„És akkor a menyasszony földhöz vágta a tortát” – ilyen volt egy falusi lakodalom 40 éve
A vacsorával kezdődött a tulajdonképpeni lakodalom. A falura olyan sötétség szállt, mint a százesztendős szilvalekvár. A komor templomtorony árnyékában csak két dolog világított: fönt a hideg hold, lent meg a melegen zsibongó, muzsikaszós kultúrház, amelynek színes krepp-papír füzérekkel díszített falai, húsleves- meg fröccsfoltos viaszosvászon asztalai között csak úgy tombolt az életöröm.
Az U alakban egymás mellé rakott, hosszú asztaloknál kipirult arccal evett-ivott a násznép. Bőven volt mit. Így felnőttként fogalmam sincs, hogy bírták azt a menüt végig enni. Aranyfoltos húsleves (külön tálakban a főtt hús, a púpozott cérnametélt és a főtt zöldségek), marhapörkölt nokedlivel, aztán vegyes sült hús tál (ez többnyire disznóhús volt, minden háznál tartottak “kocát”), ezerféle savanyúsággal, AZTÁN egy “könnyű” kis töltött káposzta. Végül rétes, aprósütemények és persze a torták. Itt az volt a szabály, hogy minden meghívott család hozott egyet, azt letették eléjük, és ők kínálták körbe a többi vendéget.
A menyasszonyi tortát általában a vacsora végén hozták be. Ez Fajszon akkoriban szinte kizárólag grillázstorta volt. A merev, diós-cukros, karamellizált alapanyagból gyönyörű várkastélyt, virágcsokrot, vagy épp hatalmas hattyút formázott egy profi cukrászkéz.
Emlékszem egy menyasszonyra, aki a majdnem egy méter magas grillázs-csodát egy mozdulattal a földhöz vágta, az édes, ropogós darabok szétrepültek a terem minden szegletébe, mi, gyerekek meg kuncogva felcsipegettük az egészet, mint a kiscsibék.
Fröccs volt minden mennyiségben, az asztalokon kancsókban állt a vörös- meg a fehérbor (az is házi, akkoriban falun szinte csak a tejet meg a kenyeret vették boltban), és a rengeteg, ezüstcsőrös szódásüveg. A gyerekeknek is abból töltöttek, málnaszörppel. Rövidital-választék nemigen volt, én csak pálinkára emlékszem, azt viszont kupicázták rendesen. Azokhoz az ételekhez kellett is. Egyébként becsiccsentve sokan voltak – csak úgy kedélyesre, ez hozzátartozott – de berúgva tényleg kevesen. Nem arról szólt az egész, a vendégek mulatni akartak, nem kiütni magukat.
És persze a tánc. Elképesztő, hogy a falusi emberek hogy tudták ropni. A dzsörzéruhás asszonyok meg a konfekcióöltönyös férfiak (néhányan voltak csak népviseletben, főként az idősebbek, akkoriban az már kuriózumnak számított) órákig pörgették-forgatták egymást.
A csárdás volt az alaplépés – kettő ide, kettő oda, én is azt tanultam meg életemben először –, aztán azt cifrázták. Volt, aki kurjongatott, a párok odaszólogattak egymásnak, viccelődtek, hullámzott át a termen a nevetés.
Mások ünnepélyes arccal forgatták a párjukat, de MINDENKI táncolt. A férfiaknak illett az összes nőnemű rokont felkérni, senki sem maradhatott ki. A színpadon élőben nyomta egy banda. Akkoriban is léteztek már lakodalmas zenekarok, csak hagyományosabb hangszerekkel – szintetizátor például még nem volt. A Lesz maga juszt is az enyém kupléktól a Szeretlek is meg nem is-en át az ABBA slágerek magyaros átiratáig ment minden.
Éjfél előtt valamivel következett a menyasszonytánc, amit szintén a vőfély dirigált. Az ara először a férjével fordult párat, aztán sorra kérték le a rokonok, akik előtte a vőfély kalapjába (vagy egy konyharuhával letakart tálba) dobálták be a tánc árát. Olykor elképesztő összegekről volt ám szó. Édesanyám a lakodalmán 30 ezer forintot táncolt össze, ami 1971-ben óriási pénz volt, ma körülbelül kétmilliónak felel meg.
Aztán jött a “bohócmenyasszony”. A násznép egyik vicces kedvű férfitagja beöltözött rémséges, fogatlan banyának (otthonkában, fejkendőben, fapapucsban), és egy seprűvel ropta körbe a termet.
Így visszagondolva inkább szörnyű volt, mint vicces, de mi akkor is szakadtunk, mert ez volt a hagyomány, és bevallom, én imádtam az egészet. Végül következett a menyasszonyszöktetés, ami nem minden lakodalomban volt, csak ahol a vőlegény barátai bevállalták ezt a csinnadrattát. A menyasszony azonban – szöktetéssel vagy anélkül – ilyentájt mindig eltűnt egy órára, és már menyecskeruhában jött vissza. Ezt sokan ismerik ma is: rövidebb, mint a menyasszonyi ruha, akkoriban még csak piros lehetett, és fejkendő vagy legalább egy piros hajdísz dukált hozzá.
Végül pedig buli hajnalig. Lehet, hogy nem mindent pontosan idéztem fel (sok lakodalomban voltunk, és mindenütt kicsit variálták a menetrendet), de a legfontosabb mozzanatokat, azt hiszem, összeszedtem. Nem is azért írtam ezt le, hogy átfogó etnográfiai elemzést adjak az akkori időkről. Ahány falu, annyi szokás, máshol biztos máshogy (is) volt. Sok tradíció a mai esküvőkön is él, ezzel is tisztában vagyok.
Számomra ezeknek a lakodalmaknak az emléke nem ezért ilyen becses. Sokkal inkább azért, mert kisgyerekként ott szippantottam be először egy letűnt kor levegőjét. Egy évszázados szokásjogokon, hagyománytiszteleten és összetartozás-tudaton alapuló életvitel legünnepibb pillanataiba kóstoltam bele.
Bár a gyerekkor megszépítő messzeségéből talán minden csillogóbbnak látszik, azoknak a lagziknak a varázsát azóta sem tudta bennem felülmúlni semmi. Még a saját (városi, modern) esküvőm sem.
Amikor a nagyapám hajnalban hazafelé bandukolt velem a sötét utcákon (a vállára dobott, mint egy krumpliszsákot, a két karom lelógott hátul), mindig úgy éreztem, hogy valami nagy csodában volt részem. Négy évtized távlatából is mosolyra húzódik a szám, ha eszembe jut. Magam előtt látom a sok száz, önfeledten mulató embert, akik hétköznapokon, hajnaltól késő estig az egyik legdurvább fizikai munkát végezték, ami csak létezik (akiknek volt valamilyen irodai vagy egyéb állásuk, amellett ők is látástól-vakulásig güriztek a földeken).
Az embereket, akik úgy tudtak örülni az élet fontos dolgainak – és két szerelmes egybekelése az egyik legfontosabb, ez vastörvény volt – mint ma talán már senki.
