Rekordbevételt ért el A szürke ötven árnyalata

Mindig is kedveltem Stephen Graham munkásságát. Először a Blöff Tommyjaként ismertem meg a brit karakterszínészt, de kisebb szerepekben láthattuk Az elit alakulatban és A Karib-tenger kalózai negyedik és ötödik részében is. A tavalyi Testeket szinte csak miatta volt érdemes megnézni. A hatalmas filmográfiával rendelkező színész számára az igazi áttörést talán a Gengszterkorzó hozta el, ő alakította Al Caponét a nagyszabású HBO sorozatban.

Ezután Graham egy kicsit átállt a kamerák másik oldalára is, és beszállt a Boiling Point sorozatba mint főszereplő, író és producer. A széria a Forráspont című, feszült thrillerből készült, amiben szintén Graham volt a főszereplő. A páros végül együtt hozta tető alá 2025 eddigi legjobb minisorozatát, a Kamaszokat. Itt aztán kendőzetlenül és kegyetlenül mutatják be, miként hat a modern világ a családokra, és kiemelten az iskolásokra.

De miért is fontos alkotás a Kamaszok? A Netflixen látható minisorozat szinte egy csoda. Nemcsak történetileg és a mondanivaló szempontjából, de a megvalósítás is egy hatalmas filmtechnikai teljesítmény. Philip Barantini rendező szintén sokadik projektjében dolgozik együtt a Graham-Thorne kettőssel.

A Kamaszok valós időben, vágatlanul mutat be egy-egy órát a szereplőink történetéből. Akik tisztában vannak azzal, hogyan készülnek a filmek, tátott szájjal fogják nézni a Kamaszok minden pillanatát. Itt nincsen több kameraállás, sem rejtett vágások. Minden rész az elejétől a végéig óramű pontosságú, megtervezett remekmű. Mindezt úgy, hogy a második rész például egy középiskolában játszódik, több száz statisztával, CGI nélkül, tehát nem egy háromszereplős drámáról beszélünk (legalábbis ott). A készítők szerint egyetlen egy alkalommal használtak vizuális effekteket, amikor a kamera átment egy ablakon, ott eredetileg nem volt üveg a keretben.

Ami a legszebb az egészben, hogy ez a technikai teljesítmény ténylegesen hozzátesz a történethez. Feszültté és autentikussá teszi a cselekményt úgy, hogy nem vált át dokumentarista stílusba, mint egy kézikamera tenné.

Történetünk szerint van egy gyilkosság, ami miatt a rendőrség rajtaüt egy családon, elfogják a 13 éves Jamie Millert (Owen Cooper), kirángatják otthonából, és viszik is a rendőrőrsre, mert szinte bombabiztos bizonyítékuk van rá, hogy a fiú a tettes. A fiatalt azzal vádolják, hogy különös kegyetlenséggel megkéselte két évvel idősebb iskolatársát. Nem árulok el sokat a cselekményből, de maradjunk annyiban, hogy nagyon kemény gyomrost ad a nézőknek, és egy olyan képet fest a mai tinik világáról, amitől lehet, hogy sokan átgondolják a gyerekvállalást.

Az első rész az elfogást mutatja be, megismerjük a rendőri procedúrát, a második a nyomozókat követi, ahogy tárgyi bizonyítékokat próbálnak gyűjteni az iskolában. A folytatásban a gyanúsított fiú és egy pszichiáter beszélgetnek, végül az utolsóban 13 hónappal a történések után megismerjük a bűncselekmény és a nyomozás következményeit a család szemszögéből, és a szülői bűntudatra koncentrálunk. Zseniális, mást nem lehet rá mondani.

Aki szeretné látni, hogy készült a sorozat, íme a werkfilm:

A legszebb az egészben, hogy egyrészt a gyanúsított nem egy szegény családból származik, és nem is tűnik egyértelműen bűnösnek. Egészen sokáig bizonytalanságban tartják a nézőt, és amikor valami kiderül a karakterekkel kapcsolatban, együtt kapjuk a gyomrosokat a szereplőkkel. Itt bizony nem csak egy tini okoz egy tragédiát, hanem több tényezőre kell bontani a felelősséget. De nem is ez a lényeg. Mondhatni, hogy a társadalom a hibás az egészért, miközben nem tolják az arcunkba ezt az üzenetet.

Nem is olyan régen ugyanis történt egy hasonló eset, ám ott az elkövető nem épp egy jómódú családból származott. Sokan rögtön társadalmi cenzúrával és finomkodással vádolták a Netflixet, de a készítők elmondták, hogy mindig is egy viszonylag jómódú fehér fiút akartak főszereplőnek, hiszen így jóval nagyobbat ütött a „bárkivel megtörténhet” üzenet. Ez a kisebb internetes félreértés sem tudta elrontani a Kamaszkor reputációját.

Márpedig ez tényleg bárkivel megtörténhet. Egyáltalán nem látunk lehetetlen, vagy különleges körülményeket. Ez pedig nagyon ijesztő, szinte horrorszintű történet lehet egy szülőnek. Több helyen arról olvastam, hogy nem tudták szülők egyben végignézni a négyrészes sorozatot, annyira brutális. A harmadik epizód gyakorlatilag egy kétszemélyes kamaradráma a diák és a pszichológus között. Ennek a résznek köszönhettem, hogy nem bírtam leállni, és megnéztem az utolsó epizódot is.

Fiatal kora ellenére hihetetlenül jó ritmusban tudott váltani a viselkedésmódjai és hangnemei között. A pszichológussal gyakorlatilag élete egyik legfontosabb beszélgetését szinte párbajként éljük meg, aminek komoly hatásai lesznek a fiatal jövőjére. Az első epizód visszahúzódó, megszeppent Jamie-je sehol nem volt az epizód alatt.

Nem tudom jobban dicsérni a sorozatot. Ennél jobb dolgot régen láttam a Netflix kínálatában. Nehéz történet, bámulatos megvalósításban. Philip Barantini rendezése, Matthew Lewis kamerakezelése, Stephen Graham, aki az apát játssza, és Owen Cooper játéka önmagában megéri a megtekintést.

Nem kellemes élmény, nem egy családi téma, de úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kellene. Nagyon felgyorsult a világ, rengeteg inger éri a fiatalokat, sokkal több, mint akár 10 évvel ezelőtt. Ez persze nem feltétlen rossz, de itt jönnek képbe a generációs különbségek. Lehet, hogy a szülőknek jobban bele kellene ásni magukat, hogy online mit csinálnak a gyerekeik? Nem tudom. Nincs erre igazán válasz, mert a szülők kezében tényleg csak a remény és a bizalom marad a gyermekek felé, hogy normálisan fog viselkedni. Nem lehet megvédeni őket a kamaszkortól és önmaguktól.

A fiatalabbaknak pedig meg kellene érteniük, hogy döntéseiknek komoly következményei vannak. Fontos lenne megszabadulni a „mást bánts, addig se téged bántanak” attitűdtől, de mint tudjuk, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Az online és fizikai zaklatás és az erőszak gyakori jelenségek az iskolákban, főleg a briteknél. Ez egy közel tökéletes sorozat, ám nem hozta meg a kedvem a gyerekvállaláshoz.

A Kamaszok magyar szinkronnal is megtekinthető a Netflix műsorán.

Keira Christina Knightley 1985. március 26-án született London délnyugati részén, Teddingtonban. A szülei, a skót Sharman Macdonald és az angol Will Knightley mindketten színpadi színészek voltak, az anyja emellett még drámaíró is, illetve van egy Caleb nevű bátyja. Úgy volt, hogy a Kiera nevet kapja, a Kira angolosított formáját, méghozzá a szovjet műkorcsolyázó, Kira Ivanova után, akinek az apja nagy rajongója volt. Az anyja azonban rosszul írta le a nevet az anyakönyi kivonathoz, az e-t az i elé tette, és végül így is hagyták.

A család komoly anyagi gondokkal küzdött a bátyja születése után, ezért Will csak akkor egyezett bele egy második gyermekbe, ha az anyja előbb elad egy színdarabot. A szülei változó mértékű sikerei azonban nem tántorították el Knightley-t a szakma iránti kíváncsiságától. Ráadásául az anyja már nagyon korán bevezette a gyermekeit a színház és a balett világába.

Hatéves volt, amikor diszlexiát diagnosztizáltak nála. „Mindig is szerettem a szavakat, ami furcsa dolog, tekintve, hogy valójában nem tudtam elolvasni őket. Mire 11 éves lettem, szerencsére úgy ítélték meg, hogy kellőképpen le tudtam ezt küzdeni” – magyarázta Keira, aki még mindig lassan olvas, és nem tud hangosan felolvasni.

Ennek ellenére céltudatos volt abban, hogy színésznő lehessen. Hatévesen már volt ügynöke, s ez vezetett ahhoz, hogy számos kisebb szerepet kapott tévés drámákban. Emellett számos helyi amatőr színpadni produkcióban játszott, amelyek között szerepelt az After Juliet című darab is, amit az édesanyja írt. Knightley az Esher College-ban kezdte meg a főiskolai tanulmányait, de egy év után otthagyta, hogy a színészi karrierjére koncentrálhasson. Az édesanyja barátai arra biztatták, hogy jelentkezzen egy drámaiskolába, amit ő anyagi és szakmai okokból visszautasított.

Túl gyors siker

Nyolcévesen kapta meg első mozgóképes szerepét az 1993-as Screen One című sorozat Royal Celebration című epizódjában, az első mozifilmje pedig az 1995-ös Halálos kötődés című, egyébként elég gyenge romantikus dráma volt Stephen Dorff és Gabrielle Anwar főszereplésével. Majd jött a nagy lehetőség: 13 évesen szerepet kapott a Star Wars I. rész: Baljós árnyakban. A szülei megpróbálták meggyőzni, hogy ne jelentkezzen a meghallgatásra, de ő mégis elment rá, mivel nagy Star Wars-rajongó volt. Ki is választották őt Amidala hercegnő hasonmása, Sabé szerepére, a döntésben így nagy szerepet játszott, hogy Keira feltűnően hasonlított Natalie Portmanre. Később mindketten bevallották, hogy a saját anyjuk sem tudta megkülönböztetni őket egymástól az Amidala-jelmezben és -sminkben. Sőt, Knightley azt is hozzátette, hogy minden egyes nap sírt a forgatáson, annyira kényelmetlenül érezte magát a királynői hacukában.

Sabé csak egy apró szerep volt, igaz, egy hatalmas filmben, de az áttörésre még így is várni kellett pár évet. 2002-ben viszont az is megtörtént, méghozzá a Csavard be, mint Beckham című focis vígjátékban. Knightley három hónapig edzett, hogy felkészüljön a szerepére, de jól tette, mivel a film Golden Globe-jelölést kapott, az arcát és a nevét pedig rengetegen megjegyezték.

Például a 2003-as A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka alkotói is, akik felkérték őt Elizabeth Swann szerepére, amivel világszerte ismertté tették őt. Mindössze 17 éves volt a forgatáskor, és 18, mire bemutatták a filmet. Keira mindenesetre azon tűnődött, hogy vajon sikeres lesz-e a film, amely egy vidámparki látványosságon alapult, ráadásul a kalóztörténetek akkortájt nem voltak népszerűek. „Emlékszem, amikor a forgatáson voltam, azt gondoltam: »Oké, mi ez? Jó lesz ez egyáltalán?«” - mesélte.

A film végül jó lett, sőt, egyben kasszasiker is, mivel több mint 650 millió dollárt hozott a mozikból szerte a világon. Még ugyanabban az évben, 2003-ban jött az Igazából szerelem is, egy újabb nagy siker, amiben neki is emlékezetes mellékszerepe és jelenete volt (ahogy kb. minden más színésznek is).

A film egyben elindította őt a kosztumös filmek útján, amelyekre előszeretettel mondott igent a következő években (pl. Vágy és vezeklés, Selyem, A hercegnő, Az irányítás határai, Veszélyes vágy, Anna Karenina stb.)

A Büszkeség és balítéletben Elizabeth Bennet szerepéért ráadásul 21 évesen megkapta az első Oscar-jelölését a legjobb női főszereplők kategóriájában. Ekkor egyébként jó néhány, a tehetségében addig kételkedő kritikust maga mellé tudott állítani: „Sokáig mindenki azt mondta: »Ó, ő csak egy csinos pofi, de egyáltalán nem tud színészkedni.« Én pedig úgy voltam vele: »Hát, talán igazuk van, nem tudom.« Így legalább egy időre elhallgattattam őket.” A Büszkeség és balítélet rendezője, Joe Wright pedig ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: „Azt hiszem, egy ideig alábecsülték őt, ő viszont meg akarta ezt cáfolni, amikor eljátszotta Elizabeth-et. Biztos akart lenni benne, hogy okkal kapja meg azt a fajta figyelmet, amit megérdemel. Ő nem különösebben van oda ezért az egész celebes hülyeségért. Keira valójában nagyon szereti a színészi mesterséget, és csak a lehető legjobban akarja művelni.”

Sokáig kereste önmagát

Ebben az időszakban tért vissza Keira A Karib-tenger kalózai második és harmadik filmjében (2006: Holtak kincse, 2007: A világ végén) is, ami újabb hatalmas kasszasikereket írt a filmográfiájába. A gyors felemelkedés azonban nem volt könnyű a fiatal színésznőnek, aki már a húszas évei közepén visszalépett a nagyobb szerepektől. Egy 2018-as interjúban elárulta, hogy 22 éves korában idegösszeomlása volt, később pedig poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizáltak nála a karrierje során rá nehezedő nyomás miatt. Emiatt akkor három hónapon keresztül nem mozdult ki a lakásából, egészen 2008 elejéig. Hipnoterápiára volt szüksége ahhoz, hogy megelőzze a gyakran rátörő pánikrohamokat, és hogy részt tudjon venni a BAFTA-díjátadó gálán, amelyen őt is jelölték a Vágy és vezeklésért. „PTSD-m és pánikrohamaim voltak” – mondta. „Szó szerint egy évig nem tudtam dolgozni, és fogalmam sem volt, hogy elmúlik-e ez valaha. Szerencsére sziklaszilárd hátterem volt már akkor is. A családom és a kicsi, de nagyon közeli baráti köröm felkarolt, és azt hiszem, nélkülük egészen más lett volna a történet vége... Végső soron nem akartam, hogy a média és a lesifotósok nyerjenek. Az egyetlen dolog, amit szeretnék csinálni, az a filmkészítés.”

„Nagyon szerettem volna valami olyat csinálni, amiben van remény, mert addig nem volt” – magyarázta Keira egy interjúban. „Úgy értem, nem nekem, hanem a karaktereknek. Szóval ez jó ötletnek tűnt. Ez egy teljesen más színészi és filmkészítési stílus. Ráadásul szórakoztató volt, és kihívást is jelentett.”

E film kapcsán robbant ki akkoriban egy kisebb botrány, amikor három évvel a Szerelemre hangszerelve bemutatása után a rendező, John Carney egy interjúban kritizálta Knightley színészi játékát. „Nem akarom ócsárolni Keirát, de tudod, nehéz filmszínésznek lenni, ami megkövetel egy bizonyos szintű őszinteséget és önelemzést, amire szerintem ő még nem áll készen, és azt hiszem, erre még a filmben sem állt készen” – mondta a Sing Street direktora.

Ezt követően néhány rendező, aki korábban együtt dolgozott Knightley-val, a közösségi médiában a védelmébe vette őt, mondván, mindig kifogástalan munkával és odaadással járult hozzá a projektjei sikeréhez, minőségéhez. Carney pedig később bocsánatot kért a megjegyzéséért. „Szégyellem magam, hogy ilyeneket mondtam, és próbálok elszámolni azzal, amit rólam mondanak” – írta a Twitteren. „Azzal, hogy megpróbáltam lyukakat ütni a munkámon, végül mást hibáztattam. Keira semmi mást nem tett, csak profi és elkötelezett volt a film során, és óriási mértékben hozzájárult a sikerhez.”

Keira pedig ezután újra megmutatta mindenkinek, mit tud, mivel 2015-ben megkapta a második Oscar-jelölését is a Kódjátszma (2014) című filmben nyújtott alakításáért. Ebben Joan Clarke-ot, egy kriptoanalitikust alakított, aki Alan Turinggal (Benedict Cumberbatch) dolgozott együtt a német hírszerzési kódok dekódolásán a brit kormány számára a második világháború alatt.

A legragyogóbb fény az életében

Keira a színészethez és a filmezéshez való hozzáállását nem sokkal később nagyban befolyásolta az, hogy édesanya lett, de ne ugorjunk ennyire előre!

A hírnévvel való kapcsolatát már ismerjük: nem szereti. Így az sem meglepő, hogy a szerelmi viszonyait sem élte meg sosem a bulvárlapok kereszttüzében, nem övezték nagy botrányok a magánéletét, amit mindig próbált titokban tartani, vagy legalábbis nem kitolni a reflektorfénybe. A karrierje elején szakmabeliekkel randizott, a tinikori szerelme például a színész Del Synnott (Virtuális szex, Murphy törvénye, Blitz) volt, akivel 15 és 18 éves kora között járt, 2000-től 2003-ig. Állítólag egy évig együtt volt Adrien Brodyval is, mivel összeszűrték a levet a 2004-es A fiók című közös filmjük forgatásán. Az viszont bizonyos, hogy 2004 és 2005 között Jamie Dornan (A szürke ötven árnyalata-filmek, Belfast), 2005 és 2010 között pedig Rupert Friend (Egy kis szívesség, Obi-Wan Kenobi, Társ) volt a szerelme.

2011-ben aztán találkozott az angol zenésszel, James Rightonnal, miután egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak egy vacsorapartin. „Tim nevű haverunk volt az összekötő kapocs, nem pedig Alexa Chung, ahogy az emberek folyton mondják. Nagyon részegek voltunk” – emlékezett vissza Knightley, majd hozzátette: „James az a fajta ember, aki a legragyogóbb fény lesz minden szobában, míg én a sarokban szoktam ülni. És sokkal kedvesebb nálam.”

Később pedig Knightley édesanyjánál volt egy fogadás egy nagyobb társaság számára. A nászútjukat Korzikán tartották.

Azóta két közös lányuk született, Edie 2015-ben, Delilah pedig 2019-ben, a család pedig a londoni Canonburyben él. 2024 augusztusában Knightley nyilvánosságra hozta, hogy az egyik lányánál hozzá hasonlóan diszlexiát diagnosztizáltak hatéves korában. „Van egy diszlexiás gyerekünk” – mondta, hozzátéve, hogy „a memóriája viszont elképesztő”. Jimmy Fallon talkshow-jában azonban elárulta tavaly decemberben, hogy miért nem akar több gyereket. „Ismered azt, amikor azt mondjátok: »Ó, olyan aranyosak. Nem kéne még egy?« Aztán arra gondolok: »Végül is végig tudnám csinálni a terhességet harmadszor is. Sőt, még a szülést is túlélném. De egyszerűen képtelen vagyok több Peppa Malacot nézni!« Szóval nincs több gyerek.”

Hova tovább?

A karrierjében Knightley továbbra is visszafogott: kerüli a nagyobb költségvetésű projekteket, nem valószínű például, hogy egy Marvel-filmben drukkolhatunk neki a közeljövőben. Az utóbbi 10 évben a legnagyobb szabású projektjei az Everest (2015), a Váratlan szépség (2016) és A diótörő és a négy birodalom (2018) volt, de ezekben is inkább mellékszerepet játszott. Láthattuk viszont főhősként a Colette-ben (2018), a Hivatali titkokban (2019), az Egy háború margójára (2019) című romantikus drámában, a Rendbontókban (2020), a Csendes éjben (2021), vagy A bostoni fojtogatóban (2023), tavaly pedig ő is beadta a derekát, és bevállalta egy sorozat főszerepét, ez volt a Fekete galamb című netflixes, akciódús kémsztori.

Legközelebb pedig (valamikor idén) a The Woman in Cabin 10 című, luxushajón játszódó horror-thrillerben próbálja ki magát, amelyben Guy Pierce, Kaya Scodelario és Hannah Waddingham (Ted Lasso) lesznek a partnerei.

Ismét Liptai Claudia és Till Attila duettje indította a műsort. Ezúttal Marvin Gaye és Tammi Terrell Ain’t No Mountain High című slágeréből adtak elő néhány taktust. Tilla kicsit alul intonált volt, Clau viszont jól tolta. Maradjunk annyiban, bőven vannak náluk gyengébbek a mezőnyben.

Az elmúlt egy hétben a nagy duettel voltak tele a hírek. Mindenkit meglepett Lékai-Kiss Ramóna énektehetsége, Mihályfi Luca feminista Hófehérkéje, és mindenki örült, amiért megszületett Brasch Bence kisfia, de mindezt elhomályosította Hajós András és a Korda házaspár cicaharca.

A tehetségkutatók egyik sajátja, hogy szeretik a legidiótább ruhákat és frizurákat adni a zsűri hölgy tagjára. Szabó Zsófi eddig egész jól megúszta a dolgot. Kasza Tibi viszont az ujjatlan bőrmellényében olyan volt, mint a szegény ember Kevin Sorbója.

A múlt héten már jeleztem, hogy Pető Brúnó „mesterként” gyengébb, mint némelyik (éneklésben) amatőr versenyző, ami annyiból nem meglepő, hogy ő inkább rapper, mint énekes. Ezen a héten a szerkesztők is úgy érezték, jobb minél előbb letudni. Partnerével, a félig holland Sydney van den Bosch-sal ezúttal a Valami Amerika 2 főcímdalát adták elő.

Énekileg és energiában is rossz volt, legalábbis én így hallottam. Tilla ehhez képest nagyon lelkes volt, bár ő mindennek örül. Ha valaki olyan fülsértően rosszul énekelne, hogy leszakad a plafon, ő ahhoz is gratulálna. Viszont a zsűri is pozitívan értékelte a látottakat és hallottakat. Brúnóék 29 pontot kaptak.

Múlt hét óta elmondhatjuk, hogy Geszler Dorottyát nem az énekléséért szeretjük, hanem annak ellenére. Hajós András szerint azért volt fejlődés: Dorottya nem énekelt jobban, mint múltkor, de már nem szégyelli. Szabó Zsófi pedig úgy fogalmazott, hogy a produkció hamis volt, de élvezhető. A Geszler-Stohl páros produkciója 27 pontot ért.

Sári Éviről kiderült, hogy beteg, négy napig nem volt hangja. Hajós szerint ez semmi, hiszen partnerének, Schmuchk Andornak 40 éve nincs. Egyébként Andorék nem vállaltak túl nagyot. Persze Szécsi Pálhoz hasonlítva rezeg a léc, de ne felejdük, a Szeretni bolondulásig című dalt a Tanulmány a nőkről című filmben Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva énekelte (külön-külön, nem duettként). Mindketten zseniális színészek voltak, de Latinovits semmivel nem énekelt jobban, mint Schmuck, Sári Évi viszont kifejezetten jobban énekel, mint Ruttkai. Összességében szerethető produkció volt, 28 pontot kaptak.

Következtek az idei évad nagy esélyesei, Brasch Bence és Lékai-Kiss Ramóna. Ezúttal a Grease-ből a You’re the One That I Want-ot énekelték magyarul. Nem a filmet próbálták felidézni. Ahogy a múlt héten láthattuk, amint Hófehérke ébreszti fel a herceget, most egy fordított Hamupipőke történet következett: Brasch Bencéből szemüveges hülyegyereket varázsoltak, aki a szán végére kivetkőzik magából és meghódítja a Jane Fondába oltott Olivia Newton Ramit.

Bence és Ramóna – akit a Glamour Women of the Year gálán az év műsorvezetőjének választottak – nagyon stabilan hozzák eddig, amit kell. Ne feledjük, hogy ez egy nagyon ugrálós dal, ennek ellenére lihegés nélkül megoldották. A zsűri is lelkesen nyilatkozott. Zsófi külön értékelte, hogy magyarul énekelték a dalt, szerinte ugyanis magyarul nehezebb énekelni, mint angolul.

Nagy Feró és Molnár Anikó dalválasztására felvontam a szemöldökömet. A Kerozintól a Kismalac első látásra bevállalósnak tűnt. De hát sejthettük, hogy a TV2 nem lesz olyan bátor (és persze Feró sem), hogy meghagyják az eredeti szöveget.

Ha valakinek kimaradt volna ez az örökzöld, a refrén így hangzik:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, lófasz a seggedbe!

Médiatörténeti pillanat lehetett volna. Ebből sikerült azt kihozni, hogy aszonngya:

Nem engedlek, bújj ide a keblemre!

Ami amellett, hogy gyávaság, képzavar is, hiszen ha nem engedi be, hogy bújik a keblére?

Egyébként nem volt rossz az előadás, ami összefügghet azzal, hogy ehhez a dalhoz nem kell különösebb énektudás, viszont bennem végig ott motoszkált egy kérdés.

Nótár Marynek nincs könnyű dolga, mert Aurelio az a fajta macsó, aki nem elég, hogy nem tud énekelni, de még büszke is rá. Az ének nem tudása annyira nyilvánvaló volt, hogy a zsűri sem dicsérhette ezért kerülő úton próbálkozott. Horváth Tamás például azt értékelte, hogy Aurelio bár nem tud énekelni, szívvel-lélekkel csinálja.

Azt hiszem, sokkal tisztább lenne, ha a Nagy duettet hendikep versenyként hirdetnék meg. Előre meglenne, hogy a repedtfazekak hány pluszpont előnnyel indulnak. Így viszont nem értem, mire kaptak 30 pontot.

Mihályfi Luca és Hegyes Berci Bee Geest énekelt. Ahhoz képest, hogy Berci nem énekes, jól csinálta. Lucán viszont összességében kifogott a dal. Utólag azzal magyarázták, hogy ehhez mégis csak férfihang kell, és Luca nem is akart jól énekelni, hogy Berci lehessen a középpontban. Szóval az a jó, ami nem, az a gyanús, ami nem gyanús. Ki merné így megkérdőjelezni a 38 pont jogosságát?

Itt került sor az alábbi, némileg bizarr párbeszédre Kasza Tibi és Hajós András között:

– El is határoztam, hogy megkérdezem a Hajóst, hogy milyen volt ebben a korban élni.

– Meztelenül feküdtem, hanyatt, édesanyám mellével a számban.

Mire Claudia hozzátette Hajós nevében:

– És ekkor már 16 éves voltam.

Radics Gigi és Visváder Tamás Dögös Robi egyveleggel érkezett, rejtély, miért. Gigi ennél sokkal jobb énekesnő, Tominak meg mindegy, mert semmit nem tud elénekelni. Az sem segített a dolgon, hogy a zsűritagokat is beleszőtték a nótába. Mellékhatásként megtudhattuk, hogy Szabó Zsófinak volt már 7-es BMW-je, de most Mercivel jár.

Hajós meg is jegyezte, hogy Gigi most megtudhatta, milyen széllel szemben csinálni, amit a lányok amúgy nem tudnak. 6 pontot adott, de kollégái meglehetősen indokolatlanul fölépontoztak, így csak összejött 30 pontocska.

Dér Heni és Győzike maradt a végére, akik látszólag más dalt hoztak – a Lambadát –, de lényegében ugyanazt a roma lagzit láttuk, mint múlt héten. Még vonatozás is megvolt. Egyébként Győző meglepően szórakoztató. Hajós Louis de Funeshez hasonlította a kinézetét, szerintem pedig ahogy Győzi öregszik, egyre inkább úgy néz ki, mint szép emlékű színészünk, Gera Zoli bácsi.

Azon is elgondolkoztam, hogy Pető Brúnóból kiindulva akár Győzi is lehetne mester. Elvégre mégis csak a Romantic frontemberét tisztelhetjük benne, már ha tiszteljük. De mindennel együtt is a 34 pont erős túlzásnak tűnik. Igaz, ez azért jött össze, mert Hajós – ha jól értem, viccből – 10 pontot adott. Hülye viccei vannak.

Megint Lucáék lettek a napi győztesek. Miután ezt megtudtuk, még meg kellett hallgatnunk a TNT-t, mint vendégprodukciót.

Ha emlékeztek, a Nagy duett első évadában Dobrády Ákos volt az egyik zsűritag. (Ha nem emlékeztek, akkor is így volt.)

Következett az eredményhirdetés, ahol a Schmuck-Sári, a Molnár-Nagy és a Geszler-Stohl párosok maradtak a végére. Egy szabálymódosítás miatt a zsűri most nem beszélhette meg az eredményt, hanem mindenki egymásután megmondta, kit juttatna tovább. Mivel döntetlen jött ki (egyedül Feróék nem kaptak szavazatot), a közönség szavazat döntött. Így Geszler Dorottya és Stohl Buci örülhetett. A közönség pedig Schuck Andornak és Sári Évinek kegyelmezett meg. Búcsúzott tehát a nem bevállalós Molnár Anikó és Nagy Feró.

Egy coelhói szintű bölcsességgel zárnám, ami az adás alatt ötlött fel bennem.

Hófehérkét és az ő hét törpéjét rengeteg alkalommal feldolgozták már a nagyközönség számára a Grimm fivérek gyűjtése óta. Ezek közül mozgóképen az első és leghíresebb kétségkívül Walt Disney 1937-es átirata volt, amely nem mellesleg azzal vonult be a filmtörténelembe, hogy az volt az első egész estés animációs film. Azóta azonban eltelt majdnem 90 év, a mozgóképesek pedig dézsából öntötték ránk a különféle variációkat. Volt köztük többek között horror (1997: Hófehérke – A terror meséje), akció-fantasy (2012: Hófehér és a vadász), a Gonosz Királynőt középpontba állító kaland-komédia (2012: Tükröm, tükröm) és persze rengeteg-rengeteg rajzfilm.

Nyilván nem feltétlenül (vagy nem csak) amiatt, mert feldolgozni merészelték a kikezdhetetlen klasszikust, hiszen a stúdió immár minimum másfél évtizede csinálja ezt a korábbi rajzolt csodáival (sőt, igazából már a ’90-es években elkezdték ezt A dzsungel könyvével és a 101 kiskutyával). A 2010-es Alice Csodaországban gigantikus sikere után azonban nem maradhattak tétlenek, hatalmas dollárjelek jelentek meg a fejesek szemeiben (amolyan rajzfilmszerűen), és kaptuk sorra az időnként gyengébb, időnként jobb, de mindenképpen felesleges remake-eket: Hamupipőke (2015), A dzsungel könyve (2016) újra, A szépség és a szörnyeteg (2017), Dumbó (2019), Aladdin (2019), Az oroszlánkirály (2019), Susi és Tekergő (2019), Mulan (2020), Pinocchio (2022), Pán Péter és Wendy (2023), A kis hableány (2023). S akkor a más szemszögből feldolgozott meneteket még nem is említettük: A varázslótanonc (2010), Demóna (2014), Barátom, Róbert Gida (2018), Demóna: A sötétség úrnője (2019), Szörnyella (2021), Mufasa: Az oroszlánkirály (2024).

Van miből meríteni, az biztos, így talán még furának is tűnhet, hogy a Disney első animációjából miért csak most, 2025-ben érkezik a remake? Nos, jóval korábban érkezett volna, tekintve, hogy még 2016-ban jelentették be a projektet, 2020-ban kezdték volna a forgatást, de a Covid miatt végül csak 2021 nyarán csattant el az első csapó, az utolsó viszont 2022 júliusában. Vagyis majdnem három évig tartott az utómunkálati fázis. Tavaly márciusban tartották volna a premierjét, de végül egy egész évet csúsztattak, a stúdió szerint pedig a színészek 2023-as sztrájkja miatt volt erre szükség.

Sokak szerint azonban némi áttervezés állt a háttérben, mivel napvilágra került korábban egy forgatási fotó, amin Hófehérke alakítója, Rachel Zegler sétált különféle nemű, korú és magasságú emberek között. Ők lennének a hét törpe?

A dühös kommentáradat után pedig már egy olyan képet osztott meg a Disney, amin Hófehérke CGI-törpék társaságában látható. Aki pedig azt hitte, hogy a szedett-vedett embersereget így kukázták, annak eláruljuk, ők is benne vannak a filmben, ugyanis ők alakítják a fehér lovon érkező herceget helyettesítő jó szívű haramia, Jonathan tolvajbandáját. Hoppá, alapos félreértés? Lehetséges.

Az új Hófehérke persze nem csak ebben üt el a klasszikus és az eltelt 90 esztendő alatt sok mindenben elavult verziótól. Hófehérke nem a bőre színe miatt kapta a nevét, hanem mert nagy hóviharban született, ő nem csupán sodródik az eseményekkel, hanem tevékenyen részt vesz bennük, szóval szervez, lázad és küzd, a mindenek felett álló kedvessége azonban természetesen megmaradt. Ugyanakkor nem várja a herceget, inkább egy tolvajjal kerül közeli kapcsolatba. Vagyis épp azokat a taktusokat passzolták vagy változtatták meg az alkotók, amikre az eltelt idő okot adott.

Rachel Zegler természetesen tüneményes a címszereplőként, és bár gyönyörű énekhangjából nem sokat hallunk a mozikban, tekintve, hogy szinkronizált változatban kaptuk, majd a Disney+-on pár hónap múlva azt is megcsodálhatjuk.

A film maga egyébként egy abszolút ártalmatlan gyerekmese, amely nem is akar többnek látszani ennél. Kiszolgálja a célközönségét, és annyira nem piszkít bele az eredetibe, hogy azért pellengérre állíthassuk. Sőt, ami még ennél is fontosabb, A kis hableány vagy a Pinocchio remake-jeivel ellentétben még lelke is akad.

A Hófehérke ugyanis, bár részleteiben szórakoztató, összességében eléggé felejthető. Igazán nagy és emlékezetes jelenet nem került a filmbe, bár már az is nagy szó, hogy a változtatások nagy része helyénvaló. Gal Gadot sajnos most sem lett jobb színésznő, mindenesetre a Gonosz Királynő szerepében egész szórakoztatóan ripacskodik, és láthatóan élvezte, hogy végre gonoszkodhatott egy kicsit.

Összességében tehát a Hófehérke egyáltalán nem nézhetetetlen, és egyáltalán nem érdemelte meg azt a gyűlöletcunamit, amivel elárasztották. A célját kétségkívül elérte, igaz, nem is lőtt túl magasra, márpedig nem ártana a Disney részéről, ha végre egyszer tényleg magasra lőnének.