Őszinte szavak a kötelező olvasmányokról, 30-40 évvel később
Ahogy a szerzők emlékeznek: "emlékek, sztorik a régi időkből, amelyek talán szebbek voltak... De ha nem is voltak szebbek: akkor voltunk fiatalok...
Olyan napok történéseire emlékezünk, olyan sztorikat mesélünk el, melyek hajdan estek meg, az átkosban, a módszerváltás környékén, meg azután. Még a 20. században.
Ja, még valami: ez itt nem a politikáról szól!"
És voltak kérem, hajdan, az én időmben – alig pár nappal a mohácsi csata után – az iskolai kötelező olvasmányok. Érdekes módon, sok minden változott azóta, hogy az általános iskola padjait koptattam, de ez szinte semmit. A kötelezők jórészt ugyanazok ma is.
Nem kell rezgőfrászt kapni, nem akarok én irodalomkritikai elemzést írni, egyrészt mert nem értek hozzá, nem vagyok irodalomkritikus. Másrészt meg: suszter maradjon a kaptafánál, azaz a magamfajta vénség a nosztalgiázásnál. Még, ha ez nehezen is megy, a régi kötelező olvasmányokra emlékezve. Nemigen jut semmi édes-bús róluk eszembe. Biztosan bennem van a hiba. Pedig szerettem olvasni.
Az időt, amit nem a suliban, vagy sportolással töltöttem, ami megmaradt a téri futball-derbik és előírásszerű pofozkodások után, jórészt olvasásra fordítottam. Ezért is dőltek be szüleim és egyéb felmenőim a látszatnak: Ez egy olyan jó gyerek – mondogatták -, naphosszat csak olvas. Aztán jött a keserű kiábrándulás, mikor elébük járultam az ellenőrzőkönyvemmel, a soros intő aláíratása céljából.
Olvastam én mindenfélét, a krimitől a kalandregényekig, de bizony a kötelezőek egyrésze kimaradt. Mert sehogy se boldogultam velük, holott koronként osztálytársaim könyvmolyszámba vettek. Jó, fura egy könyvmolynak tartottak, aki benne van minden marhaságban, de mégis folyton olvas. Csak nem azt, ami muszáj lenne, nem azt amit előírtak.
Minden tiszteletem Jókai Móré, a magyar nemzet nagy mesemondójáé, de be kell vallanom - úgyis elévült már -, én bizony nem olvastam el „A kőszívű ember fiai”-t. Sem akkor, mikor a tanrend megkövetelte, sem később. Ha valaki ezért műveletlen tahónak tart, hát vállalom.
A jószándék megvolt. Megpróbáltam. Belekezdtem, többször is. De nem ment. Félreértés ne essék: nekem nem csak Jókaival volt bajom, más kötelezőkkel is. Csak a példa kedvéért ragadtam ki, meg azért a mókás emlékért, hogy ugyan nem olvastam a művet, de a filmet láttam és annak alapján írtam meg számonkérésről a dolgozatot. Akkora ötöst adott rá a drága, hajdani magyar tanítónénim, hogy az kilógott a füzetből. Talán, mert egyes szám első személyben írtam arról, min merenghetett Baradlay Richárd, miközben a huszárokkal szökött Magyarország felé, hogy beálljanak a honvédseregbe.
Sose mertem bevallani a tanárnőnek, akit mellesleg tényleg szerettem, hogy csaltam, nem olvastam a művet. "A Pál utcai fiúk"-on és az "Egri csillagok"-on más kötelezőt bizony nem olvastam el, de az ilyen-olyan összefoglalók, esetleg filmváltozatok segítségével mindig boldogultam feleléskor, dolgozatíráskor.
Nem a sumákságommal akarok dicsekedni, se a műveletlenségemet bizonygatni, egyszerűen csak oda akarok kilyukadni, hogy bár tényleg szívesen emlékszem vissza a hajdani irodalomórákra, sok kortársamnak épp ezek vették el a kedvét az olvasástól. Pedig azokba az időkben, legalábbis a környékünkön "menő dolognak" számított az olvasás. Pedig a tantervek kiötlői mindent megtettek azért, hogy a tanulóifjúság kedvét elvegyék az irodalomtól. Garantáltan nehézkes, régies nyelvezetű, időnként teljesen érthetetlen, de legalább unalmas művekkel próbálták megszerettetni a gyerekekkel az olvasást. Már, ha csakugyan ez volt a cél…
Akárcsak ma. Már mi is borzalmasan avíttnak találtuk "A kőszívű ember fiai"-t, gondolom, a mai gyerekek – majd ötven évvel később – sincsenek ezzel másképp. Kínlódnak, hallgatják, mikor a papa hajtogatja: "Bezzeg az én időmben...".
Megtörtént eset, jelen voltam, mikor egy zord atya felelősségre vonta a vásott nebulószámba menő gyermekét, hogy nem azt olvassa, amit kéne. Megjegyzem elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mivel a szigorú szülővel együtt jártam suliba, és pontosan emlékeztem, hogy…
Nem akarom lebuktatni, bár az emlegetett gyermek már azóta nagyra nőtt. Miért zúznám porrá illúzióit a szorgalmas és tanult atyáról?
Az illúziók – ha nem is örökéletűek -, de koronként nagyon sokáig húzzák. Akár az a légből kapott elmélet, hogy a gyerekeknek pont azokon a műveken kell okosodniuk, amiken már generációk kínlódnak évtizedek óta. És az vesse rám az első követ, aki mindig minden kötelező olvasmányt elolvasott...
Ezzel az utolsó mondattal, lehet, hogy jól bevásároltam. Mert stréberek, meg hihetetlenül szorgalmas és kötelességtudó gyermekek azért akadhatnak...
