Nicolas Cage ripacs Drakulája menti ezt a belsőségekben tocsogó komédiát – Renfield-kritika
Tavaly is megírtuk már, hogy milyen jó újra a hazai mozikban látni Nicolas Cage-et, mivel A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya előtti tíz éven belül csupán két szerepben tűnt fel a magyar vásznakon (Joe, Snowden). Ennek pedig vélhetően ő maga az oka, azt ugyanis nem hinnénk, hogy az Oscar-díjas színészt ne keresnék meg nagyobb szabású hollywoodi produkciókhoz, Cage azonban olyan filmekre bólint rá, amelyeknek, amellett, hogy a számára kihívást jelentenek, szintén közös jellemzője, hogy nem szokványosak, legalábbis szerinte. Szeretné kitolni a színjátszást eddig kevésbé ismert és látott terepekre, és bár e koncepció nem kevés B-kategóriás borzalmat eredményezett, azért időnként valóban befigyelt néhány abszolút szóra érdemes, bátrabb darab is (pl. Mandy – A bosszú kultusza, Color Out of Space).
A gigantikus tehetséggel sem mondott csődöt, mivel egy szórakoztató szösszenet volt egy önmagát kellő és vicces öniróniával kezelő Cage-dzsel, illetve egy szintén remek Pedro Pascallal. S lám, egy év sem telt el kettejük közös akciókomédiázása óta, máris itt az újabb széles vásznakra szánt darab, a Renfield, amelyben ráadásul Cage egy olyan karaktert alakíthatott, aki mindig is közel állt a szívéhez: az élőhalott székely nemest, magát Drakula grófot.
Egyébként nem ez az első alkalom, hogy színészünk vámpírkodhatott, hiszen egy korai szerepében, az 1988-as A vámpír csókjában egy olyan fickót alakított, aki meg volt győződve arról, hogy megharapta őt egy vámpír, és ő is kezd élőhalott vérszívóvá alakulni, ezért úgy is viselkedik, noha erről szó sincs. Talán ekkor indult Cage „őrült”, a színészkedést furcsa végletekig vivő hozzáállása, amiről számos mém tanúskodik azóta is.
Most azonban végre száz százalékosan kiélhette magát a Renfieldben, amely Bram Stoker 1897-ben kiadott Drakula című könyvének szereplőit 126 évvel később átrepítette a modern korba, s amelyben a gróf továbbra is nagyon szomjas, ezért szintén halhatatlanná tett szolgájával, Robert Montague Renfielddel (Nicholas Hoult) hozatja magának a szívnivaló áldozatokat. Nemrég ugyanis majdnem halálát lelte egy pappal és egy vámpírvadásszal folytatott harcában, szénné égése utáni lábadozása alatt pedig újfent világleigázó terveket szövöget. Ám nem ő van a sztori fókuszában, hanem a címszereplő Renfield, aki már több mint 100 éve szolgálja gazdáját, és már nagyon kezd tele lenni vele a hócipője. Eljár egy anonim csoportfoglalkozásra is, ahol társ- és kapcsolatfüggőket kezelnek, mivel próbálna szabadulni urától és az általa rákényszerített zsákmányszerzéstől.
Megismerjük hát Renfield mindennapi szenvedéseit és áldozathozatalait, de persze senki ne várjon mindettől egy mély, lélektani drámát, bár minden bizonnyal úgy biztosan emlékezetesebb darabról beszélhetnénk. Nem, egy ízig-vérig fantasy-akciófilm-vígjáték kombó pörög a szemeink előtt, amelyben főhősünk némi bogár lenyelése után (szintén Stokertől kölcsönözve) emberfeletti képességekre tesz szert, és bárkit lekaratéz, bármilyen testrészt leszakít, és bármekkorát ugrik, amolyan manapság trendi szuperhősstílusban.
Ehhez pedig épp megfelelő rendezőnek tűnt Chris McKay, aki a LEGO Batman – A filmmel (2017) bebizonyította, hogy ért a humorhoz, A holnap háborújával (2021) pedig az izgalmas akciókhoz és a szépen kidolgozott látványvilághoz is. A Renfieldben ugyanis mindegyikre szükség volt. Hogy végül az új darab mégsem lesz fogható az előbbi kettőhöz, az főként az alapkoncepció hibája.
Mert ennyi a Renfield és nem több, ám ennyire sem lenne emlékezetes, ha nem Nicolas Cage alakítaná a gaz grófot. Ő ugyanis tobzódik a sok vicsorgásban, nyakszívásban és öldöklésben, és persze a tőle megszokott módon tolja túl ő is a karaktert, amolyan Cage-esen, de ide épp ez is kellett. Ha jelen van, abszolút uralja a vásznat, a megjelenése, a sminkje (főként a fogai, brrrrr), a hörgései, az acsarkodásai és a világot lenéző mentalitását tükröző arckifejezései vonzzák a tekintetet, és végső soron szórakoztatóvá teszik a Renfieldet.
Persze a másik Nicholasszal (csak itt h betű is van) sincs semmi gond, sőt, Houltnak abszolút lehet drukkolni, hiszen nagyon is szerethető az elnyomott szolga szerepében, és persze csodálatosan csépeli az ellenfeleit különféle leszakított emberi végtagokkal. Rajta kívül pedig a szokásos nagydumás méregzsákot alakító Awkwafina (Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája, Ocean’s 8, Kőgazdag ázsiaiak, A búcsú, Jumanji – A következő szint) színesíti a jók, a gengszterkarikatúra Tedward Lobót játszó Ben Schwartz (a mozis Sonic eredeti hangja) pedig a rosszak táborát.
Minden összevetve a Renfield az a fajta élmény, ami manapság rövidkének számító 93 röpke percével szélvészként száguld át az emberen, s épp ezért a gondolatainknak sem jut idő közben komolyabb elkalandozásokra, ám napokkal később már csak nagyjából Nicolas Cage kiguvadó szemeire és vékony, kihegyezett fogaira emlékszünk majd. Több volt ebben a sztoriban, de egy kellemes agykikapcsolós, vérgőzös, kacagtató akciómenetnek épp megfelelő.
