XXI. századi életigenlések humorral, görbe tükörrel és romantikával
Mindezt tetézi az író Mattia Torre, aki eredetileg rendezte is volna a filmet, de még a forgatás előtt meghalt, így csak hangját adhatta a különböző szülőtípusokat és konfliktus-helyzeteket bemutató huncut narrációhoz. Az sem akármilyen ötlet, hogy a babasírásokat és vele párosuló szülői idegösszeomlásokat Beethoven 8. (Patetikus) zongoraszonátájaként halljuk. A zenei hasonlatnál maradva: Bonito filmje összességében „allegro ma non troppo”, azaz vidám, de azért nem nagyon.
Mit tagadjuk, őrült film a Ragadozók (I predatori), Pietro Castellitto munkája, aki apja, a neves színész-filmrendező, Sergio Castellitto nyomdokaiba lépett és 29 évesen valósággal berobbant az idei Velencei Filmfesztiválra elnyerve a legjobb forgatókönyv díját. A Ragadozók, amelynek egyben rendezője és egyik főszereplője, engem leginkább Luis Buňuel hasonlóan fekete humorú filmjére, A burzsoázia diszkrét bájára emlékeztetett már-már valószínűtlen figuráival és helyzeteivel. A keretszereplő egy jóvágású fiatalember, aki a film elején egy idős asszonynak 1000 euróért ad el egy gagyi órát, a legvégén pedig egy menő orvos özvegyének csapja a szelet, mint herceg.
De van benne fasiszta nosztalgiájú fegyverkereskedő családi bűnszövetkezet, mesterlövész kiskamasszal, idegbeteg filmrendezőnő, akinek egy forgatása során kishíján valóban felakasztják az egyik színészét, szerelmi háromszög és gyilkossággal fenyegető féltékenységi dráma, meglett férfiak infantilis viccei.
Maga Castellitto, aki a valóságban filozófiából diplomázott, már külsejében is szinte egy elszállt entellektüel karikatúrafigurája: a filmrendezőnő és egy kokainfüggő orvos fia, Nietzsche-rajongó, akinek életcélja exhumálni példaképét, hogy végre kiderüljön, mitől őrült meg. Miután kedvenc professzorában csalódik, úgy dönt, felrobbantja Nietzsche emlékművét. Akciója csak félig sikerül, de mivel a bűnbandától vásárolta a pokolgépet, hogy ne hozza rájuk a rendőrséget, az életére törnek. Csakhogy a kiszemelt orgyilkos rájön, hogy a fiú apja mentette meg az ő anyja életét, így az események nem várt fordulatot vesznek… Ahogy Buňuelnél az egymásba fonódó álmokkal, itt is van egy csavar: nagy ováció fogadja a rendezőnő filmjét – lehet, hogy eddig is azt láttuk? – majd egy elegáns partin feltűnik fiatal hősünk, aki egyre inkább hasonlít Nietzschére…
Minden adott ahhoz, hogy súlyos melodráma kerekedjen ki a Vajon mi lesz? (Cosa sará?) című filmből. Bruno, a boldog kevesek filmrendezője (a hajdan szívdöglesztő Kim Rossi Stuart) egyszerre kerül alkotói és magánéleti válságba. Szakít feleségével, nem tud igazi apja lenni tizenéves gyermekeinek, és egy ostoba baleset nyomán – az utcán egy gyönyörű hosszú lábú lányt bámulva saját orrára csapja kocsija ajtaját – kiderül, hogy leukémiás és csontvelő átültetésre szorul. Miután fia és lánya kiesnek a lehetséges donorok köréből, mentőangyalként érkezik Bruno apja – aki mellesleg szintén rossz apa volt – és elárulja, hogy fiának van egy húga egy korábbi kapcsolatából… Mindezt azután tudjuk meg, hogy látjuk Brunót kopaszon, kétségbeejtő állapotban, amint megkezdik nála a kemoterápiás kezelést, miközben Lou Reed már számos filmben felhasznált klasszikusa, a Perfect Day szól. Francesco Bruni alkotása nemigen lép túl az ilyen történetek kliséin, a főszereplőn túl a figurák sem túl eredetiek, talán a kövér déli ápolófiú, és a kegyetlenül őszinte, mégis emberséges főorvosasszony alakja jelent kivételt. No és a befejezés, megint egy oldó hatású életigenlés. Ráfér az emberre ilyen halálszagú időkben. A filmet egyébként Mattia Torrénak ajánlották, akinek nem volt olyan szerencséje, mint Brunónak…
