáról.

Az alig 400 wattos motorral ellátott, szivar formájú és brutális hangerővel támadó eszköz éppen elég erős volt ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessen el a fenyő elszáradt tüskéinek felszívásával. Márpedig a gyárilag szőnyegpadlós panellakásokban még a húsvéti nyuszi is talált tűleveleket, a leggondosabb takarítás mellett is.

Akkor, a nyolcvanas évek elején nem is sejtettem, hogy a Szputnyik és Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova szelleme járta át házgyári otthonunk lakótereit. De szaladjunk csak vissza még harminc évet az időben!

Bár az amerikaiak és a szovjetek között zajló űrversenyt hivatalosan a Szputnyik 1 műhold 1957. október 4-i fellövésétől számítják, az űrkorszak már jóval korábban beköszöntött. A folyamatos rakétakísérletek és fejlesztések nyomán az ötvenes évek elején, Amerikában már javában megjelentek az olyan filmek és tárgyak, melyek a világűr közeledő meghódításának izgalmára reflektáltak.

Ebben az időszakban a Szovjetunióban nem igazán pepecseltek olyan értelmetlen apróságokkal, mint a használati tárgyak megjelenésének önálló fejlesztése.

A kor eszközeit és autóit szemlélve jól látszik, hogy az ihletnél általában többet merítettek egy-egy nyugat-európai vagy amerikai mintából. Ennek köszönhetően az ötvenes évek elején már a Szovjetunióban is mind gyakrabban tűntek fel az űrverseny vagy egyszerűen csak űrkutatás témájú használati tárgyak, konyhai eszközök és más kis- és nagygépek.

Persze egy ideológiailag fejlett rendszerben az esztétika és a fogyasztói igények kiszolgálása kevésbé tartoztak a preferenciák közé, itt kérem mindennek szerepe kellett, hogy legyen a kommunizmus sikereinek építésében.

Az otthonokba így beköltözött az éledező űrverseny, és a háziasszonyok számára az új megjelenésű gépek használata olyan izgalmassá vált, mint egy űrséta (komolyan ezt hirdette a propaganda!).

Csak így volt garantálható, hogy a teljes Szovjetunió felsorakozzon a rajtvonalra és (holmi kényelmi termékek követelése helyett) mindent feláldozzon az űrbéli sikerekért.

Az űrverseny ihlette, legjelentősebb szerkezetek közül a legelső egy mosógép volt, pontosabban az első, szovjet automata mosógép 1952-ben. Az űrrakéták első fokozatára emlékeztető dizájn láttán pedig kit érdekelt egy olyan apróság, mint hogy Amerikában már hat éve létezett ilyen automata mosógép!

A Rigai Elektromechanikai Üzem által fejlesztett EAYA-2 és EAYA-3 modellek így is zajos sikert arattak, és csakhamar 5 éves várólista alakult ki rájuk. A szemfülesek így hozzá is juthattak, mire ’57-ben fellőtték a Szputnyikot.

Ráadásul e gépek „diszkont” áron kerültek a boltba, hiszen 600 rubelt kellett fizetni értük (kb. fél évi átlagfizetés), miközben előállításuk darabonként 1500-ba került.

De ekkor már rajtvonalon álltak az „űrporszívók” is...

Ebben az esetben magáé a Rakétáé az elsőség, annak ellenére, hogy nem arról a porszívóról beszélünk, melyre manapság emlékszünk ezen a néven. A nálunk is nagy számban forgalmazott típusnak ugyanis volt egy elődje, mely jóval gömbölyűbb vonalakból épült fel, és nagyobb fogantyúja révén jobban is emlékeztetett egy űrrakétára (na jó olyanra, amit egy kisgyerek rajzolna). De erre az eszközre mér visszakanyarodunk később. Az 1955-ben megjelent Saturnus porszívó ugyanis jóval látványosabbra sikeredett!

A szovjet mérnökök (ők feleltek akkoriban a formatervért is) ugyanis egy meglévő terméket (az amerikai Hoover’s Constellationt) olyan ügyesen változtattak meg koppintás közben, hogy még az űrverseny-ideológiába is sikerült beilleszteni. Az eredetileg gömb formájú porszívóra egy sárgaréz gyűrűt szereltek és „voala!” kész is volt a stilizált Szaturnusz bolygó. A hatvanas évek elején pedig megérkezett végre az általam is emlegetett „tűlevélvadász” Rakéta 7!

Aki élt az előző rendszerben, az szinte biztosan unalomig ismeri a formáját (és a súlyát meg a hangját) ennek a porszívónak.

Az 1980-ig 2,5 millió példányban legyártott gép annyira népszerű volt nálunk, hogy ma is található mesterember, aki vállalja a javítását! Márpedig az rá is fér. A meglehetősen egyszerű szerkezetnek ugyanis volt egy gyenge pontja (a tűleveleken kívül), ugyanis a hozzá adott porzsák hajlamos volt a kinyúlásra. A mögötte elhelyezkedő motor szívóhatása folytán egyszerűen megnyúltak a szövetszállak, és így a zsák előbb-utóbb belelógott a villanymotorba. Az eredmény egy porzsák mínusz és többnyire egy villanymotor javítás lett. Ennek ellenére a hatvanas évek végén, a leváltására tervezett Rakéta 12M meg sem tudta közelíteni a sikereit. De kanyarodjunk vissza a gömbölydedebb elődhöz egy pillanatra.

Egy plakát, amin még Rakéta néven hirdették a Csajkát

1963-ig a szovjet ipar két porszívót forgalmazott párhuzamosan Rakéta néven, ám ekkor egy ideológiai csoda történt: az űrben járt Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova, az első nő! Mi hozhatja közelebb a női házimunkát és az űrverseny sikereit, mint egy űrben lebegő asszony?

Nos, a mérnökök újra kitettek magukért kreativitás fronton és az elsöprő sikerű Rakéta 7 mellől úgy mentették ki az ős Rakétát, hogy egyben a sikernek is emléket állítottak.

A gépet 1963-tól Sirály (csajka) néven forgalmazták. Ez volt ugyanis Tyereskova hívóneve pilótaként. Az első női űrhajós persze biztosan kapott a legendás szamovár sorozatból is, melyet éppen az űrhajósoknak (és a külföldi vendégeknek a sikereket sulykolandó) fejlesztettek ki.

Az említett hi-tech elektromos szamovárt Konsztantyin Szobakin szobrászművész tervezte, akit a Szputnyik műhold óriási sikere ihletett. Az 1962-ben megjelent Szputnyiknak is nevezett szamovár a Szovjetunió első azonos nevű mesterséges műholdjára hasonlított, kerek alakjával és három kúpos lábával, amelyek az antennákra emlékeztettek. A szamovárhoz rögzített, szokásos fogantyúk helyett a fő tartályt külön gyűrű vette körbe, amely a föld keringését szimbolizálta. Hát nem érhetett fel egy házimunka a hatvanas évek Szovjetuniójában valóban egy űrsétával?

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

Ha szívesen felidézed az előző korszak karácsonyait, szeretnéd tudni, hogy akkoriban a télapót vagy a Jézuskát várták a gyerekek, és milyen játékok kerültek a karácsonyfa alá vagy milyen szaloncukrokkal és égőkkel díszítettük fel a karácsonyfát, és mit viseltünk a jeles ünnepen, olvasd el a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Kiásták a koporsót, a halott felült, sőt túlélte az orvost, aki halottnak nyilvánította
Essie Dunbar még 47 évig élt a temetése után, köszönhetően egyik rokonának, aki elkésett a szertartásról. Eltántoríthatatlan volt, és végül kiásták a kedvéért az elhunytat.

Link másolása

A 30 éves Essie Dunbar 1915 forró nyarán egy epilepsziás roham után összeesett a dél-karolinai Blackville-ben. A kiérkező orvos, dr. Briggs már nem talált nála életjeleket, és megállapította a halál beálltát. A lesújtott család a temetést másnapra tervezte, délelőtt 11 órára, hogy a szomszédos városban élő rokon is időben oda tudjon érni a búcsúztatásra.

Reggel a holttestet annak rendje és módja szerint fakoporsóba helyezték, elmondták fölötte a szokásos imákat, de a testvére még mindig sehol sem volt. A család úgy döntött, hogy nélküle helyezik a föld alá szerettüket.

Néhány perccel azután, hogy Essie Dunbart eltemették, befutott a testvére, és könyörögni kezdett, hogy még egyszer utoljára az életben hadd lássa kedves halottját.

Kérésének végül eleget tettek, kiásták és felnyitották a koporsót. A temetési tömeg elképedésére és ijedtségére a halott felült, és rámosolygott a testvérére.

Futottak, amerre láttak

A korabeli leírások szerint a temetési szertartást végző három pap a döbbenettől „háttal a sírgödörbe esett, és a legkisebbnek három bordája tört, mert a két nagyobb összetaposta, miközben kétségbeesetten próbáltak kimászni a sírból.”

Még Essie Dunbar családtagjai is futni kezdtek, mert arra gondoltak, hogy a koporsóban felülő alak szellem, vagy valamiféle zombi lehet, akit azért küldtek, hogy ártson nekik.

Amikor az élőhalottnak hitt Essie kimászott a koporsójából, és megpróbált utánuk menni, az ijedtség a tetőfokára hágott.

Dunbar azonban nem volt sem szellem, sem zombi, csak egy harmincéves nő, akit élve elástak, majd szerencséjére ismét kiástak. Az 1955-ös Augusta Chronicle című lap arról számolt be, hogy a dél-karolinai nő túlélte dr. Briggset, aki negyven évvel korábban halottnak nyilvánította.

Tíz körömmel próbált kijutni

Végül 1962-ben hunyt el, de akkor már tényleg, és a helyi újságok ezzel a címmel számoltak be a haláláról: „Végleg eltemették a dél-karolinai nőt”. A búcsúztatáson ezúttal semmilyen, szívbajt okozó esemény nem történt.

Nem ő volt az egyetlen ember a történelemben, akit tévedésből élve temettek el.

Octavia Smithet 1891-ben búcsúztatták el, miután kómába esett újszülött fiának halála után. Csak a temetést követően jött rá a családja, hogy a városkában olyan furcsa fertőzés ütötte fel a fejét, amelynek hatására az emberek egy rövid ideig halottnak tűnnek, aztán ismét magukhoz térnek.

Kiásatták a koporsóját, de már túl késő volt. A koporsó bélése darabokra volt szaggatva, és a halott körmei alatt vér volt.

Minden jel arra mutatott, hogy a szerencsétlen Olivia Smith a koporsóban térhetett magához, és tíz körömmel próbált belőle kiszabadulni.

A koporsóban egyébként állítólag öt órára elegendő levegő van, így ha hasonló helyzetbe kerülnénk, nem érdemes azonnal bepánikolni.

(Forrás: ATI, History of Yesterday, History Defined)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Beengedte a pilóta a gyerekeit a pilótafülkébe, ez okozta a repülőgépszerencsétlenséget
Értelmetlen és megelőzhető okokból zuhant le az orosz légitársaság járata.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 04.


Link másolása

A repülés az utazás legbiztonságosabb módja: a repülőgépszerencsétlenség miatt bekövetkező halál esélye 1 a 11 millióhoz. Ugyanez az arány közúti balesetre vetítve 1 az 5000-hez. Elvétve azért előfordulnak légibalesetek a pilóta hibája, a légiirányítás tévedése, műszaki okok vagy a mostoha időjárás miatt.

Nézzük meg apa munkahelyét!

Az Aeroflot 593-as járata azonban egy ártatlan játék miatt zuhant le 1994-ben - bár tágabb értelemben a pilóta tévedésének kategóriájába tartozik.

De tegye a szívére a kezét, aki, ha repülőgépet vezetne, nem ültetné oda a saját gyerekeit a vezérlőpulthoz!

Akkoriban még egyébként is szokványos dolog volt, hogy az utasokat beengedték a pilótafülkébe. Persze a repülőgép irányító műszereihez ugyanúgy tilos volt hozzányúlniuk. Az Aeroflot járatánál pedig pontosan ez történt.

Ez a gép zuhant le 1994. március 23-án Fotó: Wikipedia

A szinte vadonatúj, alig három hónapos Airbus A310-es 1994. március 23-án szállt fel Moszkvában és Hong Kongba tartott. A gépen Jaloszlav Vlagyimirovics Kudrinszkij volt a segédpilóta, akinek a gyerekei is a fedélzeten utaztak. A repülés teljesen problémamentesnek ígérkezett, a robotpilóta végezte a dolgát. A 15 éves Eldar és a 12 éves Jana Kudrinszkij ekkor látogatta meg az édesapját a pilótafülkében.

Ebből még nem is lett volna baj, de a vajszívű apuka megengedte, hogy a gyerekek a repülőgép irányításába is belekontárkodjanak. A robotpilóta be volt kapcsolva, ezért az úgynevezett szarvkormány kisebb mozgásai nem változtatták meg a gép irányát, a gyerekek játszhatták azt, hogy ők irányítják a gépet. Kudrinszkij fia, Eldar ugyanakkor egyszer csak úgy megrántotta a szarvkormányt, hogy a robotpilóta kikapcsolt. Az egész gép jobbra kezdett dőlni, de a pilóták ezt nem vették rögtön észre.

Egyenesbe hozták, de későn

A gép utólag feltárt feketedoboza rögzítette a pilótafülkében lezajlott párbeszédet. Először Kudrinszkij lánya, Jana kérdezte: „Apa, elfordíthatom ezt?” A segédpilóta megengedte, de hozzátette, hogy nem szabad semmilyen gombot megnyomni.

Aztán az alattuk lévő fényekről és a felettük lévő csillagokról mesélt a lányának.

Közben a fia valószínűleg kérdés nélkül megragadta a szarvkormányt, mert az apja rákiáltott. De négy perc is eltelt, mire Eldar azt kérdezte: „Miért fordul?”. „Magától fordul?” – kérdezett vissza az apja, és csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. A következő percekben a pilóták kétségbeesetten próbálták egyenesbe hozni a zuhanó gépet. Mintegy négyszáz méterrel a föld felett vissza tudták szerezni a kontrollt, de már túl késő volt.

Az egyébként tökéletes műszaki állapotban lévő Aeroflot 593 még a mongol határig sem jutott el, a Kuznyecki-Alatau hegységban lezuhant. A tragédiát a fedélzeten lévő 63 utas és 12 fős személyzet közül senki sem élte túl.

(Via: Grunge, Youtube)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Több száz ember vált a cápák martalékává a nyílt tengeren a történelem eddigi legsúlyosabb cápatámadásában
Egy elsüllyedt amerikai hadihajó legénysége négy napig szolgáltatott terített asztalt a veszélyes ragadozók számára a második világháború végén.

Link másolása

A USS Indianapolis nevű nehézcirkáló 1945 júliusában szigorúan titkos küldetést hajtott végre: a „Little Boy” nevű, első atombomba készítéséhez urániumot szállított a Trinian-szigeteki amerikai bázisra. Ezt sikerrel végrehajtotta, majd július 30-án a Filippínó-tengeren hajózott fedezetlenül, amikor éjfél után nem sokkal eltalálta két, japán tengeralattjáróból kilőtt torpedó.

A nehézcirkáló gyakorlatilag kettétört, és 12 perc alatt elsüllyedt, 300 emberrel együtt. A túlélők azonban talán még náluk is rosszabbul jártak.

Terített asztal

Amikor pár órával később felkelt a nap, és a 879 túlélő számára világossá vált, hogy a körülöttük lévő vizet olaj és vér szennyezi, nincs elég mentőcsónak és mentőmellény, ezért kénytelenek a körülöttük felbukkanó halottakról lehúzni azokat. Az pedig, hogy nem volt elég mentőcsónak, azt jelentette, hogy sokan a nyílt vízen lebegtek, a csónakokba kapaszkodva.

A Filippínó-tenger vizeiben több mint kétszáz cápafaj él. Közülük a legagresszívebb az úgynevezett fehérfoltú cápa, a tigriscápa és a bikacápa.

A fehérfoltúak gyakran támadják meg áldozataikat a víz felszínének közelében, és a vér szaga szinte megrészegíti őket. A tigris- és a bikacápák pedig bármit megesznek.

A túlélők hamar ráébredtek, hogy a robbanások, a felszínen lebegésük és a vér szaga odavonzotta a cápákat.

Először a halottakat ragadták el

A veszélyes ragadozók először a halottakért jöttek: egymás után húzták a mélybe a vízen lebegő hullákat.

Az életben maradtak tudták, hogy egyedüli esélyük a túlélésre az, ha minél nagyobb csoportokba rendeződnek. A gyengéket a jobb állapotban lévők maguk közé húzták. Sokan megsérültek, olajosak voltak, a cápák pedig a lábuk alatt köröztek, és gyengeségre utaló jelekre vártak.

A cápákat leszámítva is akadtak súlyos nehézségek: a túlélőknek nem volt ételük, italuk, a sebesüléseiket nem tudták ellátni, égette őket a nap.

Sokan hallucinálni kezdtek, ez pedig azt jelentette, hogy elengedték a mentőcsónak szélét, amibe addig kapaszkodtak. Ha valaki elvált a csoporttól, a cápák azonnal lecsaptak rá.

A többiek tehetetlenül nézték, amint a bajtársaikat a ragadozók lehúzzák a mélybe, majd pár perc múlva a felszínre kerül a mentőmellényük, és vérük vörösre festi a hullámokat.

Várták a segítséget

Mialatt a túlélők száma a kiszáradás, kimerülés és az állandó cápatámadások miatt egyre fogyatkozott, az életben maradottak reménykedve várták, hogy a segítség bármelyik percben megérkezhet.

A hajó az elsüllyedése előtt számos SOS-üzenetet küldött az amerikai haditengerészetnek, amely az Indianapolis kiiktatásáról beszámoló japán üzenetet is elfogott. Ezeket azonban nem vették komolyan, illetve csapdának tartották. Azt hitték, hogy a hajó július 31-én megérkezett a Leyte-öbölbe.

Így aztán a túlélők teljesen magukra voltak hagyatva az óceán közepén, és végignézték, ahogy társaik sorra meghalnak mellettük, egyik a másik után.

Ha valaki életét vesztette, kitolták maguk közül, mert a hullaszagra is özönlöttek a cápák.

Az élők is kellettek

A ragadozók egy ideig valóban csak a holttestekre koncentráltak. Aztán bárkit megtámadtak, aki a víz felszínén lebegett.

A halálra rémült túlélők először azt hitték, hogy a cápák csak tesztelik, életben vannak-e még.

A ragadozók melléjük úsztak, és megérintették testük valamely pontját a víz alatt. Nem támadtak, csak mintegy megbökték őket, aztán továbbúsztak.

De, mint kiderült, ez nem tesztelés volt, hanem kiválasztás, mert visszafordultak, és teljes sebességgel újra feléjük úsztak. Innen már a megszokott módon történt minden: lehúztak egy rúgkapáló embert, a vizet vörösre színezte a vér, ami még több éhes cápát vonzott.

Alig maradtak

Végül a véletlen sietett a segítségükre. Augusztus másodikán egy arra járó járőrrepülő végre kiszúrta az embereket a vizen, és értesítette a haditengerészet irányítóit. Elsőként egy hidroplán érkezett, hogy mentőcsónakot és ellátmányt dobjon le a szerencsétlenül jártaknak,

de mikor a pilóra szembesült a helyzettel, úgy döntött, hogy annyi embert visz magával, amennyit csak tud. Aznap 56 embert menekített ki, akik a gép szárnyán és oldalán is fürtökben lógtak,

így a gép a repüléshez már természetesen túl nehéz volt. Később használhatatlanná vált, mert túl sok időt töltött a vízben.

Aznap éjjel a USS Cecil J. Doyle további 93 embert felvett a fedélzetére, majd a maradék túlélőt apránként hat másik hajó szedegette fel.

A 879 ember közül, akik túlélték a hajó elsüllyedését, mindössze 316 maradt életben a négynapos rettenet után. Ketten közülük pedig már annyira rossz állapotban voltak, hogy a gondos orvosi kezelés ellenére életüket vesztették.

2017-ben találták meg a USS Indianapolis maradványait a Filippínói-tengerben, mintegy 5500 méter mélyen.

(Forrás: History Defined, USS Indianapolis)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A csúcs, ami sokaknak az utolsó út lett – ma 70 éve mászták meg először a Mount Everestet
Az első sikeres csúcstámadás óta több mint 6000 ember kísérelt meg feljutni a Föld legmagasabb pontjára, közülük legalább 310 hegymászó vesztette életét a hegyen.

Link másolása

Napra pontosan hetven évvel ezelőtt, 1953. május 29-én jutott fel a Mount Everest csúcsára az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Tenzing Norgay Sherpa, ezzel ők lettek az első emberek, akik meghódították a Föld legmagasabb csúcsát.

A hír csak június 2-án, II. Erzsébet királynő megkoronázásának napján jelent meg az újságokban az Egyesült Királyságban, mivel gyalog kellett eljuttatni az információt Namche Bazaar távirati állomására, hogy értesíteni tudják a katmandui brit nagykövetséget.

A hegyet az 1850-es években azonosították a világ legmagasabb pontjaként, ezt követően nevezték el 1865-ben Sir George Everestről, India egykori földmérőjéről, mivel korábban csak XV. csúcsként hivatkoztak rá. Tibeti nyelven Csomolungmának hívják, ami azt jelenti, hogy a „a világ istennője”, míg nepáli nyelven Sagarmatha, azaz az „ég csúcsa”.

Hillaryék expedíciója a kilencedik kísérlet volt a csúcsra és ezt követően még 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 600 ember feljusson a csúcsra. Manapság már egyetlen szezonban elérheti ezt a számot az Everestet meghódítók száma.

A nagy számbeli ugrásnak több oka is van. Egyrészt egy kis hegyi leszállópálya megépítésével 1964-től kezdve az alaptáborig tartó út nyolc napra csökkent a korábbi több hónapról. Másrészt a feltételek is jelentősen javultak: a felszerelés könnyebb lett, az oxigénellátás egyszerűbben biztosítható, a túrákon pedig tapasztalt nepáli idegenvezetők vezetnek végig, ha rendelkezünk a kellő pénzügyi háttérrel.

Maga az alaptábor is komoly fejlődésen ment keresztül. Korábban lényegében csak sátrak gyűjteménye volt, ahol konzervekből falatoztak a hegymászók. Ma már viszont friss saláták, pékáruk és különféle kávék mellett még a wifi is elérhető az ide érkezők számára. Magán a csúcson sem kell azonban elszakadni a világhálótól: 2011-ben Kenton Cool brit hegymászó kilencedik sikeres csúcstámadása után tweetelt egyet a csúcsról. 2020-ban pedig Kína már azt jelentette be, hogy az 5G-s kapcsolatot is biztosította az Everesten.

A rekordot Kami Rita Sherpa tartja, aki 28-szor járt már a világ legmagasabb csúcsán. Szorosan a nyomában Pasang Dawa Sherpa következik, aki korábban már kétszer is egalizálni tudta Kami Rita számait.

A rekordok mellett azonban számos tragédia is kötődik a hegyhez: 1953 óta több mint 6000 ember kísérelt meg feljutni a Mount Everest csúcsára és legalább 310 hegymászó halt meg a hegyen, legutóbb éppen a magyar Suhajda Szilárd.

(via Voa News)


Link másolása
KÖVESS MINKET: