Pszichiátriai intézetben dolgozott, a külseje miatt nem jósoltak neki nagy jövőt – Dustin Hoffman 86 éves

Elizabeth Jane Hurley 1965. június 10-én született az angliai Hampshire-ben található Basingstoke-ban Angela Mary Titt és Roy Leonard Hurley kisebbik lányaként. Van egy Kate nevű nővére és egy Michael nevű öccse. Apja a Királyi Hadsereg Oktatási Testületének őrnagya volt, míg anyja a Kempshott Junior School nevű iskola tanárnőjeként dolgozott, vagyis a kis Liz nem született bele a showbizniszbe.

A húga, Kate (akivel a mai napig szoros kapcsolatban áll) szerint Liz gyerekkora óta eltökélten próbálta elérni, hogy mindig ő legyen a figyelem középpontjában, és képes volt kemény hisztiket rendezni, ha ezt nem kapta meg. Szerinte tehát már eleve bele volt kódolva a hírnév.

Egy balettre szakosodott magán bentlakásos iskolába járt, majd ösztöndíjat kapott a tánctanulmányaihoz, nem sokkal később azonban egy New Age Travellers nevű brit hippi csoportban találta meg a helyét.

Tinédzserként megismerkedett a punk szcénával, amelynek hatására rózsaszínűre festette a haját, és orrpiercinget viselt. „Amikor 16 éves voltam – ez 1981-’82 körül volt –, a punk volt a divat Basingstoke-ban, a városban, ahol felnőttem” – emlékezett vissza ő maga.

1983-ban érettségizett angolból, szociológiából és pszichológiából, majd táncot és színházat tanult a London Studio Centre-ben. Az alternatív szcénában töltött időt ekkor hirtelen felváltotta a klasszikus szépségkirálynős életmód, miután megnyerte egy helyi újság „Az év arca” versenyét. Ennek eredményeként 12 hónapos szerződést kapott egy neves londoni modellügynökségnél.

Jöhetnek a kamerák!

Első nagy áttörése a színészi karrierjében 1987-ben következett be, amikor szerepet kapott az Ária című szkeccsfilmben, amelyben olyan neves rendezők készítették az egyes szegmenseket, mint Robert Altman, Jean-Luc Godard, Bruce Beresford, Derek Jarman, Nicolas Roeg vagy Ken Russell (Hurley Beresford kisfilmjében szerepelt). A film még abban az évben bemutatásra került a cannes-i filmfesztiválon.

Híres volt már ekkor, de nem igazán a színészi karrierje miatt, sokkal inkább ismerték arról, hogy ő volt Hugh Grant barátnője (1987-ben jöttek össze). A világ akkor figyelt fel rá igazán, amikor 1994-ben Grant mellett jelent meg a Négy esküvő és egy temetés című film londoni premierjén egy mélyen dekoltált, arany biztonsági tűkkel összetartott fekete Versace-ruhában. Utólag visszagondolva Hurley egyáltalán nem számított rá, hogy ez az összeállítás ikonikussá válik. „Teljesen felkészületlen voltam arra, ami aznap este történt. Sürgősen kellett találnom egy ruhát Hugh premierjére, és akkoriban fogalmam sem volt a divatról. Emlékszem, hogy bementem egy irodába, ahol szó szerint egy fehér műanyag zacskóból halásztak elő nekem egy darabot. Hazavittem, s megcsináltam a saját hajamat és sminkemet, miközben Hugh-val veszekedtem a tükörért, ami még csak nem is volt teljes testhosszúságú, a kis egy hálószobás lakásunkban.”

Liz a premier utáni egy éven belül már az Estee Lauder arca lett, ezt a szerepet pedig egészen 2001-ig töltötte be, miközben közeli kapcsolatot alakított ki a Versace családdal. „Gianni azt a ruhát egy magabiztos nőnek készítette, aki nem fél megszegni a szabályokat. Liz pedig mindezt rendkívüli módon megtestesítette” – nyilatkozta később Donatella Versace.

Rövid idő a csúcson

A színészi karrierje a ’90-es évek második felében pörgött fel és tetőzött. A csúcsidőszak egyértelműen azután kezdődött, hogy megkapta a női főszerepet az 1997-es Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynökében, ami után olyan, nagyobb szabású mozifilmekben játszott, mint a Kedvenc marslakóm (1999), az Ed TV (1999), a Kicsikém – Sir Austin Powers 2 (1999), az Örvénylő vizeken (2000) vagy talán legkultikusabb vígjátéka, A bájkeverő (2000). Hogy a karrierje ezután teljesen más irányba indult, jól példázza, hogy az utolsó filmje, ami a magyar mozik vásznaira is felkerült, az bizony a 25 évvel ezelőtti A bájkeverő volt…

Amikor Hugh Grant 1994-ben megalapította a Simian Films stúdiót, Hurley a cég két Grant-filmjének, a Halálos terápiának (1996) és A keresztapusnak (1999) is a producere lett.

Hurley legnagyobb projektje az utóbbi 25 évben a Királyság! című brit-amerikai sorozat volt, amely 2015 és 2018 között négy évadot élt meg, s amelynek mind a 40 epizódjában játszotta a fikciós királyi család matriarcháját, Helenát. Illetve feltűnt 8 epizód erejéig a Marvel Runaways című sorozatában is 2019-ben. 2020 óta egyébként újra aktívabb színészként, bár kizárólag kevéssé ismert és többségükben igen gyenge filmekben (pl. Akkor jöttél te, Télapó visszatért, Paradicsomi karácsony) tűnik fel. Utoljára 2024-ben játszott, és producerként is közreműködött a Strictly Confidential című erotikus krimi-drámában, amelyet most 23 éves fia, Damian Hurley írt és rendezett, sok köszönet azonban a kritkusok szerint nem volt benne.

Grant és a prosti

A modell- és a színészi karrierje helyett Hurley magánélete sokkal inkább állt a közönség érdeklődésének középpontjában. 1987-ben a Szél hátán című spanyol film forgatásán találkozott Hugh Granttel, akivel nem sokkal később összejöttek. Miután pedig ikonikus Versace-ruhájával 1994-ben a címlapokra került, ők ketten az Egyesült Királyság egyik legbefolyásosabb házaspárjává váltak.

A színész éppen Hollywoodban volt, hogy promózza új filmjét, az Áldatlan állapotbant, így ez lett élete leghírhedtebb utazása, miután rácsok mögé került, és egy őt még ma is kísértő rendőrségi fotó készült róla. A botrány ellenére Hurley nem szakított Granttel, mellette maradt még pár évig. Végül 2000-ben döntöttek a szakítás mellett, s mivel sosem házasodtak össze, nem várt rájuk a válási procedúra sem. A kapcsolatuk befejezésében mindenesetre ismerőseik szerint nagy szerepet játszott az 1995-ös szexbotrány is. Enne ellenére azonban a mai napig közel állnak egymáshoz. „A szex kifulladt, de most ő a legjobb barátom. Az első ember, akit hívok, ha bajban vagyok” – nyilatkozta Grant még 2015-ben. Hurley pedig arra a kérdésre, hogy valaha is összejönne-e újra Granttel, így válaszolt: „Nincs romantikus szikra, de nagyon szeretjük egymást. Szenvedélyesen szeretem őt, de úgy, ahogy a fiamat és a testvéremet, és ahogy régen az apámat.”

Apasági teszt és örökösödési balhé

Liz a 2000-es években többször is randizott a milliárdos Steve Binggel. 18 hónap után hivatalosan is szakítottak, de nem sokkal később Hurley rájött, hogy terhes tőle a fiával, Damiannel, akit egyedül nevelt, miután 2002 áprilisában megszületett. Bing sokáig tagadta, hogy övé lenne a gyermek, de egy apasági teszt 2017-ben megerősítette, hogy bizony ő az apa. Az üzletember nem sokkal később, 2020 júniusában hunyt el, miután állítólag öngyilkos lett. S így az is érthető, hogy Damian miért az anyja vezetéknevét kapta. Annak ellenére pedig, hogy kiderült, Bing volt Damian biológiai apja, mégis kizárták őt az elhunyt milliárdos végrendeletéből, mivel „házasságon kívül” született. Becslések szerint 330 millió dollárt kapott volna az apja vagyonából, ha Bing saját apja (vagyis Damian nagyapja) nem fellebbezett volna a bírósági döntés ellen.

Hurley ezután az indiai textilipari örökös és üzletember Arun Nayarral kezdett el járni, akihez 2007 márciusában hozzá is ment (ez volt az első és eddigi utolsó házassága is). Két esküvőt is tartottak: egy pompás hindu szertartást Indiában, amit egy keresztény szertartás követett az angliai Sudeley kastélyban. A frigy mindenesetre nem tartott sokáig, három év házasság után, 2010-ben váltak el.

Ezután következett a hírhedt ausztrál kaland, amikor Hurley a legendás ausztrál krikettjátékossal, Shane Warne-nal járt. 2011 októberében jegyezték el egymást, mindössze négy hónappal azután, hogy véglegesítették a válását Nayarral. Ők ketten azonban soha nem álltak az oltár elé, mivel 2013-ban szétmentek.

S bár Hurley-nek az élete során állítólag olyan hírességekkel is volt kapcsolata, mint pl. a színész Tom Sizemore (1992-ben) és Denis Leary (2000-ben), a kosaras Steve Nash (2001), vagy a szintén színész Justin Theroux (2019-ben), az utóbbi 5-6 évben nem lehetett hallani a pasiügyeiről. Egészen mostanáig, hiszen viszonylag friss hír, hogy Liz összejött Miley Cyrus édesapjával, a countryzenész Billy Ray Cyrusszal: állítólag április óta randiznak, és hatalmas a szerelem köztük.

Elhunyt Frederick Forsyth, az egyik legnépszerűbb brit bestseller-szerző, A Sakál napja és Az Odessa-ügyirat írója. Forsyth életének 87. évében, rövid betegség után halt meg. Halálhírét menedzsere, Jonathan Lloyd jelentette be hétfőn, írja az MTI.

Frederick Forsyth többtucatnyi nagysikerű regényt publikált, amelyek 75 millió példányban keltek el. Újságírói, illetve irodalmi munkásságának kezdete előtt, az 1950-es évek második felében a brit királyi légierő (RAF) pilótájaként szolgált, és tíz évvel ezelőtt felfedte, hogy két évtizedig a brit külső hírszerzésnek (MI6) is dolgozott.

Az 1960-as évek első felében a Reuters hírügynökség, majd a BBC brit közszolgálati médiatársaság újságírója és haditudósítója volt.

Az 1971-ben megjelent politikai krimi főszereplője egy angol bérgyilkos, a Sakál, akit az algériai francia uralom feladása miatt feldühödött szélsőjobboldali félkatonai szervezet, az OAS Charles de Gaulle francia elnök megölésével bíz meg.

Az OAS létező szervezet volt, és a regényben szereplő, Charles de Gaulle ellen végrehajtott sikertelen 1962-es párizsi merényletkísérlet is megtörtént, de A Sakál napja jórészt fiktív történet.

A könyvből 1973-ban szintén átütő sikerű film készült Fred Zinnemann rendezésében, a bérgyilkost játszó Edward Fox és az elfogására indított hajtóvadászatot irányító rendőrségi főfelügyelő alakítója, Michael Lonsdale főszereplésével.

Frederick Forsyth 1938. augusztus 25-én született a délkelet-angliai Ashfordban.

A francia politikához már újságírói munkája során szoros szálak fűzték: a Reuters tudósítójaként először Párizsban dolgozott. Haditudósítóként 1967-ben, Nigériában mutatkozott be, amikor a központi kormány és Biafra tartomány közötti harcokról adott tudósításokat a BBC-nek.

Saját későbbi beszámolója szerint azonban összeveszett a BBC-vel, miután a brit közszolgálati médiatársaság közölte vele, hogy nem tart igényt a biafrai polgárháborúról szóló további rendszeres beszámolóira.

Forsyth távozott a BBC-től, és később saját szakállára, szabadúszó újságíróként visszatért a polgárháborús térségbe. Tíz évvel ezelőtt megjelent önéletrajzi írásában fedte fel, hogy itt vált az MI6 informátorává, és kapcsolata a brit hírszerzéssel több mint húsz évig tartott, jóllehet ezért a tevékenységéért nem részesült javadalmazásban.

A Sakál napja után egy évvel,

Az 1974-ben kiadott A háború kutyái (Dogs of War) egy angol üzletemberről szól, aki zsoldosokat felbérelve puccsot szervez egy afrikai országban, hogy megkaparintson egy újonnan felfedezett platinalelőhelyet.

A nyolcvanas évek közepén fejezte be A negyedik jegyzőkönyv (The Fourth Protocol) című könyvét, amelynek sikere A Sakál napjáéval vetekedett. A történet szerint a szovjet titkosszolgálat, a KGB atombombát akar robbantani Londonban, és ezt a brit kémelhárítás csak az utolsó pillanatban tudja megakadályozni.

Forsyth a 2010-es évek közepén bejelentette, hogy felhagy az írással, ám amikor megismerkedett az amerikai kormányzati számítógépes rendszereket feltörő két brit hacker, Gary McKinnon és Lauri Love ügyével, úgy döntött, feldolgozza a történetet. Ebből született meg 2018-ban utolsó regénye A Róka (The Fox) címmel.

Az írónak II. Erzsébet királynő 1997-ben a Brit Birodalom Rendjének parancsnoki címét (CBE) adományozta irodalmi munkásságának elismeréseként.

Jesse Armstongot eddig főként forgatókönyvíróként lehetett ismerni, például ő is vastagon benne volt többek között a csodálatos Egy kis gubanc (2009) című politikai szatíra szkriptjében, vagy a Négy oroszlán (2010) című krimi-komédiáéban is, ugyanakkor olyan sorozatokból is kivette a részét, mint a Fekete tükör vagy Az alelnök. Eddigi legfőbb munkája azonban természtesen a 2018 és 2023 között négy évadot megélt Utódlás, amely összesen 19 Emmy-díjat és 9 Golden Globe-ot kapott, utóbbin három évben is a legjobb drámai tévésorozat lett.

Természetesen techgurukról van szó, és ha végignézünk filmbeli főszereplőinken, könnyen eszünkbe juthat, hogy mintha Elon Musk, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos és mondjuk Larry Ellison (Oracle) vagy Sam Altman (OpenAI, ChatGPT) ruccantak volna össze egy pasis, pókeres víkendre. Persze kitalált személyekről van itt szó, de az összevetés adja magát.

A fiktív kvartett közül a leggazdagabb Venis „Ven” Parish (a feltörekvő Cory Michael Smith), a világ legnagyobb közösségimédia-felülete, a Traam alapítója, de ott van még köztük Jeff Abredazi (Ramy Youssef), a Bilter nevű mesterséges intelligenciára szakosodott vállalat tulajdonosa, Randall Garrett (Steve Carell), a csoport idősebb tagja és mentora, aki nemrégiben gyógyíthatatlan rákdiagnózist kapott, valamint a luxuskéró tulajdonosa, a csapat „csórója”, Hugo „Konyhás” Van Yalk (Jason Schwartzman), aki 521 millió dolláros nettó vagyonával jelentősen elmarad a sokszoros milliárdos haverjaitól. És bár ők négyen csak azért gyűlnek össze kb. két napra, hogy kártyázzanak és lazuljanak, valójában szinte mindenki akar valamit a másiktól. Ven például megvenné Jeff AI-ját, hogy a Traambe intergrálva még nagyobb lehetőségeket aknázhasson ki, a halálos beteg Randall arra pályázik, hogy ezzel a fúzióval Venék képesek lesznek pár éven belül létrehozni egy „transzhumán” technikát, amellyel a tudatát feltölthetik a felhőbe, Hugo pedig arra ácsingózik, hogy a többiek befektessenek a meditációs szuperappjába.

Egészen elképesztő, de a Mountainheadet idén márciusban forgatták, két hónappal később pedig már fel is került a kész film a Max kínálatába. A villámgyors produkciós munkálatok persze azért is jöhettek létre, mivel egy majdnem teljes egészében egyhelyszínes kamaradráma pereg a szemeink előtt, szinte végig a luxusházban játszódnak a verbális csörték, csak egyszer-kétszer lépünk ki onnan. Ettől függetlenül ez a sebesség még mindig egy kifejezetten ritka és bámulatos teljesítmény.

Jesse Armstrong ezúttal egyedül jegyzi a szkriptet, egyben pedig ez a rendezői debütálása is, ezelőtt csak két rövidfilmet dobott össze. A témaválasztása nyilván abszolút aktuális, ezért is volt szükség a minél korábbi premierre, amikor az AI, a dezinformáció, a fake képek és videók egyre nagyobb térnyerésének (és annak a film szerint a jövőre nézve elkerülhetetlen és borzalmas következményeinek) időszakát éljük.

Egyetlen (főként a nyerészkedésre alapuló) döntésük emberek millióinak, milliárdjainak életére lehet, nem feltétlenül pozitív hatással.

Azt pedig tudjuk, hogy egy kamaradráma mire támaszkodik leginkább: a párbeszédekre és a színészi játékra. Ezekkel nincs is semmi gond, Armstrong jól megírt szövegeit és kellőképp felépített karaktereit mind a négy színész kifogástalanul hozza. Színészileg talán Steve Carell és Cory Michael Smith kapták a hálásabb szerepeket, és szerencsére élnek is ezzel, ugyanakkor a főként komédiaközegből érkező Ramy Youssefet és Jason Schwartzmant sem érheti kritika.

Jesse Armstrong azonban most sem tudta levetkőzni a rá jellemző szatirikus hozzáállást, minek következtében a Mountainhead a második felére kap egy, a korábban látottakból kevésbé következő, kissé olcsóbb feketekomédia-szálat.

Lehet azonban, hogy szükség is volt erre a kifutásra, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, és azt gondolhassunk, ilyesmi nem történhet meg a valóságban, és hogy ez az egész csak fikció, nem ilyen embereken múlik több milliárd ember élete. Ugye, nem?

Természetesen Armstrong, mint oly sokan, inkább csak figyelmeztet és szembesít, válaszokat, megoldást nem ad, hogy is tudna adni? A Mountainhead így inkább egy szórakoztató és rendkívül félelmetes, az Utódlástól azonban messze elmaradó, viszont nagyon is komolyan veendő szatíra (?) lett, ami után Hugóhoz hasonlóan nekünk, nézőknek is szükségünk lesz egy meditálásra: belégzés, kilégzés…

Kevés olyan kultikus filmes szörnyeteg van, amelyet annyiszor próbáltak meg újraéleszteni, mint a Ragadozó (Predator). Hol több, hol kevesebb sikerrel. Dan Trachtenberg azonban ismét bebizonyította, hogy nála jó kezekben van ez a történet: a Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa című animációs „antológiafilm” nemcsak, hogy visszanyúlt a gyökerekhez, de új szintre is emelte a sorozatot – stílusosan, véresen és meglepően átgondoltan.

Viszont az antológiáktól eltérően itt az összes szál összefut a fináléra. Már az első rész – amely a viking korba repít minket – világossá teszi, hogy itt nem fognak finomkodni. A nyitány brutális, de mellette rendkívül szórakoztató is. Hangulatos az egész, bár lehet, hogy nem a történelmi hitelesség az alapja, de a látványvilág erőteljes, a harcok feszesek, és jó az atmoszféra. A cím találó, mert a harcosok és a Ragadozó is oda-vissza próbára teszik egymást.

A második fejezet egy japán testvérpárra fókuszál, akik a szamuráj becsületkódex és a személyes tragédia mentén kerülnek szembe az idegen lénnyel.

Érdekes csavar, hogy ebben a történetszálban a Ragadozó inkább csak háttérszereplő: a hangsúly a testvérek kapcsolatán és a múlt terhein van, mégis folyamatosan érződik a lény fenyegető jelenléte.

A folytatás a második világháború idején játszódik. Egy amerikai pilóta szemszögéből mutat be egy Vichy-féle Franciaország elleni légi és tengeri csatát. Két intenzív közelharc után a légi csata valódi felüdülést nyújt, bár a fizika és a realitás itt tényleg szabadságot vett ki. A látvány és a kreativitás azonban kárpótol, sőt, ez az „epizód” jól érzékelteti, hogyan változik a harc természete a korszakokon átívelve – a pajzstól a kardig, majd egészen a töltényig.

hogy egy grandiózus, már-már sci-fi eposzba hajló összecsapásban nézzenek szembe minden idők legveszélyesebb Ragadozójával. Ez a katarzis adja a film végső lendületét – és nagyon jól működik. Az epikus lezárás nemcsak látványos, de érzelmileg is megalapozott, hiszen aggódunk a megismert szereplőkért.

A filmzenéje zseniális, Alan Silvestri klasszikus témáinak visszatérése nem egyszerűen nosztalgikus – a jól ismert dallamoktól libabőrös is lettem –, de mellette új életet is lehel az akciókba, hogy visszataláljanak a franchise fénykorához. A zene tökéletesen illeszkedik ebbe a narratívába, és erősíti az érzelmi csúcspontokat – pont úgy, ahogy azt az eredeti 1987-es filmben láthattuk.

A Gyilkosok gyilkosa egyik legnagyobb erénye az, ahogy a karakterépítéshez nyúl: kevés dialógussal, sok akcióval és vizuális narratívával mutatja be a szereplőket.

A látványvilág egyedi: bár elsőre talán szokatlan lehet, néhány perc után teljesen természetessé válik a film animációs eszköztára. A dizájn friss és modern, a Ragadozó megjelenése pedig sokkal ütősebb, mint amit az elmúlt években kaptunk. A ragadozók (Yautja a neve a fajnak) kultúrájának bemutatása is sokkal árnyaltabb, mint eddig bármikor: nem egyszerű vadászként láthatjuk őket, hanem a rituális rendszert is megismerjük, ami a kultúrájuk alapja – és ez hatalmas előrelépés az eddigi inkonzisztens világépítéshez képest.

A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, de úgy, hogy közben egy jól lezárt történetet is kapunk. Érdekes módon a film még a Prédához (2022) is kapcsolódik egy nem túl finom utalással – ami nem meglepő, hiszen Dan Trachtenberg rendező keze van mindkét projektben. Úgy tűnik, a Disney égisze alatt új lendületet kap a franchise, és talán most először valóban jó kezekbe került a Ragadozó-univerzum.

Eddig nem vártam a Ragadozó: Halálbolygót (Trachtenberg következő Predator-filmje), de a Gyilkosok gyilkosa kellően megalapozta a hangulatát.

Egyetlen problémám az, hogy túl hamar véget ér. Ez a film többet elbírt volna: hosszabb játékidőt (85 percet alig érjük el), még több karaktert, még részletesebb világépítést. De, ami itt van, az is kiválóan működik. Ez nemcsak egy újabb Ragadozó-film – ez végre A Ragadozó-film, amire vártunk. A Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa megtekinthető a Disney+ kínálatában.