MÚLT

Hogyan használták az illemhelyet? – 5 kínzó kérdés a régmúlt öltözködéséről

A Múltidéző találkozások blog szerzője olyan kérdésekre ad választ, amit még feltenni is sokszor kínos, nemhogy a válaszok után kutatni.

Link másolása

A Múltidéző találkozók blog egy családias hangulatú, hercegnő és királyfi komplexusos baráti társaság, akik imádnak időutazni a különböző korok között. A közösség célja, hogy összegyűjtse kicsiny hazánkban a hasonló érdeklődésű embereket, és lehetőséget adjon korabeli ruhák viselésére is.

1. Hogyan ültek le azokban a nagy szoknyákban?

Amikor meglátjátok a hatalmas krinolinokat, vagy még inkább a turnűröket, a legtöbben csodálkozva teszik fel magukban a kérdést,hogy hogyan tudtak ülni azokban a szoknyákban?! Mindenki megnyugodhat, szépanyáinknak nem kellett egész nap ácsorogniuk.

Gyakori és sokkoló látvány különböző eseményeken (a Life magazin jóvoltából illusztrálva)

Leülni krinolinban és turnűrben nagyon könnyű, még a lehető legelegánsabban is. A titok, hogy üléskor a krinolin ne ugorjon a nyakunkba és látszódjon ki "minden", hogy ülés előtt egy gyors mozdulattal hátul kissé megemeljük a felső abroncsokat. Ezáltal a krinolin elöl laposan fog lenyekleni.

És még a mega-giga krinolinokban sem lehetetlenség finom úrinő módjára lecsüccsenni, mondjuk egy karfa nélküli szék és az urak segítsége, akik finoman fogják a széket megkönnyítik a dolgot. Urak, légyszíves segítsetek a női múltidézőknek!

VIDEÓ: a lovagiasság a legszebb kiegészítő hagyományőrzés közben!

2. Hogyan használták az illemhelyet?

Kezdjük a hölgyekkel, akiknek a legkönnyebb volt - de tényleg. A hosszú évezredek alatt, amíg szoknyákat hordtak, elég volt az illető szoknyát felemelni, ráülni a WC-re és kész... Persze vannak korai bugyi leletek, de szoknya alatt letolni ezt se tart tovább, mint most például kigombolni a nadrágot és letolni. Na már most, ahogy terjedt a hosszú szárú női nadrág divatja a 19. században, a dolog bonyolultabbá vált - gondolhatnánk tévesen.

Korabeli székhez hasonlatos toalett használat közben. Louis-Léopold Boilly (1761-1845) festő műve 1790 körül.

A beépített illemhelyeken pedig maradt a háttal ülés, ahogy ezen az 176 körüli illusztráción is van, ami kissé pikáns,hisz az ablakon kukucskáló lesi a dolgát végző hölgyeményt.

A "kisdolog" elvégzéséhez pedig ilyen gyorsan és egyszerűen tudták alkalmazni a célszerű csészéket, ahogy ezen az 176 körüli Francois Boucher festményen ábrázolva van.

Viktoriánus nyitott női nadrág (bugyogó)

Ám ne feledjük el, hogy ezek a hosszú szárú bugyogók lábközépen nyitottak voltak, azaz a két lábszár rész nem volt összevarrva. Így az illemhelyet használó hölgy ismét csak felemelte a szoknyáját, kissé megigazította a bugyogóját és leült elvégezni a dolgát, anélkül, hogy az alsóruhájából bármit föl-le kellett volna tologatnia.

Sokat segített még a folyamatban, hogy a WC-re szemből ültek, és nem háttal a támlának, mint ahogy szoktunk.

Másrészről a női nadrág használata nem volt általános, nem mindenki viselte, így továbbra is felesleges időhúzás mentes volt a legtöbb nő számára a toalett használata.

Uraknak sem volt nehezebb a dolog, hisz hosszú évszázadokig szoknyaszerű tunikát viseltek, majd olyan nadrágot aminek csak lábszárai voltak, a "kritikus" részt ágyékkötő takarta,majd miután egybe szabták a nadrágot, elöl egy legombolható rész tette kényelmessé a dolog végzést. A modern slicces nadrág egészen új, 19. századi találmány, de nyilván ennek a működését nem kell külön leírni.

18. századi elöl legombolható hajtókás férfi nadrág, antik ruhákat áruló oldaláról

A fenti alsónemű és nadrág példákat bemutatva, valószínűleg nem igényel különösebb leírást, hogy az alkalmi légyottokat vetkőzés nélkül milyen könnyen és gyorsan tudták megoldani (nem kellett pucérra vetkőzniük, ha délután 3 óra 23 perckor elkapta őket a gépszíj).

3. Hogyan tisztították a ruhákat?

Amennyiben felmerül benned ez a kérdés 99%, hogy előző életedben cseléd voltál, akinek ezzel naponta kellett szembesülni. És ezzel adtam is egy részválaszt: az úrinők ritkán foglalkoztak a ruháik tisztogatásával.

A mosás régen igazi össznépi munka volt, ahogy ez a fotó is bemutatja

De, kissé részletesebben reflektálva erre a gyakori kérdésre, a korabeli ruhákat is tisztították, mosták, csak máshogy, mint ma. Először is szögezzük le, hogy nem létezett mosógép, kézzel mosták az öltözékeket. Az előkelőbb helyeken külön mosónő foglalkozott ezzel, vagy elvitték mosodába. Amennyiben a ház asszonyának is be kellett segítenie mosáskor, akkor külön "mosás napot" jelöltek ki erre a célra minden héten.

A mosás valóban olyan horderejű munka volt, hogy több kézre volt szükség és egy egész napot ki is vett az életből. Az ilyenkor bekövetkező balesetek tették ki a háztartási sérülések nagy részét, általában a forró mosóvíz okozta a legtöbb problémát.

A korral haladó úrinő ilyen kezdetleges mosógéppel lepte meg a cselédjeit

Utolsó munkafázis a mosodában: naccsád' alsószoknyáinak a keményítése és vasalása

Az alsóneműmosása volt a legkönnyebb, hisz ezek sima fehér vászonból készültek. Ezeket kifőzték, mosószerrel tisztították, majd szárították és vasalták; az alsószoknyákat még szárítás előtt keményítették is.

Ruha téren léteztek az úgynevezett "mosóruhák", amik olyan egyszerű pamutvásznakból készültek, mint például a karton, perkál, batiszt, stb. Általában mosás előtt levették róluk a díszeket és a ruhát külön mosták. Az elegánsabb selyem, gyapjú vagy csipkés ruhákból csak a foltot tisztították ki.

Rengeteg olyan fennmaradt ruha létezik, ahol a hónalj rész izzadtságtól foltos, vagy valamilyen étkezési foltot őriz az öltözék.

Az utcán is viselt szoknyákat és uszályokat pedig azonnal kikefélték, portalanították.

4. Hogyhogy nem taposták össze az uszályokat?

Legnagyobb mai probléma alkalmazkodni a korabeli terebélyes méretű szoknyákhoz. Sajnos gyakran vagyunk figyelmetlenek és egymás uszályára tiprunk! Ilyenkor sóhajtunk föl magunkban bosszúsan, hogy ezt hogy viselték el régen?!

Ebben az esetben kell fellapozni a korabeli divatlapokat, amik segítséget nyújtanak!

Magáról az uszályos szoknyáról tudni illik, hogy nagyon "réteg" öltözék volt: nem mindenki viselte és aki viselhette, az se mindenkor.

Az uszály a legünnepélyesebb ruháknak volt fenntartva, és a történelem legnagyobb részében hétköznapi vagy akár még ünnepi ruhához sem volt változatlanul divatos.

Többnyire sima "rövid" aljakat hordtak, ami bokáig vagy kicsit lejjebb ért, de pár centiméterrel a föld fölött végződött. Ezek voltak a legkényelmesebb nappali szoknyák, még úrinőknek is.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy adott korszakokban

a nők és férfiak ilyen öltözékek közt nőttek fel, a szó legszorosabb értelmében, számukra ez lényegében a járással együtt begyakorolt előzékenység volt, hogy ne lépjenek rá egymás öltözékére, hogyan mozogjanak benne, hogyan kerüljék ki.

Egy élet öltözködési kultúráját és tapasztalatát nem lehet félvárról venni és mai gondolkodásmóddal megkérdőjelezni a hétköznapok kényelmét.

Társasági és látogatási öltözékek megfelelő hosszúságú uszályokkal, 1875-ből amikor éppen uszály-mánia tombolt

1804-es karikatúra a letiport alkalmatlan uszályokról

Ugyanakkor, ha a szoknya uszályos volt a divatlap szerkesztők többször is felszólaltak ellene, hogy kicsi szalonban és báli ruhának a legalkalmatlanabb viselet.

Gyakran beszámoltak a bál utáni üresen kongó tánctermekről, ahol a sok letiport fodor és szegély, virágok és egyéb díszek tarkították a padlót.

Amint a rövid báli ruha jött divatba sietve megemlítették, hogy a matrónák tetszését mennyire nem nyerte el a sok fiatal bálozó,akik uszály nélkül jelennek meg.

5. Hogyan nem izzadták szét magukat nyáron?

Sok réteg ruhát viseltek, mi pedig ma már egy rétegben is izzadunk a hőségben, akkor biztos ők is rengeteget izzadtak és mindig büdösek voltak, fúj! Igazából itt a blogon is találhattok egy jó kis cikket arról, hogy hogyan éljük túl a nyári hőséget múltidéző ruhában, ami rengeteg tippet és infót tartalmaz már önmagában.

Korabeli hónaljbetét reklámja, szóljatok ha tudjátok a korszakban használatos nevét!

A cikk lényege felsorolva következik:

* fehér vagy világos színű ruhák, amik nem hevülnek a nap fényétől

* könnyű, gyakran fátyolszerű szövetekből

* alsóruhák is ilyen könnyű anyagokból, minimális mennyiségben

* egyrétegű vagy fátyolszövetből készült fűző

* nagy karimájú kalap, napernyő és legyező árnyékolásra és hűtésre

* sok víz fogyasztás, nagy hőségben ne menjetek ki

Az embereknek régen is melegük volt, izzadtak, de a józan parasztit használva túlélték a nyarakat úgy hogy nem olvadtak el.

A fent felsorolt pontok mellett pedig izzadsággátlónak hónalj betéteket alkalmaztak

(hülyén hangzik, de még nem találtam rá korabeli elnevezést), amit a ruha derekába, az ujj és a törsz rész közé férceltek és két félhold alakú kis betétből állt, ami vékony réteg gézből vagy muszlinból állt, ezáltal magába szívva az izzadtságot. Ezeket lényegében egészen a két világháború közötti időszakig használták, a modern dezodorok akkor kezdték átvenni a szagtalanító és izzadtsággátló szerepet.

Mary Cassatt: mosdó nő, 1891

A Historical sewing csinált egy külön blogot ennek az elkészítéséről, katt a linkre! Másrészről minden modern koncepcióval ellentétben, a régebbi korok emberei is alkalmazták a langyos víz és szappan varázslatos kettősét, minden reggel egy gyors mosakodással kezdték a napot a szobában is alkalmazott mosdókancsóikkal és tállal.

Szereted a szép ruhákat? Érdekel a történelem? Viselettörténet őrült vagy? Szeretnél erről másokkal is beszélgetni, anélkül, hogy leufóznának, akkor csatlakozz a Múltidéző találkozók blog Facebook csoportjához is, ahol kellemes hangulatban elcseveghetsz bármiről.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Kiderült, miért lehettek ilyen kegyetlenek a hunok
A szakértőket a tölgyfák és a csontvázak vizsgálata is segítette a rejtély megoldásában.

Link másolása

Attila hun királyt gyakran emlegetik a történelem legveszedelmesebb hadvezérei között. Kr. u. 434-ben bekövetkezett hatalomra lépését követően a hunok ugyanis egyre jelentősebb fosztogatásokat végeztek a Római Birodalom keleti szárnyán, és nagyrészt nekik tulajdonítják Róma bukásának felgyorsítását is.

Egy új kutatás szerint azonban a támadásokat nem csupán a terület-, és pénzszerzés motiválta, hanem a változó klíma is – írja IFLScience alapján a 24.hu.

Dr. Susanne Hakenbeck szerint a források alapján az látszik, hogy kezdetben a római és a hun diplomácia jól működött, több kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttek. De a kapcsolat a 440-es évekre megromlott, és végül támadásohoz vezetett.

Ám a gondokat más is tetézhette. A tanulány szerzői úgy vélik, hogy

az időjárás is befolyásolta a kapcsolatokat. A tölgyfák évgyűrűit vizsgálva derült ki, hogy igen száraz időszak köszöntött be a közép-európai térségbe. Ekkor voltak a legpusztítóbb hun portyák

(a 447-es, 451-es és 452-es támadások).

Ezért a kutatók úgy vélik, hogy az erőszakos támadások oka a szélsőséges időjárás lehetett. A csontvázak vizsgálatából is az derült ki, hogy megváltozott az étkezési szokásuk. Ezért azt feltételezik, hogy a csoport egyes portyázásait az élelem és az állatállomány biztosítása érdekében indították. De ezek bizonyítása még hátra van.

A portál megjegyzi, hogy Attila a portyázások után jelentős földterületeket is követelt a rómaiaktól a Duna mellett. A szakértők szerint azért, hogy ezzel is növelje a földterületet, ahol élelmiszert termelhetnek.

A szárazság hatott a társadalomra is, mert a pásztorok ezt követően hagyták el a nyájakat és csatlakoztak a harcosokhoz.

Nyitókép: A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát – Ulpiano Checa festményén


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Felnyitották a Notre-Dame alatt talált rejtélyes szarkofágokat
Egyelőre azonban csak az egyik tetemet tudták beazonosítani.

Link másolása

Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.

Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.

Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.

Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.

A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.

A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.

A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.

Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
„Adjatok nekem öt évet, és nem fogtok Németországra ráismerni” – 90 éve jutott hatalomra Adolf Hitler
A háborús trauma, a gyenge demokrácia és a gazdasági válság is a kezére játszott.

Link másolása

1933. január 30. tragikus nap Európa és az egész világ történetében. Ekkor kapta meg Németországban kancellári kinevezését Adolf Hitler, a nemzetiszocialista (náci) párt vezére.

A két világháború közti európai diktatúrák létrejöttét többnyire puccs előzte meg. Így volt ez Olaszországban 1922-ben Benito Mussolini Marcia su Romája után, 1923-ban Spanyolországban Miguel Primo de Rivera, vagy Lengyelországban 1925-ben Josef Pilsudski tábornok esetében, de ide sorolhatjuk Horthy Miklós 1919-es hatalomátvételét is.

A legsúlyosabb következményei azonban annak az Adolf Hitlernek voltak, aki egy megroggyant demokratikus rendszerben megtartott választások után tudta kikényszeríteni korlátlan hatalmát.

Ma már politikai fogalomként ismerjük a „weimarosodást”, amely a szélsőségek erősödését jelenti egy gyenge demokráciában. A Weimari Köztársaság, amely az I. világháború után a Német Császárság romjain jött létre, éppen ilyen volt. Kormányai, pártjai, intézményrendszerei nem voltak képesek kezelni a háború okozta sokkot, a tartós gazdasági válságot, amit a vesztesekre kirótt jóvátételek is súlyosbították, a nemzeti önbecsülésen esett sérelmeket. Egész történetét átszőtték az erőszakos cselekmények, 1922-ben egy szélsőjobboldali szervezet megölte Walther Rathenau külügyminisztert, aki Szovjet-Oroszországgal kötött egyezményt a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok helyreállításáról. Még ugyanabban az évben két kisebb puccskísérletet is felszámoltak, amelyben volt császári tisztek is részt vettek.

Már 1919-ben termékeny táptalajra talált Paul von Hindenburg marsall, a későbbi államfő nyomán a „hátbadöfés-elmélet”, mely szerint Németország háborús vereségét nem az antant hatalmak fölénye, hanem a baloldali erők, és nem utolsósorban a zsidók aknamunkája okozta.

A revansista hangulat is segítette a kiváló szónoki képességekkel rendelkező névtelen frontharcos Hitler felemelkedését, aki hamar megtalálta a zsigeri gyűlöletbeszéd hallgatóságát. Már 1920-ban megalakította a Nemzeti-szocialista Német Munkáspártot (NSDAP) és rövid idő alatt maga köré gyűjtötte azokat, akiknek segítségével kidolgozhatta ideológiáját, (Rudolf Hess, Alfred Rosenberg, Joseph Goebbels) valamint azokat, akik megszervezték a párt fegyveres egységeit (Ernst Röhm lett az SA vezetője).

A hatalom megszállottja lett, Mussolini római bevonulása lebegett előtte. Bár a levitézlett tisztikar néhány tagjával, köztük Erich Luddendorffal 1923. november 8-án elindított dilettáns „müncheni sörpuccsot” még leverték, a kilenc hónapra bebörtönzött Hitler ebből is megerősödve került ki. Fogsága idején megszületett a nácizmus kézikönyve, a Mein Kampf (Harcom), amelyben meghirdette a vezérelvű államot, a fajok közötti harcot, az „élettér-elméletet”.

Emellett a tömegek manipulációjának módszerét olyan tűpontosan határozta meg, hogy követőit még a digitális korszakban is tetten érhetjük: a propaganda a legalacsonyabb szellemi színvonalúakhoz igazodjon, kevés pontra korlátozódjon, és a nép figyelme mindig egyetlen ellenségre összpontosuljon.

Pártja megerősödéséhez pedig Hitlernek sikerült megtalálni azokat a német nagyvállalkozókat, köztük a bánya- és acéliparmágnás Fritz Thyssent, vagy a fegyvergyáros Krupp-családot, akik benne látták Németország felemelkedését, a kapitalizmus védelmezőjét a kommunizmus terjeszkedésével szemben. De számos mai német és nem utolsósorban amerikai világcég múltjában is ott van a nácizmussal való lepaktálás sötét foltja az SS-egyenruhákat tervező Hugo Bosstól a Fordig.

Mindezek ellenére a náci párt az 1928-as választásokon még csak 810 ezer szavazatot kapott, 12 képviselőt küldhetett a parlamentbe. Két évvel később azonban, amikor már Németországot is elérte a 3 millió német munkanélkülit hozó világválság, amelynek rémével Hitler már évekkel korábban fenyegetőzött, egyre többen tekintették őt „látnoknak”. Ekkor Alfred Hugenberg sajtómágnással összefogva, szinte korlátlan anyagi és médiaháttérrel, az időközben 100 ezer fősre nőtt SA-rohamosztagok utcai, megfélemlítő akciói hatására már 6,4 millióan szavaztak a NSDAP-ra, amely 107 mandátumával a Reichstag második legnagyobb pártja lett.

És nem volt megállás. Bár az 1932-es államfő-választáson még alulmaradt Hindenburg marsallal szemben, aki kezdetben mélységesen megvetette őt. A köztársasági elnök a közrend helyreállítása érdekében betiltotta az SA-t és a Hitler személyes testőrségeként indult SS-t – ezt gyakorlatilag semmibe vették - de az egyre súlyosbodó helyzet miatt állandósuló kormányválság oda vezetett, hogy abban az évben kétszer is parlamenti választásokat tartottak. 1932 novemberében, miközben Németország a polgárháború szélére sodródott, Hindenburg bizalmasa, a volt katonatiszt Franz von Papen kapott kancellári megbízást, az egyre agresszívebbé váló Hitler azonban úgy érezte: ha megelégszik az alkancellársággal, az politikai karrierjének végét jelentené.

Papen ekkor azt javasolta a marsallnak, hogy nevezze ki kormányfőnek Hitlert, ő majd alkancellárként „féken tartja”. Alighanem ez volt a 20. század legszörnyűbb politikai tévedése.

Az 1933. január 30-i hatalomátvétel után Hitler nem vesztegette az idejét. Már másnap kijelentette, hogy semmisnek tekintendő az I. világháborút lezáró versailles-i békerendszert, vissza kell állítani az általános hadkötelezettséget, és modern hadsereget kell létrehozni, hogy új „életteret” hódítsanak meg Keleten. Új választásokat tervezett március 5-re, de közben február 27-én felgyújtották a Reichstagot.

Ennek körülményei máig tisztázatlanok, a terrorcselekmény (vagy náci provokáció) nyomán másnap szükségállapotot hirdettek ki, felfüggesztették a polgári szabadságjogokat, hajsza indult a kommunisták és a szociáldemokraták ellen. Az ilyen körülmények között tartott „választásokon” a náci párt csupán 43,9%-ot kapott, de ezt „forradalmi győzelemként” hirdették. Öt nappal a választások után feloszlatták a tartományi parlamenteket és kormányokat, és helyükre birodalmi biztosokat neveztek ki.

A Reichstag első ülésén pedig Hitler keresztülvitte a „felhatalmazási törvényt”, amely bevezette a rendeleti kormányzást. Ez négy évre szólt, szabad kezet adott a kormánynak az alkotmánymódosításra, nemzetközi szerződések megkötésére és felmondására, de lejárta után meghosszabbították.

Hitler egyeduralma jogilag akkor vált teljessé, amikor 1934. augusztusában, Hindenburg halála után törvényben rögzítették „vezéri és nemzeti kancellári” címét, és az ő személyére kellett a hadsereg minden tagjának és valamennyi állami alkalmazottnak felesküdnie. De már 1933-ban megkezdődött a leszámolás valamennyi „ellenséggel”: a baloldaliakkal, a szakszervezetekkel, és mindenkivel, aki nem értett egyet Hitlerrel. Márciusban megnyílt Dachauban az első kényszermunka-tábor.

Dühöngött  a zsidók elleni kampány, amely előbb az 1935-ös nürnbergi faji törvényekhez, majd három évvel később a „kristályéjszakához”, végül a „végső megoldáshoz”, a haláltáborokhoz, a gázkamrákhoz vezetett. És megkezdődött a mindent felülíró háborús készülődés

.

„Adjatok nekem öt évet és nem fogtok Németországra ráismerni” – ez a kancellári beiktatásakor tett hitleri kijelentés akkor járta be a világot, amikor az angolszász szövetségesek egy táblát helyeztek el ezzel a szöveggel és fotóztak le 1945 februárjában Aachen felszabadításakor a rommá lőtt városban…

Link másolása
KÖVESS MINKET: