Szabó Benedek: Ma nem tudnám hitelesen azt énekelni, hogy „mégiscsak ezek a legszebb éveink”
Lehet, hogy rólad álmodtam címmel október elején jelent meg a Szabó Benedek és a Galaxisok negyedik nagylemeze, amely már nem először hoz éles fordulatot a zenekar hangzás- és szövegvilágába, de most talán minden eddiginél nagyobb a különbség.
A korábbi generációs témájú, tábortűzi slágereket álomszerű, lassú folyású dalok váltották fel, amelyekben gitár helyett a zongora kapta a főszerepet.
De vajon mennyire volt merész húzás ez, működni fog-e élőben, és tartós lesz-e az irányváltás, vagy egyszer majd visszakanyarodnak a gyökerekhez? Erről (is) beszélgettünk.
– Négy lemez alatt három teljesen eltérő arcodat mutattad meg. Te ezt útkeresésnek látod, vagy tudatosan nem akartál benne maradni egyetlen skatulyában sem?
– Annyiban útkeresés, amennyiben az élet is az. Én elég rövid ideig vagyok csak képes egy dologgal foglalkozni, utána elkerülhetetlenül megunom. Amit a Galaxisokkal az elején csináltam, azt is nagyon hamar meguntam, így lett a harmadik lemez teljesen más, mint az első kettő – majd a negyedik ismét. Persze van ebben egy kis dac is, nem szeretek belesüppedni kényelmes dolgokba.
Például kifejezetten taszít az a jövőkép, hogy mondjuk 5 év múlva teltház előtt játszunk a Budapest Parkban, olyan embereknek, akik túlnyomó része alig 1-2 slágert ismer tőlünk.
Ezt mindenképp igyekeztem elkerülni, és azt hiszem, a negyedik lemezzel garantáltam, hogy jó darabig nem fog megtörténni.
– Ezzel azért nem sok zenész van így, lássuk be...
– Nem az önsorsrontás a célom, csak szeretnék valahonnan valahová eljutni a Galaxisokkal, és ebbe nem nagyon fér bele, amit az imént felvázoltam. Maga a siker nincs ellenemre, félreértés ne essék, sőt kifejezetten élvezem – de egy határt azért mindenképp szeretnék meghúzni.
A teljes új album:
– Még a lemez megjelenése előtt mondtad többször is, hogy most kell eljönni annak, aki táncolni akar a koncerteken, mert az új dalokra már csak elaludni lehet majd. Ez persze poénosan hangzik, de őszintén: nem félsz, hogy tényleg teljesen le fog ülni a hangulat?
– Komolyan gondoltam, hogy nem lesz nagy tánc, hiszen a mostani turnén eljátsszuk a teljes új lemezt, tehát a repertoár fennmaradó részét is ehhez kell igazítani. Előtérben lesznek a korábbi albumok lassabb számai, főleg az elsőről fogunk sok rég félretett dalt elővenni. Ez már nagyon időszerű volt, hiszen ezt a lemezt nagyon szeretem, a másodikat viszont nem igazán, így arról csak alig lesz valami.
Át fog alakulni a program, ami nem azt jelenti, hogy most már örökre így marad, de egy ideig biztosan. Meglátjuk, hogy reagál majd a közönség.
Szerencsére azt vettem észre, hogy a mi közönségünk kimondottan érdeklődő, jól adaptálódó emberekből áll. Véletlenül sem szeretném őket hülyének nézni, ezért nem gondolom róluk, hogy majd egy másodperc alatt elfordulnak tőlünk.
Biztos lesznek ilyenek is, de ezzel muszáj számolni.
– A zenekar többi tagja hogy fogadta az új irányvonalat? Azonnal támogatták, vagy voltak vitáitok?
– Nem beszélgettünk sokat erről, de úgy tűnt nekem, hogy amikor először megmutattam nekik a számokat tavaly év végén, idén év elején, még kicsit kevéssé voltak lelkesek. A rákövetkező hónapok és a lemezfelvétel során viszont azt éreztem, hogy ez megváltozott, és nekik is megtetszett a koncepció. Szerintem a stúdiózás kezdetére jöttek rá, hogy bár tényleg nagy változás az eddigiekhez kéepst, de egy tök jó lehetőség, hogy kipróbáljunk valami egészen mást, amit zenészként nagyon lehet élvezni.
– Mi vitt téged pont efelé, hogy telerakj egy lemezt lassú, vagy legfeljebb középtempós, zongorás balladákkal?
– Egyszerűen úgy éreztem, hogy azok a témák, amelyekről írni szeretnék, ezt a fajta zenei keretet kívánják meg. Illetve maga a zenei keret, ami a zongora-tanulmányaimból fakadt, szintén ilyen szövegeket kívánt meg. A két dolog kölcsönösen hatott egymásra.
De szerintem egy zenekar pályafutása legyen olyan, mint egy ember élete. Ahogy utóbbi során is váltogatják egymást a teljesen különböző szakaszok, úgy a lemezeknek sem árt, ha időnként erősen különböznek egymástól. A haladás viszont nem feltétlenül egyenes vonalú: simán lehet, hogy egyszer majd visszakanyarodunk egy korábban már érintett tematikához vagy stílusvilághoz. Ez egyelőre nekem is rejtély, és sokkal szórakoztatóbb, mintha ugyanazt a dolgot próbálnánk folyamatosan csiszolni és finomítani.
– A zongorázás teljesen új volt neked, vagy foglalkoztál már vele korábban?
– Teljesen új, bár 11-12 évesen rövid ideig próbálkoztam vele, de egyáltalán sehova nem jutottam.
Két éve, amikor a Focipályákon sétálsz át éjszaka lemezt rögzítettük, még annyira nem értettem hozzá, hogy az Olasz film című szám orgonaszólóját is Sallai Lacinak kellett feljátszania, pedig az összesen 3 akkord.
Aztán 2016 végén elegem lett belőle, hogy jó tíz éve egyáltalán semmi új dolgot nem sajátítottam el, és mivel a zongora régóta szívemnek kedves hangszer volt, elképesztő elánnal vetettem bele magam. Bő másfél éve tanulom, és most már az eredménye is hallható.
– Jelenleg a fő hangszeredként tekintesz rá?
– Ezeknek a tanulmányoknak köszönhetően – és itt most a zongora mellett a zeneelméletre is gondolok, amibe azzal párhuzamosan szintén beleástam magam – elképesztően kinyílt számomra a világ zeneileg. Rengeteget foglalkozom mostanában hangszereléssel, rendszeresen készítek olyan felvételeket otthon, ahol minden hangszeren én játszom.
Gitáron is elkezdtem gyakorolni, ami elég példátlan, utoljára talán 16 éves koromban fordult elő aktívan. Ezt mind a zongoratanulás hozta magával, szóval nem mondanám a fő hangszeremnek, de általánosságban sokkal többet foglalkozom azóta a zenélés technikai részével, ami rendkívül jó érzés.
– A Huszonöt című számot már régóta nem játsszátok, pedig valamikor stabil eleme volt a repertoárnak. Van még olyan dalod, amit ma már nem szívesen veszel elő?
– Nyáron elhagytuk A teljesség felé-t a programból, aminek nem az volt az oka, hogy én dacosan szerettem volna megfosztani a legnagyobb slágerünktől a közönséget.
Sokkal inkább az, hogy nem éreztem jól magam attól, hogy azt éneklem, „akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink”, miközben ez 2018-ban Magyarországon nem gondolom, hogy megállja a helyét. Egyszerűen nem éreztem a magaménak.
Szintén belejátszik, hogy ez a szám a második lemezen volt, és mint az előbb már említettem, a négy közül ezt érzem a legkevésbé erősnek: szerintem zeneileg és szövegileg sem állta ki az idő próbáját.
– Pedig valószínűleg ezekkel a dalokkal tudott a legtöbb ember azonosulni, így a legtöbb új rajongót is ennek köszönhetitek.
– Ez elsősorban A teljesség felé-nek köszönhető, és nagyon hálás vagyok érte, de én személy szerint nem ezt a lemezt akartam megírni annak idején, hanem egy ettől egészen különbözőt. Eredetileg azon lett volna egyébként a Boldoggá akarlak tenni és az Innen el is. Csak aztán különböző magánéleti okok miatt öncenzúrát hajtottam végre, és megírtam helyette A legszebb éveinket, ami kicsit az újrahasznosítása volt az első albumnak, zeneileg sokkal rosszabb megoldásokkal. Visszatekintve én ezt a lemezt egyfajta ökölrázós, tábortűz körül éneklős, kicsit populista és demagóg dolognak érzem, és ezért viszonylag kevés olyan dal van rajta, amit a mai napig szívesen játszom.
– Azért nyugtass meg, hogy nem kell rosszul éreznem magam, amiért szerintem ez igen is egy tök jó lemez...
– Persze, őszintén szólva rohadtul nem kell foglalkozni azzal, hogy egy zenész mit mond a saját lemezéről. Ahogy azzal sem, hogy egy zenész mit mond a világról.
Sokan elkövetik a hibát, hogy azt hiszik, ha valaki értékes dolgokat adott át nekik a lemezei által, az majd az élet más területein is hasonlóan értékes dolgokat oszt meg velük.
Ezért van, hogy rengetegszer kérdeznek nagy megmondónak vélt zenészeket közéletről, párkapcsolatokról, életvezetési tanácsokról, miközben én például tudom magamról, hogy ha kapok egy ilyen kérdést, többnyire csak össze-vissza beszélek.
– Ha már itt tartunk, a zenekari Facebook-oldalt viszont te is elég gyakran használod a saját üzenőfaladként. Ez hogy fér össze?
– Úgy, hogy lehet rám hallgatni, de egyáltalán nem muszáj. Bármennyire is sznob felhangja van, én leginkább egyfajta kultúrmissziónak tekintem az egész zenekar működését. Ez az egyik legjobb dolog számomra a Galaxisokban: az eddig elért közepes ismertségünket arra használhatom, hogy megmutassak olyan dolgokat, amiket nagyon szeretek, de ők még nem feltétlenül ismernek.
Ezért ajánlok nagyon sokszor könyveket és zenéket, illetve ezért háborodok fel nyilvánosan, ha bezár egy általam szeretett és látogatott hely Budapesten.
Ugye, mint tudjuk, Magyarországon ez az ellenállás leginkább bevett módja, ha írsz egy sopánkodó Facebook-posztot, majd elégedetten hátradőlsz, hogy te megtettél mindent.
De komolyra fordítva, erősen gondolkodom egy olyan fesztivál megszervezésében, ahol azok a zenekarok kapnának fellépési lehetőséget, akik pont az említett klubok bezárása miatt szép lassan mindenhonnan kiszorulnak. Nem biztos, hogy erre Budapesten kerülne sor: akár Baján is el tudnám képzelni. Van is már néhány név a fejemben, akiket szívesen meghívnék. Ez most az egyik nagy álmom.
– Mennyire tekintesz hivatásként a zenélésre?
– Nyaranta sokkal inkább, hiszen nagyságrendekkel több koncert van és több pénzt is lehet vele keresni, mint az év többi időszakában. Stabil munkaként ebből adódóan nem tekintek rá, hivatásként viszont talán igen, hiszen ha van olyan dolog az életemben, ami nélkül nem igazán tudnék élni, az a zene. És a hivatás szónak végül is ez a klasszikus definíciója: valami, ami nagyon fontos neked, és amit bármi áron csinálnod kell.
Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azt is, hogy legyen polgári munkám mellette, mert szerintem borzasztóan lehangoló, ha ma Magyarországon valaki nem dolgozik a zene mellett, még akkor is, ha megteheti.
Ez nem egy akkora ország, hogy hónapokra el tudjál menni turnézni, így egyszerűen nem tölti ki annyira az idődet, hogy teljesnek mondhasd az életed.
Ráadásul amellett, hogy zenélek és dolgozom, még nagyon sok más dolog is foglalkoztat. Ilyen mondjuk a prózaírás, bár az utóbbi időben kicsit hanyagoltam, és nem is vagyok biztos benne, hogy a prózám kiemelkedő minőségű. De ettől még szeretek írni és minden bizonnyal fogok is, csak legfeljebb majd nem mutatom meg senkinek.
– Az A38-as lemezbemutató koncertre másfél hónappal hamarabb elfogyott minden jegy, meg is kellett hirdetni egy plusz dátumot. Tavasszal pedig az Akvárium nagytermét is megtöltöttétek. Vannak még megugrandó célok előttetek?
– Szuper dolog, hogy eljutottunk idáig, de pont arra vágyom legkevésbé, hogy elkezdjünk telt házakat számolgatni és egyre agresszívabb kampányokkal még több embert bevonzani. Tök jó, ha sokan vannak a koncertjeinken, de más zenekarokon azt látom, hogy egy idő után ez óhatatlanul a minőség rovására megy. Nem feltétlenül zeneileg, inkább a közönség összetételét tekintve.
Ahogy az elején már említettem, egy Budapest Parkot biztos nem fogsz megtölteni olyanokkal, akik behatóan ismerik a zenekar munkásságát. A jelenlegi közönségünkkel nagyon jó a viszonyunk, ez még pont egy olyan házibuli, amit el tudsz menedzselni – lehet, hogy ez csak az én hülyeségem, de egy adott ponton túl nem szívesen hígítanám tovább.
