Szabó Benedek: Voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak
Bő két évvel a Történetek mások életéből és hárommal a Cím nélküli ötödik lemez után adta ki a Galaxisok új albumát, amit az orgonás hangzás dominál és nyolc dal kapott rajta helyet.
Szabó Benedeket a koncepció mellett arról is kérdeztük, tudatosan koncerteznek-e mostanában kevesebbet, és van-e benne rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy elég sokan lemorzsolódtak a közönségükből.
– 2020-ban különösen sűrű éved volt dalszerzőként: két lemezen összesen több mint 30 számot hoztatok ki. Mennyire könnyen jöttek ezután az új ötletek?
– Az előző album megjelenése után félig viccesen azt mondtam egy interjúban, hogy 2023-ig semmiképp nem akarok kihozni új Galaxisok-lemezt. Ezt komolyan gondoltam, de a megelőző évek történéseit ismerve valójában magam sem hittem. Legnagyobb meglepetésemre mégis az történt, hogy közel két évig semmiféle, Galaxisokhoz kötődő kreatív tevékenységem nem volt. Bár koncertezgettünk, számokat egyáltalán nem írtam és nem is igazán hiányzott a dolog. A többiek szintén el voltak foglalva az egyéb projektjeikkel. Végül 2021 végén kezdett körvonalazódni bennem az a koncepció, amiből a mostani lemez lett.
– Mit gondolsz utólag a Történetek mások életéből lemezről, megszerette a közönség?
– Azt hiszem, a legutóbbi A38-as koncertünkön, novemberben éreztem először igazán, hogy beérett ez a lemez és tényleg nagyon szereti a közönség azokat a dalokat, amiket játszani szoktunk róla. Mindig kell egy kis idő, amíg egy album elér erre a pontra, a zongorás Lehet, hogy rólad álmodtam esetében is hasonló volt a helyzet, bár ott azért nehezíti kissé a dolgot, hogy nem sok számot tartunk műsoron róla. A hatodikról azonnal elkezdtünk játszani rengeteget, és ezek nagy része a hallgatói statisztikákban is előkelő helyen szerepel.
– Van olyan dal a 21 közül, amit ma már tölteléknek érzel és nem biztos, hogy megírnád?
– Nincs. Azon a lemezen azt szerettem leginkább, hogy végre elengedhettem az ösztönös impulzusaimat, amelyek mindig is megvoltak bennem. Én alapvetően szeretek sokat lőni a céltáblára, még akkor is, ha egy része mellémegy. A Történetek mások életéből egy nagyon hullámzó hangulatú, és talán hullámzó színvonalú anyag lett, de számomra pont ezért sokkal izgalmasabb, mint egy aprólékosan összerakott, kompakt, tíz számos album. Kicsit olyan, mint egy álomvilág.
– Szinte közhely veled kapcsolatban, hogy nem igazán érdekelnek a közönség elvárásai: mindig olyan stílusban alkotsz, ami épp foglalkoztat. Az új lemezen van olyasmi, amit másképp csináltál volna, ha ez nem így lenne?
– Soha nem írok úgy, hogy közben arra gondolok, “na, ezt biztos nem fogják szeretni, de nem baj, mert szerintem így jó.” Szerintem az alkotás halála, ha az ember elkezd valamilyen külső szempontrendszer szerint írni. Én mindig hittem abban, amit Umberto Eco is elmondott A rózsa neve utószavában, vagy Thomas Mann a Dr. Faustusban: a közönségünket magunk teremtjük meg, nem egy létező közönségnek írunk.
– Mi lett az album koncepciója?
– A közvetlen előzmény, hogy akkoriban, 2021 végén kezdtem nagyon sok spanyol újhullámot, illetve ‘80-as évekbeli magyar undergroundot hallgatni. Az előbbi érdekessége, hogy a Franco utáni Spanyolországban olyan elképesztő kulturális robbanás zajlott le, aminek köszönhetően rengeteg rétegzenekar került át váratlanul a mainstreambe, és kezdte adni akár főműsoridőben a tévé. Utóbbiak közé pedig például a Kőnigh és a Ciklámen tartozott, ami szerintem egy egészen csodálatos, elveszett életmű a hazai könnyűzenében, vagy a szintén kiváló Cséb 80. A fentiek hatására körvonalazódott bennem szép lassan egy olyan belső szempontrendszer, amire fel tudtam húzni a lemezt. Kezdettől fogva egy rövidebb anyagban gondolkodtam, nem akartam tovább nyújtani annál, mint ameddig természetesen nyújtózkodna.
– Hogy találtál rá az orgonás hangzásvilágra, ami szinte az összes dalt meghatározza?
– Érdekes, hogy bár engem világ életemben lenyűgözött a szintetizátorok világa, és a kedvenc zenéim jelentős részében felbukkan ez a hangzás, a Galaxisok életművében mégse jellemző, hogy túl sok szintit vagy orgonát használtunk volna. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy csináltunk egy jórészt erre épülő lemezt, amelyen én egyetlen hangot sem játszom gitáron. Nyilván ezt a koncepció is hozta magával, ugyanis volt egy szabályrendszer, amit előre kikötöttem már a demók felvételénél: mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt négy ember élőben el tudja játszani.
Eldöntöttük továbbá azt is, hogy Ákos mindössze egyetlen, ‘80-as évekbeli kóruspedált használhat, semmilyen más effektet nem. Ezek a keretek szerintem nagyon jót tettek a végeredménynek.
A teljes új lemez:
– A többiek hozzátettek valamit szerzőként, mint ahogy az előző albumon, vagy ez ismét csak a te műved?
– A hatodik lemez valóban teljesen kollaboratív módon készült, a mostani viszont újra inkább hozzám kötődik. Általában kész demókkal érkeztem a próbákra, ezeken maximum finomítottunk négyesben. Egy kivétel van, az Időtlen idők, ami egyébként szerintem az egyik legjobb dal lett végül. Ez úgy született, hogy utolsó, nyolcadik dalnak egy olyan ötletet vittem le a terembe, ami nem volt jó.
Végül alig 15 perc alatt tényleg összeállt a dal: Laci elkezdte játszani a szuper basszustémát, Soma dobolt rá valamit, Ákos pedig rájátszott egy fantasztikus, Systers of Mercy-s gitártémát. Egyetlen alkalommal próbáltuk el, pár nap alatt írtam rá egy szöveget, majd egyből fel is vettük.
– A szövegek írása során mi inspirált, voltak-e konkrét élmények előtted?
– Inkább úgy mondanám, hogy a számok javarészében a zene és a koncepció szolgálatába álltak. A szövegek is az imént említett a stílussal, műfaji jellegzetességekkel próbáltak játszani, sok olyan van közöttük, ami egyszerűen csak jól hangzott. Akadnak olyanok, amelyek jelentése számomra is rejtély, viszont nagyon jól illeszkednek a zenéhez.
– Hogyan fog felépülni a koncertprogram ezután?
– Aki az utóbbi pár évben járt a Galaxisok koncertjeire, az tudhatja, hogy 95 százalékban mindig az utolsó pár lemezünk anyagát játsszuk, régebbi dalokhoz nem igazán szoktunk visszanyúlni. Ez most is így lesz, a 8 új dal mindegyike el fog hangzani az összes koncerten, azt pedig majd eldöntjük, a másik 8-10 szám hogyan fog összeállni. Ugyanakkor azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a műsor gerincét várhatóan a hatodik lemez adja majd a hetedik mellett.
– A második albumot, aminek alighanem a legtöbb rajongót köszönhettétek annak idején, továbbra sem szeretted meg?
– Nem, de ezen gondolkodni se igazán szoktam már mostanában. Elég sok idő eltelt azóta, és azt hiszem, voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak.
– Semmilyen rossz érzés nincsen benned azzal kapcsolatban, hogy érezhetően kevesebb ember kíváncsi rátok most, mint a legsikeresebb időszakotokban?
– A zenekar népszerűsége valóban 2017-18 környékén volt a csúcson, ha szerettem volna azt a vasat addig ütni, amíg meleg, megtehettem volna. Részemről meglehetősen tudatos visszahúzódás volt a csigaházba, hogy nem így tettem, mert szerintem a Galaxisok életműve kívülről nézve ha nem is példa nélküli itthon, de nagyon különleges.
A lemezbemutatót például a Gólyában tartjuk, de nem azért, mert úgy gondoltuk, hogy ennél nagyobb helyet már ne tudnánk megtölteni. Egyszerűen szerettem volna, ha végre egy olyan klubban mutatjuk be az új albumot, ami tökéletesen illeszkedik annak koncepciójába. Ehhez pedig a Gólyánál keresve sem találhattunk volna jobb helyet, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem fog mindenki beférni.
– Megélhetés szempontjából támaszkodsz a Galaxisokra?
– Kiegészítésként mindannyian támaszkodtunk, illetve támaszkodunk rá, egzisztenciálisan ugyanakkor soha nem volt létfontosságú. Nálunk mindig mindenki dolgozott a zene mellett, és ez nem egy kényszer, hanem tudatos döntés. A kulcsszó az, hogy semmi sem muszáj: oda megyünk el játszani és olyan lemezeket csinálunk, ahová és amilyeneket épp szeretnénk. Ez a szabadság pedig csakis annak köszönhető, hogy nem ebből élünk.
– Az a benyomásom, mintha egyébként is eléggé takaréklángon működne a zenekar, nagyjából a Covid utáni újraindulás óta. Ez tudatos döntés, vagy felkérésből is kevesebbet kaptok, mint korábban?
– A Covidot követően eleve nagyon kevesen tudtak visszaállni arra a koncertszámra, ami előtte jellemző volt. Csomó hely bezárt, a fesztivállufi is kipukkadt, akik pedig megmaradtak, kétszer meggondolják, kiket hívjanak el. Az viszont, hogy vidéki turnékat vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon takarékon bonyolítunk, tudatos döntés. Nem sokkal a lezárások feloldása után volt egy zenekari találkozónk, ahol arra jutottunk, hogy nem feltétlenül szeretnénk már a klasszikus őszi és tavaszi turnéciklusokat végigcsinálni újra meg újra. Lesz idén tavasszal is néhány vidéki koncertünk, de közel sem annyi, mint régen. A nyári fesztiválokra természetesen elmegyünk, ha hívnak, és szerencsére elég sok helyre hívnak.
– Tavaly óta egy újonnan alakult zenekarnak, a perui chichát játszó Litumának is tagja vagy. Ez mit ad neked a Galaxisokhoz képest?
– Ugyanolyan fontos számomra, mint a Galaxisok, ugyanakkor teljesen más érzés és szerep. A Litumában, bár én alapítottam a zenekart, egyszerűen csak egy nagyon alázatos basszusgitáros vagyok, egyáltalán nem próbálom a kreatív elképzeléseimet ráérőltetni a többiekre. Van egy csodálatos gitárosunk, Tisza Gergő, aki a saját számaink többségéért és a hangzásunkért is felel. Bár mindannyian ismerjük a chichát, mint műfajt, mégis ő az együttes zenei vezetője. Nagyon várom, hogy megjelenjen az első, 4 számos EP-nk, amit még tavaly vettünk fel. Szerencsére koncertezni és egy-két fesztiválra is hívnak már bennünket.
– Cz.K. Sebő zenekarával is fellépsz időnként basszusgitárosként, ott szintén ez a hozzáállásod?
– Ott nagyon sporadikusan játszom, mivel Sebőnek is számos másik projektje van. A triója néha tetszhalott, aztán feléled és olyankor van egy-két koncert, általában tőle függ, hogy mennyi. A dalszerzésbe nála se folyok bele, basszustémák terén ugyanakkor nagyobb fokú autonómiával rendelkezem. Végső soron viszont ez is egy abszolút támogató szerep Somának és nekem, hogy kialakíthatjuk azt a ritmusszekciót, ami Sebő csodálatos számainak a megszólaltatásához kell.
– A Zombie Girlfriendet teljesen félretetted?
– Kezdem úgy látni, hogy a Zombie Girlfriend 7 évente mutat aktivitást, szóval mivel 2018-ban jelent meg utoljára lemezünk, egyelőre még ráérünk… Ez mindig egy változó tagságú projekt volt, ami időről időre feltámadt, persze vannak azért stabil pontjai: például Kádár Eszter, akivel a legrégebb óta zenélek együtt (már amikor épp működik a zenekar), illetve Laci is nagyon régóta benne van. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy lesz egy új album valamikor a közeljövőben, nekem ezek általában impulzusszerűen szoktak jönni. Erőltetni mindenesetre nem szeretném.
– Azon gondolkodtál már, a Galaxisokat merre viszed tovább? Van olyan stílus, amit még nem próbáltál ki, de szeretnél?
– Volt már olyan a Galaxisok történetében, hogy amikor megjelent egy lemezünk, már tudtam, milyen lesz a következő, de most nincs ilyen elképzelésem. Az ugyanakkor megfordult a fejemben, hogy a zenekar pályaívének tökéletes lezárása a szövegközpontú első lemezek antitéziseként egy teljesen instrumentális album lenne. Nem szeretném megijeszteni a közönséget, de könnyen lehet, hogy erre egyszer még sor fog kerülni. Most viszont ha van is koncepció, az annyi, hogy megpróbálunk együtt számokat írni a próbateremben. Úgy érzem, a szintetizátorokban még bőven akad potenciál, szóval könnyen lehet, hogy ezek megmaradnak, de hogy merre visz minket a zene, az egyelőre számomra is rejtély.
