Tóth Barna: Nem szeretném, ha a filmemet bárki előre beskatulyázná
Ahogy arról korábban beszámoltunk, Tóth Barnabás Akik maradtak című filmjét nevezi Magyarország nemzetközi film kategóriában az Oscar-díjra. A filmről készült kritikánkat ide kattintva olvashatod el. Ezúttal a rendezővel, Tóth Barnával beszélgettünk.
- Az ember azt hinné, már mindent látott, de megkockáztatom: ez az első olyan holokauszt témájú film, ami a kommunizmusról szól és nem a nácikról. Ami nyilván alapvetően a könyv és F. Várkonyi Zsuzsa érdeme, de talán nem véletlen, hogy pont ezt a történetet találtad meg. Te holokauszt-filmnek szánod az Akik maradtakat?
- Nem annak szánom. A kérdés jogos, hiszen mindkét főszereplő életét determinálja a holokauszt. De Zsuzsa 1948-ban indítja a történetet a Férfiidők lányregényében. Az a magyar történelem tragédiája és specifikuma, hogy gyakorlatilag, ha jól számolom, négy éven belül az egyik terrorból, a nyílt színi eszméletlen tombolásból egy másik, kicsit halkabb, lassabb, csendesebb, alattomosabb, de épp olyan esztelen és indokolatlan terrorba csaptunk át. De a magyar történelem a filmben végig a háttérben marad, és nem is szeretném, ha bárki már előre beskatulyázná: „Megint egy holokauszt-film.” „A zsidók megint csináltak maguknak egy filmet.” „Megint egy vörös terror-film.”
Ez a film szigorúan egy dologról szól: egy csodálatos emberi kapcsolatról.
Az önfeláldozás bármely rétegére képes és hajlandó középkorú orvos, egy tiszta, hősszerű ember, és a gyámolítása alatt gyönyörű nővé érő, dacos kamaszlány kapcsolatának komplexitásáról, és a szeretet gyógyító erejéről. Engem a pozitív érzések érdekelnek. Aki látta az Újratervezést vagy a Susotázst, az ott is ugyanezeket a pozitív energiákat kapja.
- Vagy a Rózsaszín sajtban.
- Igen, az is egy felnövéstörténet. Az egy fiú felnövés története, ez egy lányé.
- Nyilván a befogadótól is függ, hogy mi válik hangsúlyossá számára a filmben. Annak ellenére, amit mondasz, számomra fontos a holokauszt-szál. Sokkal közelebb hozta lelkileg a holokauszt szörnyűségét, a túlélők veszteségeit és lelki sérüléseit látni, mint a fizikai erőszak ábrázolása.
- Örülök, hogy ezt mondod.
Remélem, hogy ez a film univerzálisabb annál, hogy '48 Magyarországán játszódik.
Amerikában az egyik vetítés után odajött egy fiatal srác, aki Irakban szolgált egy atomtengeralattjárón. Traumatikus élmény volt számára, és azt mondta nekem, hogy erre a filmre volt szüksége, nagyon sokat kapott tőle. De ugyanígy reflektálhat egy közeli hozzátartozó elvesztésére. Talán egy picike gyógyírt jelent.
- Már említettük, hogy a film könyvadaptáció. Rendezői szemmel mi a cél? Azért akartad megfilmesíteni, mert csupán szeretted volna a könyvet újra elmesélni a film eszközeivel, vagy úgy érezted, hogy a film képes hozzáadni valamit, amitől más, több lesz, mint a könyv?
- Is. Nagyon stimuláló kihívás volt. Nagy biztonságérzetet jelent egy adaptációhoz nyúlni. Ott már le van írva a történet, ki vannak találva a karakterek, megvan a mű szellemisége, amit aztán a film nem mindig tart tiszteletben, de én igyekeztem továbbadni azt, amit nekem adott a könyv.
Ami engem még inspirál, az a casting, a terepszemle, a képi megvalósítás.
Marosi Gábor operatőrrel kitalálni a szögeket, Rajk Lászlóval a helyszíneket. Ascher Irmával hónapokon át válogattuk a szereplőket. Szeretem, ahogy elkezd élni a produkció, ahogy megelevenedik a könyv. Aztán persze önálló életre kel. Muhi Klárával a forgatókönyvírás során kidobtunk sok mindent, és hozzáírtunk. A jelenetek mintegy 20%-a nincs benne a könyvben, főleg a vége felé. El kellett szakadni, hogy drámaibb legyen. Ez nagyon szép és komplex feladat.
