SZEMPONT
A Rovatból

Volt az életemben két Ember, akikkel önzetlenül szerethettük egymást – Gondolatok halottak napjára

Enyhíti az elmúlás fájdalmát az, amit bensőnkben őrzünk.


Szerencsés ember vagyok. A 65. karácsonyomon még négy nemzedékkel ünnepelhettünk együtt a családban. De valahogy éreztem, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalom. A hatvanhatodikon már a legidősebb korosztály csak a szívünkben gyújthat majd gyertyát.

Szerencsés ember voltam, mert egészen 19 éves koromig a halál csak távoli ismeretlen dolog volt számomra. Akkor, éppen a születésnapomon távozott el apai nagyanyám, egy orvosi műhiba miatt, alig 66 évesen. Mint amennyi most én vagyok. Vele nem volt olyan szoros a kapcsolatom, mint anyai nagyanyámmal, aki velünk élt és tíz éves koromig szinte ő nevelt. Ittam a szavait, életének történeteit, amelyek történelmi leckéknek is beillettek: a békebeli Szabadka és Abbázia, két világháború, franciaországi emigráció, új élet egy Zala megyei faluban, két özvegység...

Imádtam vele piacra járni, megismertetett a különböző alma- és krumplifajtákkal, ma is tudom a magyar szőlők hagyományos beérésének sorrendjét. Ő szerettette meg velem a verseket, imádta Petőfit, ő tanított meg olvasni négyéves koromban, ma is szinte kívülről tudom a János vitézt. Még a kezébe foghatta nagyfiamat, fél évvel később halt meg, 91 éves korában. Én 28 voltam akkor. Nagyapám sosem volt: fél éves voltam, amikor anyai nagyapám meghalt, Apám nem is ismerte valódi apját, nevelőapja pedig munkaszolgálatban pusztult el, azt sem tudjuk, hol és mikor.

Harmincévesen sokkolt először igazán az elmúlás, amikor – szintén orvosi műhiba nyomán – meghalt az egyik legjobb, velem egyidős barátom, a tehetséges irodalmár, akivel együtt töltöttük kiskamasz korunkat Rómában, és együtt fedeztük fel a rock-zene gyönyöreit. Legközelebb 16 évvel később gyászoltam, újra egy nagyon kedves jóbarátot, akivel a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban nőttünk össze: amiotrófiás laterálszklerózisban szenvedett, mint Stephen Hawking. Harminc év alatt szemtanúja lehettem állapota fokozatos romlásának, de az élet megkegyelmezett neki: 47 évesen úgy halt meg szívrohamban, hogy nem vált magatehetetlenné. A zene, a sakk, a sportszeretet mellett a humor volt a legfőbb közös nevezőnk: hihetetlen, de senkinek a társaságában nem röhögtem életemben annyit, mint vele. És amikor többször is mélypontra került az életem, ő volt az, aki a leghatásosabban tudott „seggbe rúgni”, hogy összeszedjem magamat. Az idén februárban volt 20 éve, hogy elment, de máig nem hevertem ki az elvesztését.

És valahol mégis szerencsés voltam, mert még éltek és korukhoz képest remek formában voltak a Szüleim, miközben Gyermekeim Anyjának Apja és Anyja, Életem Párjának Apja és Öccse is itt hagyott minket. Gyakran emlegettem, hogy szeretnék én is 80 felett ilyen szellemi frissességben élni.

Családom öt évvel ezelőtt bővült négygenerációsra: Szüleinkkel előbb Gáborkának, majd Gergőnek örülhettünk.

A covidos időkben is elkerült bennünket a Kaszás, bár én újra elvesztettem néhány igazi barátot, és megsirattam néhány kedves interjúalanyomat, akikről nem is gondoltam, hogy mennyire közel állnak hozzám. Ennek ellenére megvolt bennem a rossz érzés tavaly karácsonykor.

2022-ben három és fél hónapon belül előbb Apám távozott, majd Anyám követte őt. Apám júniusban hunyta le örökre a szemét, Anyám pedig alig néhány hete, októberben.

Ahogyan ezt Móra Ferenc is oly szépen leírta, a mi családunk a „befelé síró” fajtából való. Most irigylem egy kicsit a zokogni tudókat, azt mondják, nekik könnyebb.

Nekem viszont talán könnyek nélkül könnyebb rájuk gondolni. Arra, ami nincs többé, és még inkább arra, ami itt maradt belőlük.

Mert nem szólal meg többé a direkt miattuk fenntartott vezetékes telefon, hiába várjuk a reggel 8 és fél 9 közötti bejelentkezést, vagy délután fél 5 körüli újabb néhány percet. Most már becsukhatjuk a hálószoba ajtaját, nem kell attól tartani, hogy éjszaka hívnak. Ezt Apám nyolc évvel korábbi szívroham előtti állapota után vezettük be, de még mindig fülelünk, hogy hátha…

Mert nem indulunk többé Apámmal a piacra, nem isszuk meg a kávénkat a teásboltban, pedig a tulaj már kívülről tudta, hogy Apám két édesítővel, én pedig cukor nélkül iszom a tejszínhabos kávét. Mert nem üldögélünk kettesben a termálmedencében, miközben Apám elmeséli az előző napi kézilabda-meccset és megbeszéljük a világhelyzetet, esetleg kifejti legújabb teóriáját, amellyel az ellenzék végre legyőzhetné a kormánypártot.

Mert nem szólít többé „mylordnak”, mielőtt elővesszük azt a faragott sakktáblát, amit 57 évvel ezelőtt kapott a kollégáitól, és azóta azon játszunk.

Mert nem dicséri meg többé írásaimat, és nem süti el kedvenc viccét, hogy „háztetőn van, zöld és fütyül” (Grün, a bádogos).

Mert nem dúdol el többet egy régi dallamot, aminek nem emlékszik a címére, és bennem bízik, hátha én tudom.

Mert Anyám nem talál ki nekem újabb, hajmeresztő beceneveket, amelyeken csak ő szólít és senki más.

Mert nem vonja össze szemöldökét szigorú szemüvege mögött, hogyha írásaimban egy rossz mondatszerkezetet, vagy egyeztetési hibát talál.

Mert nem idézünk többet fel olasz poénokat a római évekből, nem vált át néha csak úgy jókedvéből franciára, ha kettesben vagyunk. Mert nem fordít nekem cikkeket blogmagazinomba, miközben szidja az eredeti szerzőket, hogy milyen pongyolán és zavarosan fogalmaznak.

Mert nem főz többé teát egy fél évszázada őrzött üvegpoharamba. Mert nem simogatja meg a fejünket Apámmal, miközben sakkozunk és nem készít rólunk orvul fotókat.

Mert nem megy az idegeimre azzal, hogy ötödször is megkérdezi: mi újság, amikor már a napom minden percéről értesült.

Mert nem figyeli meg többé ablakukból a cinkéket, a csókákat és a dolmányos varjakat, akik a kedvencei voltak.

És mégis szerencsés vagyok, és nemcsak azért, mert 66 éves koromig „gyerek” maradhattam. Volt az életemben két Ember, akikre minden körülmények között számíthattam, még akkor is, amikor ezt a legkevésbé sem érdemeltem volna meg. Volt az életemben két Ember, akiktől tisztességet, igazmondást, állhatatosságot, a másik ember tiszteletét, toleranciát és nem utolsósorban munkaszeretetet, környezetemmel és önmagammal szembeni igényességet tanultam.

Volt két ember, akik utolsó pillanatukig hűek voltak önmagukhoz. Volt az életemben két Ember, akikkel önzetlenül szerethettük egymást, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, még ha egyes lépéseimet nem is mindig értették. (Csak a hosszú hajammal nem tudtak megbékélni…)

Szerencsés vagyok, mert Apám már nagyon korán belém oltotta a Zene szeretetét, ami később meghatározta írói-újságírói pályámat, akárcsak a sportrajongás.

Mert Apám kinyitotta előttem a világot, megfertőzött a történelemmel, a világpolitikával, de csak annyira, hogy azért ne lépjek politikusi pályára.

Mert Apám mellett beleszerettem a sakkba, több ezer remek partit játszottunk, miközben csatadalokat énekeltünk, és ahogy öregedtünk, egyre fineszesebb csapdákat állítottunk egymásnak. A legjobb játszmáink az utolsó három évben zajlottak. A legutolsó partit én nyertem.

Mert Apámmal mindent meg lehetett beszélni, „mint férfi a férfival”, az ideológiai kérdésektől a lányokig.

Mert Anyámtól örököltem rendkívüli nyelvérzékét, és az ő fáradhatatlan munkájának köszönhetem, hogy évtizedek óta szinte anyanyelvemként bánok a franciával és az olasszal.

Mert Anyámnál nem volt szigorúbb kritikusom, ha ránézek a polcon három tucat saját könyvemre, mindegyiken ott van az ő keze nyoma, a legapróbb részletekig menő lektorálás.

Mert Anyám, ha Apámról és főleg, ha rólam volt szó, utolsó erejét is képes volt összeszedni, hogy rendben legyünk. Szerencsés vagyok, mert büszke lehettem rájuk, és ők is büszkék voltak rám, az unokákra, a dédunokákra. Amikor kórházba kerültek, a Kicsik voltak az utolsók, akik mosolyt tudtak kicsalni belőlük.

Apám és Anyám 70 évet éltek le együtt, ebből 67-et házasokként. Apámat fél nappal halála előtt láttam utoljára, Anyámat alig három órával azelőtt, hogy utolsót vert a szíve. Amikor láttam, hogy számára is eljött a vég, hallottam magamban, amint Apám mondja, mint oly sokszor, amikor elindultak valahová és megfogták egymás kezét: „Gyere, Kenyeres”.

És most már ők is szerencsések, hogy újra együtt lehetnek, az idők végezetéig.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Mehringer Marci: Van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg
Mehringer Marci rengeteg támadást kapott kormánykritikus dalszövege miatt, de szerinte generációjának többsége hozzá hasonló dühöt érez. A 23 éves énekesbe Nagy Feró is beleállt, akiről azt mondja, csak egy megvezetett idős ember.


Mehringer Marcit az X-Faktor 10. évadában ismerhette meg az ország. A fiatal énekes akkor a negyedik helyen végzett. A műsor után zenekart alapított, több dalukkal is szép eredményeket értek el, az igazi sikert számára a 2025-ben megjelent Szar az élet című száma hozta meg. A 23 éves zenész ebben a saját magát és a kortársait érintő problémákról, érzésekről énekel.

A dallal hamar a kormánypárti sajtó célkeresztjébe került, és a közösségi oldalakon is sokan kritizálták részben a szöveg, részben pedig amiatt, hogy egy előadó miért foglalkozik politikai kérdésekkel. De Nagy Feró is többször beszólt neki. Marcival most arról beszélgettünk, hogyan élte meg a negatív kritikákat, és számított-e egyáltalán ekkora visszhangra. De a fiatal zenész azt is elárulta, hogyan látja ma Magyarországot és a saját generációját.

– A Szar az élet című számotok eléggé megosztó, hozzád milyen visszajelzések jutottak el?

– Ennek a dalnak valóban olyan ereje van, ami korábban más számunknak nem volt. Sokkal inkább a figyelem középpontjába kerültünk.

A propagandát leszámítva összességében inkább pozitívak a visszajelzések.

Sokan elmondják, hogy ők is ugyanígy gondolják a dolgokat. De azért van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg.

– Ilyeneket is írnak neked?

– Persze. A Facebookon mostanra azért már az idősebb korosztály van jelen, és talán ez az a platform, ahová leginkább beférkőzött a politika. Sőt, a Facebook kb. már csak politika... tele van a hírportálok cikkeivel. Egyébként a hírekkel többnyire én is ott találkozom, ott olvasok politikai, közéleti tartalmakról. Illetve Facebookon van talán a legtöbb negatív komment is. Az már természetes, hogy mondjuk másfél-kétmillióan megnéznek egy videót, van alatt 3-4 ezer komment, aminek a fele az biztos, hogy ilyen.

– Hogyan kezeled ezeket a negatív kommenteket?

– Őszintén szólva engem ezek nem érintenek meg. Nem tudok most már ezeken izgulni, nem húzom fel magam rajtuk. Az az igazság, hogy az ilyenekhez az ember egy idő után hozzászokik. Másfelől mindenkinek szabad véleményt nyilvánítani: ha valakinek nem tetszik az, amit csinálok, az is teljesen rendben van.

– Mennyire számítottál arra, hogy ekkorát fog menni ez a dal, és hogy ilyen megosztó lesz?

- Nyilván reméltem, hogy nagyot fog menni, de arra nem számítottam, hogy ekkorát. A hatását illetően abszolút nem számoltam azzal, hogy gyakorlatilag mindenhová el fog jutni, és hogy ekkora port kavar majd. Azt gondoltam, hogy azért lesz sok-sok fiatal, aki ezzel rezonálni fog. És abszolút beigazolódott számomra, hogy ami ebben a dalban van, ez a fajta düh, az nem kizárólag bennem él, hanem ez tényleg egy valid érzés a fiatalok többségében. Az az igazság, hogy

nemcsak én, de a legtöbb barátom is ugyanazt éli át: nincs hol laknia, nagyon drága az albi, rossz az oktatás, szar az egészségügy... Igazából ez a dal kigurult belőlem, szóval nem kellett sokat gondolkoznom rajta, könnyen jöttek a szavak.

A legnehezebb része inkább az volt, hogy mi az, amit kiveszünk belőle, merthogy van legalább 50 sor, ami nem került bele, hiszen túl hosszú lett volna. De ezek megvannak, és talán majd egy másik dalban még előveszem. De egyébként most úgy érzem, hogy nem feltétlen szeretnék több hasonló jellegű, kimondottan politika tartalmú dalt.

– Miért?

– Elsősorban azért, mert nem akarom, hogy ez öncélúvá váljon.

Én nem pénzt akarok ezen keresni. A zene számomra a művészetről szól, meg arról, hogy elmondjam, amit érzek, és nem arról, hogy felüljek erre a hype-vonatra.

Egyszer elmondtam, amit akartam, meg ami bennem volt, de számomra egy kicsit furcsa lenne, ha innentől újra és újra arról írnék dalt, ami szar az életben.

– Mondtad ezt a hype-vonatot, és az tény, hogy az utóbbi időben egyre több olyan előadó van, akik akár a zenéikben, akár a színpadi megnyilvánulásaikban foglalkoznak a politikával. A propaganda ezekre művészekre rendre reagál. Te is így jártál. Sőt, téged a nyíltan fideszes Nagy Feró is bekóstolt. Benned hogyan csapódott ez le?

– Az ő esete elég érdekes...

Nem akarom megbántani sem őt, sem a korosztályát, de ő végső soron egy idős ember, akinek a korát szépen kihasználják. Kicsit olyan, mint egy báb, és rossz ezt látni.

Én találkoztam vele, és ő egyáltalán nem egy rosszindulatú figura, csak egy megvezetett idős ember, aki ráadásul valószínűleg még pénzt is kap azért, hogy hülyeségeket beszéljen a tévében. Egy eseményen előttük léptünk fel, és mondtam neki, hogy nyugodtan nézze végig a koncertünket. Ott állt a színpad szélén végig, láttam rajta, hogy amúgy meg élvezi a zenéinket... és közben a médiában meg tök mást kell mondjon, vagy csináljon. Persze ettől még nem akarom az ő felelősségét tompítani ebben az ügyben, de baromi szomorú ezt látni. És

az a legrosszabb az egészben, hogy ő olyan ember, aki egy időben szép dolgokért és nemes célokért lázadt, és most egy nagyon hasonló rendszernek a katonája.

– Egyébként szerinted egy zenésznek mennyire dolga az, hogy politikával foglalkozzon?

– Szerintem egy alkotó embernek mindig kritikusnak kell lenni, hogy képezzünk valamilyen fajta ellenpólust. Én azt gondolom, hogy egy jó zenész örök ellenzéki, akkor is, hogyha egy olyan kormány van éppen hatalmon, akiknek az irányítása alatt jól működik az ország.

Szerintem Magyarországon egy kicsit el vannak csúszva a dolgok, mert azt gondolják az emberek, hogy a politikusok a mi főnökeink. Holott ez pont fordítva van, mert a politikusokat az emberek választják meg, tehát ők vannak értünk, és az volna a feladatuk, hogy azokat a dolgokat, amiket a társadalom szeretne, vagy ami a társadalom számára jó, megtegyék.

A politikusok nem azért vannak ott, hogy majd ők megmondják, mi legyen, ők az átlagembert kellene, hogy képviseljék. De az a probléma, hogy mi magyarok nem ebben szocializálódtunk, és szerintem nekünk, fiataloknak az az egyik fontos feladatunk, hogy ezen a gondolkodásmódon változtassunk.

– Milyennek látod a saját generációdat?

– Alapvetően nagyon fekete-fehérnek. Van az egyik oldal, a teljes nihil, akiknél azt látom, hogy amit érzékelnek a világból, az arra sarkallja őket, hogy semminek semmi értelme, és belecsúsznak ebbe a minden szar állapotba. Ezzel ők elvannak. Emellett pedig ott a másik oldal, akik nagyon ambíciózusak, céljaik vannak, amikor meg akarnak valósítani. Tenni akarnak, jobb emberekké válni és egy jobb helyet csinálni az országból, a világból. Szóval szerintem a mi generációnk ilyen, két véglet, és nem igazán van átmenet. De azt gondolom, hogy az ambíciózus fiatalokból, az akaraterőből szerintem sokkal több van. Illetve

mi fiatalok talán sokkal inkább abba az irányba húzunk, hogy valamiféle kollektív egyetértésben tudjunk majd együtt létezni. Szerintem sokkal kevésbé vagyunk önzőek már, kevesebb az egyén, és sokkal több a kollektíva a fiataloknak a fejében.

Szerintem többet törődünk egymással, szociálisan érzékenyebbek vagyunk, elfogadóbbak és, sokkal jobban érdekel minket környezetük.

– Te, mint Mehringer Marci, egy 23 éves zenész, milyen országban szeretnél élni, milyen Magyarország lenne számodra az ideális?

– Elég egyszerűen meg tudom fogalmazni: egy olyan országban, ahol mindenki embernek érezheti magát, teljesen mindegy, hogy honnan jön, hogy milyen a bőrszíne, milyen a vallása, milyen a szexualitása. Egy olyan szép és szabad Magyarországon szeretnék élni, ahol mind egymásért vagyunk. Ez egy nagyon egyszerű, meg nagyon klisés gondolat, de közben azt gondolom, hogy ennél tényleg semmi sem fontosabb.

Mostanra magyar ember lett, magyar embernek farkasa, ez így nem járja.

Mi nem fideszesek, meg tiszások, meg mi hazánkosok, meg nem tudom, kik vagyunk, hanem a hogy egytől egyig mind magyarok vagyunk. Mindannyian ugyanabban az országban élünk, és bárki is van kormányon, mindenkiért felel. Szomorú, hogy ennyire szét lett szakítva ez a kis ország, ez a kis nép. Szóval egy olyan országban szeretnék élni, ahol ez nincs jelen. Egy szabad Magyarországot szeretnék, ahol mindannyian embernek számítunk.

– Mik a terveid a következő időszakra, várhatóak például új dalok?

– Idén még biztosan kiadunk két dalt, és tervezünk egy nagykoncertet is, de erről egyelőre nem szeretnék többet elárulni. Jövő tavasszal pedig tervben van egy fullos nagylemez is, amit télen fogok tudni befejezni, mert akkor lesz rá időm. Számomra az a legfontosabb, hogy ezzel a lemezzel össze tudjam foglalni az elmúlt időszakot, meg mindent, ami bennem van, az érzéseimet. Hogy ez pontosan mit takar, vagy, hogy lesz-e benne még társadalmi kérdésekkel, problémákkal kapcsolatos gondolat is, az egyelőre maradjon titok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” - Civil demonstráció volt a Parlament előtt
A rendezvényt Felföldi József és Tóth-Beeri Szilvia szervezte, felhívásukban jelezve, hogy nem pártpolitikai eseményről van szó.


Nagyjából 60-80 érdeklődő gyűlhetett össze a parlament előtt a szombaton 15 órára meghirdetett demonstrációra. A rendezvényt Felföldi József, a néhány éve még a Fidesszel országos szinten is szimpatizáló debreceni nagyvállalkozó és Tóth-Beeri Szilvia operaénekes, civil aktivista szervezte.

Felhívásukban leírták, hogy az esemény nem pártpolitikai rendezvény, hanem közös kiállás azok mellett az ügyek mellett, amelyek minden magyar embert érintenek.

A tiltakozók többek között a gyermekek jövőjének veszélyeztetését, az iskolák rossz higiéniai állapotát, az állam által ki nem fizetett devizahiteles kártérítéseket, a földmutyikat, az akkumulátorgyárak terjeszkedését és a hazai vállalkozások háttérbe szorítását kifogásolták. A rendezvényen több közéleti szereplő is felszólalt.

A demonstrálók között akadt olyan, aki egy

„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” feliratú papírlapot lobogtatott.

Másvalaki azt írta a pólójára, hogy „Tüneti helyett HOLISZTIKUS OKI kezelést!”. A legkarcosabban talán az a férfi fogalmazott, aki egy jókora táblára írva üzent: „Inkább vagyok balsors a Himnuszban, mint balfasz a PEDOFIDESS-ben!”

A rendezvényről fotósunk több képet is készített, amiket itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Egy kicsit bolondos, de kedves srác volt” – Templomba járó, Trump-rajongó mormon család kiválóan tanuló gyereke Charlie Kirk merénylője
A 22 éves Tyler gyerekkora óta templomba járt, okos volt, kedves és csendes az ismerősei szerint. Most egész Amerika róla beszél – és a különös üzenetekről, amiket a golyókra vésett.


Egészen más jövő várt volna Tyler Robinsonra, ha minden a tervei szerint alakul. Charlie Kirk 22 éves merénylője Utah államban, St. George közelében nőtt fel, és már középiskolásként is kitűnt tanulmányi eredményeivel: a közösségi médiában megosztott posztok szerint nagyon jó tanulmányi átlaggal zárt. A Pine View középiskola elvégzése után a Utah Állami Egyetem négyéves ösztöndíjat ajánlott neki, amit egy videóban büszkén fel is olvasott.

Azonban csak egyetlen félévet töltött az egyetemen. A tanulmányi szünet után már nem tért vissza, ehelyett a Dixie Műszaki Főiskolán tanult tovább, ahol az elektronikai képzés harmadéves hallgatója lett. 2022-ben megszerezte a villanyszerelői engedélyt is. Legutóbb egy st. george-i lakóparkban lakott, ahol szomszédai szerint visszahúzódó, csendes fiatalemberként élt, és nem igazán beszélt politikáról.

Robinson korábban a Utah Technológiai Egyetemen is szerzett kreditpontokat középiskolás évei alatt, 2019 és 2021 között. A Utah Valley Egyetemre, ahol a lövöldözés történt, nem járt.

A nyilvántartások alapján pártonkívüliként regisztrált szavazó volt, de soha nem élt szavazati jogával. Szülei, Matthew és Amber Robinson a Republikánus Párt tagjai, és a helyiek barátságos, segítőkész családként ismerték őket. Az apa konyhapultokat és szekrényeket szerel be, az anya szociális munkás. A család aktív tagja a mormon egyháznak.

Egykori ismerősei szerint Robinson mindig csendes volt, de jó fej, aki főleg a videojátékok világában érezte otthon magát.

Egy volt osztálytársa így emlékezett rá: „Nagyon-nagyon benne volt a videojátékokban”, és érdekelte is a játéktervezés. Elmondása szerint ebédidőben kártyázni szoktak az iskolában, és Robinson „egy kicsit bolondos, de kedves srác volt”.

A szomszédságában élő Kristin Schwiermann – aki iskolai takarítóként és egyházi tagként is ismerte a fiút – így emlékezett vissza: „Azt tudom, hogy [Tyler] mindig rendesen viselkedett. Nagyon kedves volt. Okos volt. Úgy hallottam, teljes ösztöndíjat kapott a főiskolára… Teljesen megdöbbentem, hogy ezt tényleg ő tette.”

A rendőrség szerint Robinson szeptember 11-én lőtte le Charlie Kirket a Utah Valley Egyetem egyik rendezvényén. A konzervatív aktivista épp a mormon egyházról beszélt, amikor a tragédia történt. A rendezvényen többek között ezt mondta: „Imádom, hogy a mormonok misszionáriusokat küldenek a világ minden tájára, imádom, hogy milyen udvariasak... a csapatom fele mormon.” Hozzátette: „A mormonok nagyszerű emberek. Hadd mondjam el, hogy én evangéliumi keresztény vagyok, de nem vagyok olyan, aki gyűlöli a mormonokat.” Tyler Robinson és családja az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza mormon közösség tagjai.

A lövöldözés után a rendőrök egy csavarzáras puskát találtak az egyetem közelében, egy erdős területen. A fegyverben lévő lőszerhüvelyeken több felirat is szerepelt. Az egyiken ez állt: „Hé, fasiszta! Kapd el!” Egy másikon az olasz antifasiszta dal sora: „Oh bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao ciao.” Egy harmadik hüvelyen ez volt olvasható: „Ha ezt olvasod, meleg vagy LOL.” A hatóságok szerint a feliratok videojátékokra és mémekre is utaltak, köztük a Helldivers 2 és a Far Cry 6 játékokra, valamint egy Netflix-sorozatra.

Spencer Cox, Utah kormányzója elmondta, hogy a nyomozók egy családtagot is kihallgattak, aki szerint Robinson az utóbbi években egyre inkább a politika felé fordult. Egy nemrég tartott családi vacsorán szóba hozta Charlie Kirk közelgő rendezvényét, és a családtag elmondása szerint azt is kifejtette, miért nem ért egyet az aktivista nézeteivel. A hozzátartozó szerint „Kirk tele van gyűlölettel, és gyűlöletet terjeszt”.

Robinson egykori iskolatársa arról számolt be, hogy korábban ő és a családja is Donald Trump támogatója volt: „Amikor ismertem őt és a családját, igazi Trump-rajongók voltak. Amikor ez történt, azt se tudtam, mi változott meg.”

Pénteken az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának vezetői közleményt adtak ki: „Elítélünk minden borzalmas erőszakos cselekedetet világszerte, beleértve a mostani gyilkosságot is Utah államban. Ismételten arra kérünk mindenkit, hogy a különbségek ellenére is a békét és az egységet keressék.” A közlemény zárása így szólt: „Arra buzdítunk mindenkit, hogy utasítsa el az erőszakot, és inkább a megértésre törekedjen. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk – ennek tudatában több méltósággal, együttérzéssel és tisztelettel kell bánnunk egymással.”

(via BBC, CNN, New York Post)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Pottyondy Edina a Charlie Kirk elleni merényletről: Ez az indulat, ez a gyűlölet itt van Magyarországon is
A humoristát nagyon megrázta a konzervatív aktivista szerdai halála. Kirköt egy egyetemi közönségtalálkozó közben lőtték nyakon, esélye sem volt a túlélésre.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. szeptember 12.



„Végtelenül megrázott Charlie Kirk halála” – írja péntek reggeli posztja elején Pottyondy Edina. A jobboldali influenszert szerdán lőtte le egy eddig ismeretlen merénylő. Kirk éppen a Utah Valley Egyetemen tartott közönségtalálkozót, amikor nem sokkal dél után nyakon lőtték. A 31 éves konzervatív aktivista nem élte túl a merényletet.

„Talán azért, mert politikai tartalmakat gyártó influenszer volt. Talán azért, mert miközben nagyjából semmiben sem értettem vele egyet, a gondolatait kifejezetten kulturált módon adta elő. Talán azért, mert kétgyermekes apuka volt. Talán azért, mert alig 31 éves. Vagy azért, mert az infernális gonoszság, ami a halálát okozta, valószínűleg liberális irányból érkezett” - olvasható a humorista bejegyzésében.

„Az, hogy a közélet hova süllyedt az elmúlt évtizedekben, nyilván sokak felelőssége. Lehet joggal mutogatni a szélsőjobbra, a szélsőbalra, Finkelsteinre, a woke radikalizmusra. Lehet hibáztatni a hagyományos médiát, az algoritmusokat, az influenszereket, a társadalom mentális állapotát, a szociális igazságtalanságokat. Lehet vádolni a korszellemet, a kapitalizmust, a Covid-lezárásokat, a jogrendszert. És mindegyikben akad is némi igazság” - tette hozzá az influenszer, aki ezután a megosztottságról ír.

„Ez a szélsőséges megosztottság, amit a politika és a kultúra közösen zúdít az emberre, az az elképesztő indulat, ami világszerte forrong, számtalan tényezőből ered. Aki tényleg szembe akar nézni a valósággal, felteszi magának a kérdést, hogy a felelősség mennyire terheli a saját politikai közösségét”

– írja Pottyondy Edina, aki ezután a közelmúlt eseményeit is felidézi.

„Az elmúlt években egyre több politikai merényletet követtek el Amerikában. Meglőtték Trumpot. Minnesotában két demokrata törvényhozót és feleségeiket lőttek le, az egyik házaspár meghalt. A Képviselőház elnökének férjét kalapáccsal próbálták szétverni, megöltek egy vállalatigazgatót, és most Charlie Kirköt is.”

Pottondy szerint a Kirk halálához vezető indulat hazánkban is jelen van.

„Ne legyen kétségünk: ez az indulat, ez a gyűlölet itt van Magyarországon is, és egész Európában.

A Ficot megtámadó elmebeteg, a Budapesten garázdálkodó antifák, a Budah*ázy-galeri, vagy éppen az ellenzéki kritikust megtámadó propagandista mind ugyanannak a forrongó erőszaknak a jelei. Nem az a megoldás, hogy egyre hangosabban üvöltjük, hogy a másik a hibás. Ha egyáltalán lehetséges a változás, az csak úgy valósulhat meg, ha jobbak, türelmesebbek, nagyvonalúbbak leszünk, mint a tegnapi önmagunk. Különben a pokolra fogunk jutni mindannyian, még mielőtt meghalnánk.”

„Nyugodjon békében Charlie Kirk! És szégyellje magát mindenki, aki a halálán örömködik. És azok is, akik ezt a tragédiát is arra használják, hogy még több gyűlöletet, még több indulatot öntsenek a világra” – zárja a posztot Pottyondy Edina.


Link másolása
KÖVESS MINKET: