„Mintha már el is feledkeztünk volna az elmúlt két hónapról” – újrakezdés karantén után
Eleinte ódzkodtam attól, hogy ekkora fertőzésveszélynek teszem ki magam, és ezáltal mindenki mást, akivel érintkezem, tehát potenciálisan terjesztem a vírust azáltal, hogy újra ennyit utazom. Viszont, ahogyan elkezdtem emberek közé járni, rájöttem, hogy elképesztően hiányoznak a közösségi élmények, és az ingerek. Nagyon egyszerű dolgokra gondolok, mint egy koncert vagy egy baráti iszogatás az egyik kedvenc helyemen, vagy akár az, hogy elfogyasszak egy olyan kávét, amit nem én főzök le.
Úgy döntöttem, kimerészkedem a dzsungelbe. Ugyan jelenleg az egyik kedvenc budapesti klubomban nincsenek koncertek, a kerthelyiség tárt karokkal várja a szomjas ex-karanténozókat. Baromi jól esett meginni pár italt és hallgatni a finoman kúszó háttérzenét, jó társaságban. Fel kellett ismernem magamban az emberi mivoltom egy fontos „gyengeségét” – én is társas lény vagyok.
Mindazonáltal, bennem még mindig van egy jó nagy adag frusztráció amiatt, hogy most mi fog következni. Mi fog történni, hogyan alakul a vírus terjedése, mi lesz abból, hogy így összeeresztettek bennünket újra? Lehet, hogy vannak szabályok, amit be kell tartanunk, de a fertőződés kockázata így is igen magas, ráadásul azt a maradék néhány szabályt is nagyon sokan már egyáltalán nem tartják be. Nem láthatjuk előre a jövőt biztosan.
A környezetemben, és persze magamban is felfedeztem azt, hogy keresem az értelmét az egésznek. Hogy mi az oka, miért történt vagy történik mindez.
Biztosan valami nagyobb jót szolgál majd, hogy ennyien szenvednek, hogy ekkora pánikot okozott ez a járvány világszerte, hogy ennyien rettegnek tőle, hogy ilyen szélsőséges korlátozásokat kellett bevezetni és ekkora károkat okozott a gazdaságban.
Rengeteg más, borzalmasabbnál borzalmasabb betegség, éhínség, járvány és háború emberek tömegeit mészárolja, és okoz borzalmas kínokat, most mégis, itt Magyarországon, Budapesten, a belvárosi kis életemben is megtörténik az, ami eddig olyan távolinak tűnt. Olyan szinten befolyásolja az egész világon az emberek mindennapjait ez a járvány, amit eddig a kis szivárványos bárányfelhőim felől elképzelhetetlennek tartottam.
Aztán az jutott eszembe, mi van, ha megpróbáljuk elengedni azt a tételt a fejünkből, hogy ennek valamiért történnie kellett? Hogy ez valami kollektív jót szolgál, ha tanulunk belőle, valami csodálatos jó dolog lesz a jutalom?
Mi van, ha csak történik és kész? Nincs oka és nincs értelme, nincs egy magasztos cél és nincs egy szebb jövő. Milyen ebbe belegondolni?
Sajnos a helyzetet továbbra sem tudjuk tökéletesen megjósolni, átlagemberként nehéz kiválasztani azokat az információkat, melyek nagyobb eséllyel hitelesebbek mint mások. Honnan tudjuk, hogy mik az igazi számok, mik a valódi tények és mi segít nekünk felkészülni arra, ami még ránk vár?
Nagy kérdés az, hogy ebben a nagy bizonytalanságban mi az, amit tehetünk. Nehéz alkalmazkodni, nehéz rugalmasnak lenni, nehéz változtatni a gondolkodásunkon vagy feladni a megszokott életmódunkat. Nehéz alakulni egy olyan irányba, ami nem tudjuk, hova vezet. Nagy teher ez a rengeteg előre nem látható tényező.
Nincsenek jó megoldások. Nincsenek jó válaszok a kérdésre: mit tehetek én? Talán a legjobb az – de én is csak tippelek – ha józan paraszti ésszel és hideg fejjel gondolkodva cselekszünk, a saját hatóerőnkre támaszkodva.
Amit tudok, az az, hogy én vagyok a saját életem főszereplője. Én vagyok az, aki aktív cselekvőként vesz részt a saját életében. Én eldönthetem, hogyan érzem magam és hogyan reagálok bizonyos helyzetekben. Eldönthetem, hogy szeretnék rugalmasabb lenni vagy eldönthetem, hogy mostantól tudatosabban figyelek az élet apró örömeire. A jelentéktelennek tűnő kicsiny dolgok azok, amelyekből a legtöbb erőt meríthetjük azáltal, hogy ugyan a világjárványra ráhatásunk nincs, de az egyedi életünkben a pici választásokra és a felelősségvállalásunkra igen.
Ez van a kezünkben jelenleg.
