„Mintha már el is feledkeztünk volna az elmúlt két hónapról” – újrakezdés karantén után
Visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Reggel felöltözök, kisminkelem magam, felszállok a villamosra. Leszállok, felszállok egy másikra. Fel- és leveszem a maszkot. Az utca újra tömött, a plázákban már lézengenek. Az irodában már minden munkatárs fesztelenül, kesztyű és maszk nélkül dolgozik, egymástól nem tartva a megfelelő távolságot. Mintha már el is feledkeztünk volna az elmúlt két hónapról.
Mégis milyen volt ez a két hónap? Lassan a bőrünk alá kúszó nyugtalanság, ijedtség, hirtelen életbelépő korlátozások, sokkoló tények, feszült hétköznapok és ideges bevásárlások, bezárkózás. Aztán bizonytalanság, félelem és növekvő pánik, az egymástól való elszakítottság érzése, izoláltság, a szabadságunktól való megfosztottság, majd talán megszokás és stagnálás... És most? Éljük tovább az életünket, megyünk tovább.
Számomra az elmúlt időszak rejtett magában némi hullámzást, szakaszokban éltem meg az egészet, és eszerint változott a hangulatom. A legelső napokban még talán élveztem is, hogy otthonról dolgozhatok, aztán a kijárási korlátozások bevezetésekor megjelenő pánikrohamokat egy derűs időszak követte, melyben megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Eztán stagnálás, visszaesés, majd depresszió, aztán újra oldódás.
Amikor elkezdtem megszokni a helyzetet, inkább bezárkóztam a lakásomba, azt éreztem, hogy ebben az ingerszegény otthoni környezetben tökéletesen távol tartok magamtól minden rosszat, és a magam kis kialakított harmóniájába kapaszkodtam.
Megszerettem az átrendezett birodalmamat, azt, hogy lett időm többet foglalkozni magammal, vagy azzal, hogy az igazán fontos kapcsolataimat ápoljam – akár a távolból is. Új hobbikba kezdtem és napi rutint alakítottam ki. Az én kis biztonságos váramban minden tökéletes volt.
Aztán csak bámm. Újabb hír. Feloldják a korlátozásokat. Mellbevágó volt ez is. Amiről azt hittem, még bőven eléldegélek vele hónapokig ebben a kis magányos biztonságban, kiderült, hogy vége van. Kihúznak a kis buborékomból, amibe bezártam magam. Most ez lett az újabb rémálom. Elég abszurd, nemdebár?
Nehéz volt elképzelni, hogy reggel, ha majd felkelek, sietve kell megreggeliznem, egy órával kevesebbet fogok aludni, és tökéletes szettben kell majd mindennap betipegnem az irodába, leülni egy steril íróasztal elé, és ott dolgozni.
Dobozban vinni a kaját, előző este kigondolni, hogy mit fogok enni, plusz napi 1,5 órát eltölteni tömegközlekedésen csak azért, hogy dolgozhassak. Nonszensznek tűnt, hiszen sikeresen megoldottuk a munkát a cégünknél home office-ból is, gördülékenyen mentek már a folyamatok. Furcsa volt az egész, hogy át kell megint állni, pedig egészen két hónappal ezelőttig ez volt a normális.
Azt, ami miatt nemrég pánikrohamok gyötörtek, mostanra megszoktam és megszerettem. Beszarás.
Az is igaz, hogy ahogy telt az idő, elkezdtünk tapasztalatokat szerezni a helyzetről. Megszoktuk, hogy behatárolt idősávban járhatunk boltba, hogy maszkot használunk, kesztyűt illetve kézfertőtlenítőt. A rengeteg külföldről özönlő rémhír és az ellentmondásosnál ellentmondásosabb nyilatkozatok és interjúk a témában mind fokozták a bizonytalanságot és a félelmet.
Nehéz volt olyan hiteles csatornát találni, amiben teljes mértékben bízhatunk, minden nagyon labilisnak tűnt. Mire számítsunk, mivel számoljunk, hogyan készüljünk, hány doboz tejet vegyünk. Egy laikus hétköznapi ember többnyire a hozzá beérkező információ áradatból vont egy átlagot, ami alapján még így is maximum a találgatásban bízhatott a legjobban. Bizonytalanságra voltunk ítélve.
Ez a bizonytalanság nem sokat változott, csupán a szabadságunkat kaptuk vissza. Vagyis egy részét, ami jelen esetben annyit tesz nagyjából: bejárhatok a munkahelyemre dolgozni, és ihatok sört kocsmában.
Tehát engedtek a korlátozásokból, és annak ellenére, hogy nem volt ínyemre, én is elkezdtem újra mindennap bevillamosozni az irodába. Az első pár napban iszonyú furcsa volt. Például nem tudtam ezt-azt megcsinálni két e-mail között, mint otthon. Gondolok itt arra, hogy gyorsan odateszek egy ebédet, vagy negyedórát jógázok, esetleg kiteregetem a lejárt mosást. Különös volt újra a személytelen irodai környezet a kis meleg kuckóm helyett.