Semminek érezte magát az Omega nélkül, nélküle nincs többé Omega - Kóbor János halálára
1970. szeptember 4. Szüleim életemben először engedtek el rock-koncertre a Kisstadionba. Lemezről akkor már ismertem a zenekart, a második albumukat különösen szerettem. A koncert plakátján énekesük többé-kevésbé sikerült rajza volt látható. Amikor a két előbanda után megjelentek a színen, elkezdett esni az eső, de mintha az első akkordok el is riasztották volna az égieket. A szőke, nyúlánk frontember fekete rojtos ruhában rögtön kiváltotta a tinédzserek sikolyát, amikor belekezdett: „Hallottam hírét a tékozló fiúnak”.
Aznap váltam egyszer s mindenkorra Omega-rajongóvá és Mecky, azaz Kóbor János csodálójává. Még szüleimnek is megbocsátottam, hogy következetesen „Kóbor Muki”-nak emlegették, egy szintén nagy kedvenc svéd mesekönyv nyomán. Nem sokkal a koncert után Helsinkibe vitt a sorsom, és frissen szerzett finn barátaimnak, akik akkoriban már élőben hallhatták a Deep Purple-t, Frank Zappát és a kor más nagyágyúit, büszkén mutogattam a korai Omega-lemezeket.
Mecky egy remek, felkészült zenészekből álló, már a 60-as évek végétől a nyugati rock-kal lépést tartó együttes frontembere volt, aki külsejével, mozgásával, a közönséggel való kommunikációjával, egyedi testbeszédében betöltötte a színpadot, egészen különleges energia áradt belőle. Az együttes három „alapító atyjának” egyike volt Benkő Lászlóval és Laux Józseffel, és utolsó élőként végsőkig kitartott.
A mi korosztályunk az elsők között volt, amely az Omegán nőtt fel, amelynek a Tízezer lépés volt a kamaszkori eszmélés egyik alapélménye. Mecky imázsa tudott lenni annak a zenekarnak, amely először gondolkodott látványos színpadképekben, az űrvilágtól (Időrabló, Gammapolis) a totális társadalom megjelenítéséig (Az arc) és amely élőben is törekedett a tökéletes hangzásra. Nemcsak hatalmas szőke sörénye vált fogalommá, hanem énekstílusa is, a keményebb dalokban lefelé húzott hangsorokkal, de a líra sem volt számára idegen. Nem túlzás azt mondani, hogy a Gyöngyhajú lány egyik nemzedéki himnuszunk lett, miként az utánunk következőknek a Fekete pillangó.
Felejthetetlen koncertélmények egész sora szól bennem a mai napig: az 1972-es turné hódmezővásárhelyi előadása, amelynek végén a fényektől darabokra tört a színpadkép a Varázslatos fehér kő zárófutamai alatt; az 1982-es, Jancsó Miklós rendezte koncertsorozat, amelyből az utolsót egy nappal elcsúsztatták Brezsnyev elvtárs temetése miatt; az 1987-es Kisstadion és az 1994-es, felhőszakadás sújtotta Népstadion-buli, amikor Mecky és társai, szó szerint az életüket kockáztatva egy végzetes áramütéstől, együtt áztak ronggyá 60 ezer emberrel.
Aki közelről ismerte Kóbor Jánost, tudja róla, hogy rendkívül józan gondolkodású, és hosszútávra tervező ember volt. Nem véletlen, hogy ő hozta létre a 80-as évek elején az Omega stúdiót, ahol a magyar rock-bandák egész sora készíthette el lemezét profi körülmények között. Sokszor találkoztunk, többször interjúztunk is, álomalany volt, mert jószerével „nyomdakészen” fogalmazott. Amikor 2013. május 17-én felhívtam a 70. születésnapján, egy ismeretlen fiatalember vette fel, és egy kis türelmet kért, mert „Mecky bácsi éppen most kötött ki a vitorlásával”. Lenyűgöző sportos fizikummal rendelkezett, soha nem voltak káros szenvedélyei, talán túlságosan is bízott szervezetében. Benkő László és Mihály Tamás tavalyi halála nagyon megviselte, de kötelességének érezte, hogy elvigye az Omegát a 60. születésnapig…
A Népstadion-koncert előtt, amikor körbeinterjúztam az egész együttest, Mecky így beszélt örök együtteséről: „Én az Omega nélkül nem érzem magam semminek, senkinek”. Amikor meghallottam halálhírét, azonnal ez a mondata szólalt bennem. Nélküle viszont Omega sincsen többé.
„Koncertünk most félbeszakadt, folytatjuk, ha eljön a holnap” – énekelte Mecky a Tízezer lépés utolsó dalában. Elővettem a több mint 50 éves bakelitet, hogy megőrizzünk valamit kamaszkorunk ellopott varázslatából.