Varga Livius: Az, hogy csak én vagyok a fronton, rendkívül szórakoztató és fárasztó is
Húzódik a Quimby sound checkje, így leültetnek, hogy kis türelem. A színpadon cikázó, kék-fehér hawaii-inget figyelem: ő a célpont. A hangbeállás végeztével aztán elég egy pillanatig nem figyelnem, és már nem látom sehol Varga Liviust. Mielőtt a telefonomért nyúlnék, menő zenészhez méltatlan módon már ő hív. Kedvesen beterel a backstage-ben zsibongó zenésztársak közé, ahol egy olyan asztalhoz ülünk, aminek malmozni lehet a tetején. Mosolyog, rám figyel.
– Dunaújvárosban láttad meg a napvilágot. Mennyire kötődsz a mai napig szülővárosodhoz?
Nagyon, annak ellenére, hogy ritkulnak a hazalátogatásaim. Rengeteg kreatív arcot és folyamatos szépülést tudhat magáénak az a hely, még mindig el van ott ásva valami.
– Egy korábbi beszélgetésünk során említettél egy várost, ahol a kedvesed szerint értekezletet tartanak a sirályok.
Ráckeve! Különösen télen értekeznek, és ahol vékony a jég, vadászgatnak. De egész évben sirályhangokra ébred az ember. Volt szerencsém ott lakni három évig, és oda is szeretnék majd visszaköltözni néhány év múlva. Beleszerettem abba a helybe, már egész kiskoromban is az volt az álmom, hogy valahol egy folyó vagy tó partján élek majd. Bármilyen rock and roll zúgott fölöttem, valahol mindig ott volt az a ház a víz partján.
– De mikor jön el ez? Sokszor nyilatkoztad már, hogy te soha nem fogsz leállni.
Onnan is lehet aktív az ember. Abban a három évben sem álltam le, amíg ott éltem. Most a pici gyerekek miatt költöztünk Buda határába, mert az ott egy csillagpont. Sok az unokatestvér, vigyázunk egymás gyerekeire, közösek a programok.
– Egyeztessünk csak lurkó-életkorokról!
Van egy huszonkét éves nagy fiam, éppen most van itthon látogatóban, egyébként Kínában tanít angolt. Most meglátja a két új féltestvérét: Zakariást, aki kétéves és Abigélt, aki négyhónapos. Most épp a nagy családi találkozások hete van.
– Mennyire szeretnéd, hogy az utódok is a te utadat járják be?
Nagyon, de nem szakmailag. Ne ugyanazt csinálják, csak ha ahhoz van kedvük. De kövessék az utat, amiben békét leltem, türelmet, alázatot, szorgalmat. Ezeken nyilván még én is dolgozom, amíg itt, ezen a Földön szuszogok. Szuszogom. Önállóságra próbálom nevelni őket.
– Van köztük, aki különösképp hasonlít rád?
Hát, ugye, a férfinak minden gyerekéről ezt mondják. A nagyfiam, ahogy én elmentem tizennyolc évesen Amerikába, ő fogta a batyuját és kiment Kínába, és azóta is megállja a helyét. Foglalkozik a zenével is. A kis gyerekeimnek is mindig odateszek valamit a játékok közé. A zene kifogyhatatlan forrás. Fontosnak tartom, akár a sportot. De amúgy nem a tekintélyelv számít, hanem hagyni keresni, és biztatni, biztatni, biztatni.
– Ha már a sportot emlegetted, mit űzöl épp?
Legutóbb egy hetet eveztem végig egy evezhetetlen PET-palack-tutajjal. Napi négy-öt órát húztuk az evezőt. Azon kívül mostanában már kevesebbet, de kerékpározni szoktam, meg úszni. Gyerekkoromban a könnyűbúvárkodástól kezdve ezen a delfinuszonyos cuccon meg a karatén keresztül mindenbe belecsíptem. Talán ezt a vízzel kapcsolatos dolgot csináltam a legtöbbet.
– És azóta is kötődsz a folyókhoz, vizekhez.
Igen! A Duna partján nőttem föl, egész nyáron lent voltunk a Balatonon... ilyen Petrocelli-házban, ami sosem épült föl. A kész hétvégi házban lakást nem ismerem, de átlépni a B30-as téglát, ahogy megyünk ebédelni, azt ismerem. Lavórban fürdés, aztán később, ahogy feljebb vitte az Isten a dolgunkat, kerti zuhany, meg ilyenek. És ez a nomadizálás, ez azóta is szórakoztat. Amelyik túráról például most jövök, és minden évben elmegyek egy ilyenre, ott nem az összkomfort a lényeg.
– Milyen gyerek volt az a B30-as téglát átlépdelő Livius?
Anyám mondatai jutnak eszembe: Sobri Jóska, fing a gatyába... Nem igen álltam le és egyfolytában járt a szám.
– És az iskolában?
Olyan hármas tanuló voltam végig, csak az egyetemen négyes-ötös. Általános iskolában automatikusan az ének ment. Középiskolában a kémiát tanultam emelt szinten. A tudományoknak nagy rajongója vagyok, tizenéves koromig jól rászoktattak, hogy mindent kérdezzek meg, utána viszont már csak rámutattak a könyvekre, hogy nézzek utána. Na, hát én így maradtam. A mai napig olvasom az ismeretterjesztő, természetbúvár lapokat és cikkeket. Illetve a tudomány iránti rajongásom most már kiegészült egyéb filozófiákkal is, ahogy kinyílt rájuk a csipám.
fotó: Kabarcz Zsófia
– Hogyan léptél a pszichológia útjára, amiből aztán a végzettségedet szerezted?
Ó, hát az érdekes volt: anyukám kicsi híján hozzám vágta a felvételi tájékoztatót, hogy most már aztán tessék elvégezni az egyetemet. Huszonkét éves voltam, akkorra már megjártam Amerikát. Lapozgattam a tájékoztatót, és eszembe jutott, hogy ez a pszichológia, ez ilyen érdekes dolog. Anyám is mondta: felvesznek, csak meg kell tanulni hozzá kívülről öt könyvet. Majdnem sikerült. A szóbeli, az persze maximális lett. Szóval végül is fölvettek elsőre. De igazi rajongója a tudománynak igazából később lettem, olyan harmadikos koromban, és aztán ez így is maradt, hobbiszinten történelmet meg nyelvészetet hallgatok. Normális zenész zenéket hallgat egész nap, nekem valaki belehallgat a fülhallgatómba és dumál egy ember száraz témákról.
– Hobbi szinten, tehát a zenélés mindig is egyértelmű elsőbbséget élvezett nálad?
Igen, persze, hatéves koromtól bennem van ez a lyukkártya. De a szüleim is fellöktek már négyévesen a színpadra, ahol úgy mondtam verset, hogy olvasni még nem tudtam. Aztán később hangszertanulás, énekkar, helyi zeneiskola. Hangszer terén az ütőhangszereket vettem először kézbe.
– Gimiben aztán elindultak a bandaalapítások...
Igen, én már hetedikes koromban kaptam dobszerkót. Egy ilyen tyúkólból szedték elő valahol vidéken, tiszta tyúkszar volt, apám takarította le. Középiskola első két évében kosármeccseken való drukkoláshoz használtam, meg színdarabhoz, szóval inkább eszköz volt. Aztán Kiss Tibi egyszer csak azt mondta, csináljunk bandát. Előszedte az otthoni lemezjátszó-erősítőjét, valami Tesla-profizmus volt, meg egy zsinórt, amire ilyen jó csehszlovák módon rá lehetett kötni a gitárt, és nekiálltunk zenélni. Közben ugye kimentem Amerikába, onnan hoztam kongákat, és közöltem, hogy keressünk dobost, mert én ütőhangszeres leszek. Nem mintha többet tudtam volna erről, mint a dobolásról, csak beleszerettem abba a két kongába.
– Aztán megalakult a Quimby, amivel a mai napig minden alkalommal megbízhatóan nagy bulit csináltok. Nem fáradtok még?
Fárasztó, de akkor veszed észre, amikor már túl vagy rajta. És ez már az elején is így volt. Ez a koncertenergia, ami jön föl a közönségtől, és átáramoltatjuk magunkon, és visszaadjuk, és újra visszajön, ez egy katartikus dolog, maga a megtisztulás. Átadod magad neki, sőt habzsolod. Nem ez a legfárasztóbb része a munkának, ez az, ami odacsábít újra és újra.
– Hány évet érzel még a Quimby-ben?
Életünk végéig egy óriási szórakozás és egy komoly munka lehet. Biztos, hogy nyolcvanöt évesen nem fogom tök hangosan üvöltözni azt, hogy "leszek ma én a tiéd", ha akkor még leszek, de lesz valami, amit mi együtt tudunk majd muzsikálni, és ha az nekünk jó, akkor másnak is jó lesz.
– Amikor először hallottam A kutya vacsorájáról, arra gyanakodtam, hogy azért alapítottad, mert vágytál rá, hogy kizárólagos frontember lehess egy bandában. Volt ebben valami?
Nem, viszont óriási tanulság. A Quimbynél Tibi a fő frontember, én sok mindenben kívülálló voltam és megtapasztaltam, milyen az, amikor a Tibivel bajom van, vagy szánom, vagy drukkolok neki. Itt az, hogy csak én vagyok a fronton, rendkívül szórakoztató és fárasztó is. Szeretek elöl lenni, de mindig meghallgatom a többieket, mert ők olyan kvalitások, hogy ha ötből ketten valamire azt mondják, hogy "háát nem tudom", akkor már elvetem az ötletet. Ez egy all-star band, igazi profikkal. A Quimby-ben inkább a több lábon álló szereplő vagyok, akinek a kongázására azt szokták mondani a többiek dicséret gyanánt, hogy "nagyon érdekes". Érted, ugye? Én is értem.
– Értem. Viszont a több lábon állás egyébként is jellemző rád, például filmekben is szerepelsz.
A filmszereplés szintén családi lyukkártya. Generalistának azért jó lenni, mert ha változás van, akkor kisebb a baj.
– Milyen volt a Kontrollban játszani?
Ó, az egy óriási megtiszteltetés volt! És adósságtörlesztés is, egyben. Nimróddal összefutunk, amikor itthon jár és ideje engedi. Az a szerep egy nyúlfarknyi valami volt, de nagyon élveztem.
– Mit élvezel jobban: a színészkedést vagy a riporteri-műsorvezetői szerepet?
A színészkedést. De a műsorvezetői szerephez, kérdezéshez, hallgatáshoz jobban értek, mint a színészi feladatokhoz. Igazából a rövid kis film-és színpadi szerepeim mindig olyanok voltak, hogy hozzám igazították a dolgokat. Mindig kiváló színészvezetést kaptam, értették, hogy mi az, amit tudok, és azon belül kérték az extrát, ami benne volt a mini kis színészcsírabugyromban. Micsoda baromságokat mondok!
– Nekem tetszik a színészcsírabugyor. Mesélj valamit Az időgyűrű ura forgatásáról!
Volt egy bánya, ahova le kellett mennem, és hát kitaláltam, hogyan lehet elűzni a félelmet meg az unalmat. Volt nálam krumpli, hagyma, szalonna, kolbász, gyümölcsök, meg a szervezők rám tukmáltak csokit is. Hát, az öt fokban sehogy se volt kedvem kőkemény csokit enni, de belevágtam a főzőedénybe, alágyújtottam, és ott, mint a Borbás Marcsi, elkezdtem nyomatni a főzőműsort a kamerákba, de úgy, mintha valami rákvacsorát készítenék. Magyaráztam, hogy hogyan kell szeletelni az almát, hogy csinálják keleten és nyugaton... Amikor az olvadt csokoládéba mártogattam az almaszeleteket, állítólag már visongtak kint a munkatársak és próbáltak kérlelni, hogy egy kicsit parázzak már. Hát belül paráztam én, de amíg az ember dolgozik, addig nem törődik azzal, hogy furcsa zajok vannak.
– A vendéglátás hogyan jött? Egyszerű pluszkereseti lehetőség?
Sőt. Ez A pluszkereseti lehetőség. Azért ne gondoljuk, hogy valami menedzser lettem volna bármikor is. Pultos, csapos. Az A38 nyitásakor én álltam a pultban, később pultfőnök lettem. A vendéglátásban nagy a fluktuáció, bármikor visszatérhetek, miután leléptem valahonnan. Nem olyan, mintha mondjuk sales menedzser lennék. Fluktuálódtam én is. Hú, ez nem magyartalan, hanem egyenesen latintalan volt!
– De annyira, hogy ki nem hagyom a cikkből! Visszatérve, ha a sales menedzserkedést nem is érzed magadénak, de Lovasi Semmi konferenciájában nyújtott szereped alapján akár politikusi babérokra is törhetnél! Gondolkodtál valaha ilyesmin?
Egyszer valaki azt mondta: vagy utcaseprő leszel, vagy miniszterelnök! Nem, a politikusi pálya nem nekem való. Nem is ismerem annyira, de nagyon nem irigylem azt, aki oda bekerül. Főleg, ha tiszta szívvel kerül be, akkor különösen szánom.
– Van kedved egy kicsit a házasságodról mesélni?
Melyikről?
– Mondjuk a jelenlegiről.
Kilencedik évfordulónkat ünnepeltük idén, előtte két-két és fél évvel ismerkedtünk meg. Először nem vállaltunk gyereket, voltak növényeink, aztán lett egy kutyánk, két kutyánk, és aztán két gyerekünk. Dióhéjban ennyi, dinnyehéjban pedig szövetség van köztünk, rendkívüli megküzdéseken vagyunk túl. Volt, amikor majdnem megfeneklett a kapcsolat, de a szövetség túllendített minket. Szépen köszörüljük a saját csorbáinkat, hallgatunk egymásra. Folyamatos változtatásban vagyunk. Ez egyfajta titoknak is nevezhető, amit korábban, más kapcsolatokban nem tapasztaltam meg. Ehhez olyan emberre van szükség, aki, bárhogy áll a bál, és bárhogy csapkodjuk az ajtókat, tudja belül, hogy akármi lehet, de külön nem. Csak együtt.
