„Nyugi, ha 10 napra megyek, két pólót is viszek majd” – így indulnak táborozni a gyerekek
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Táborba. Megy. A gyerek. És a csiga? A csiga hova megy?! Micsoda bugyuta kérdés ez? Mi köze van a csigának a témához? Mindjárt meglátod. Vagyis elolvashatod.
Na, szóval.
Hova megy a csiga? Hát hova menne? Az idegeimre. Csak úgy, mint a táborba készülő gyerek(ek).
De persze megint ne szaladjunk ennyire előre! Csak szépen, csak lassan, ahogy a gyerek készülődik a táborba. Mert arról még szó sincs, hogy menne. Csak készülődik. Mint a csiga. Ami az idegeimre megy. Mit megy?! Táncol rajtuk.
Na de miért is megy a gyerek táborba? Mert táborba menni, táborban lenni jó. Hej-hó! Komolyan. Mondom! Táborozni jó.
Honnan tudom? Hogyhogy honnan tudom? Mert én is voltam táborban. Bizony. Egyszer. Nevetsz?! De most miért? Na akkor figyelj!
Oké, lehet, hogy táborozni csak egyszer táboroztam, de sátorban meg kétszer is aludtam. Az egyik alkalommal ráadásul három kemény héten keresztül Dél-Franciaországban. Egy rémálom volt! Tücskök, bogarak, skorpiók és a jó öreg Misztrál. Úsztam a boldogságban meg a sátram előtt, amikor reggelre kiöntött egy hirtelen jött vihar, hogy aztán soha többet ne lássam a sátramat. Szóval, ha jobban belegondolok, akkor három sátorban is aludtam. Mert az utolsó másfél hetet a konyhasátor sarkában vészeltem át. De legalább soha nem voltam éhes. Csak a többiek. Olykor. Hah.
Na ekkor fogadtam meg, hogy soha többet. Még napsátor félsátorban sem. Inkább a napszúrás. Arra lehet legalább pálinkát inni gyógyszernek. (Jó, egy szalmakalap belefér. Csak, hogy ne mondd: propagálom itt a napszúrást, mert az amúgy igenis veszélyes.) De mondd, a sátorozást mivel lehet kiheverni?!
Aztán Férj unszolására még egyszer megpróbáltam. Utoljára. Tényleg. Legeslegutoljára. Kétszemélyes sátorban ketten. Plusz a csomagok, nehogy reggelre lábuk keljen. Úgy, hogy én klausztrofóbiás vagyok, tehát egy hatszemélyes sátorban sem érzem elégnek a teret, annál inkább szűknek. Szerencsére csak egy éjszaka volt. Csak egy. Mert másnap inkább a szabad ég alatt a gyíkokkal nem aludtam. A többi zug alvótársra meg nem gondoltam. Ha gondoltam volna, még most se aludnék.
Amúgy meg milyen érdekes az élet: mostanában gyakran öntenek el nosztalgikus érzések eme legeslegutolsó sátorozásommal kapcsolatosan, például, amikor mind a heten beszállunk a hétszemélyes autónkba és még némi csomagot is betömködünk a szabadnak tűnő helyekre. Hm. Nem is olyan rossz a szabad ég alatt. Jó-jó, az alvás talán túlzás, de a gyaloglás?!
De álljunk csak meg! Ha jobban belegondolok, nem is igaz, nem is teljesen igaz, amit eddig leírtam. Mert ha már egyszer sikerült párhuzamot vonni a sátrazás és az autózás között, akkor én tulajdonképpen hetente sátorozok legalább egyszer. Jó, sátor nélkül…, de az érzés. És ha eltekintünk a sátor hiányától és csak az érzetre koncentrálunk, akkor mit is csinálok tulajdonképpen? Igen. Pontosan. Táborozok. Na!
Tehát joggal mondhatom, hogy van tapasztalatom a tábor(oztat)ásban. Ezért nem volt kérdés számomra soha sem, hogy ha egyszer a gyerekeim elérik az ivarérett táborérett kort, akkor biztosan elküldöm majd őket… sátorba. Táborba. Ki a lakásból. Ki a városból. Be a természetbe.
Csak mennének már! De még csak készülődnek. Mint a csigák.
Lapozás után, nézd meg, milyenek a gyerekek, amikor táborba készülődnek.
