hirdetés

KULT

„Nem mész sehová, most jön még csak a zászlóégetés, meg a vérivás” – megnéztük a Becsúszó szerelmet

Május 27-én mutatják be Nagy Viktor Oszkár Becsúszó szerelem című filmjét, amelyben sokkal több van, mint amit a címe sugall.

Link másolása

hirdetés

Miután ez egy filmkritika, nyilván SPOILEREKET tartalmaz.

A legfontosabbal kezdtem azok kedvéért, akik csak idáig olvassák a cikket:

menjetek el, nézzétek meg a Becsúszó szerelmet, mert jó.

Mint tudjuk, a művészetben sosem a mit, hanem a hogyan az igazi kérdés, és ezt a tételt a Becsúszó szerelem maximálisan igazolja.

Nem indult jól a kapcsolatom a filmmel. Valljuk be, ha egy filmnek a címében ott a szerelem szó, az már gyanakvást kelt. A rossz előérzetet a szereposztás ellensúlyozta. Bevallom, a két főszereplőről, Ötvös Andrásról és Gombó Viola Lottiról eddig nem sokat tudtam, de biztos, hogy mostantól figyelni fogok rájuk.

Stefanovics Angéláról és Thuróczcy Szabolcsról viszont tudom, hogy általában meghálálja a bizalmat. A kisebb szerepekben is olyan nevek bukkannak fel, mint Tenki Réka, Pelsőczy Réka, Rajkay Zoltán, Derzsi János és Szabó Simon, úgyhogy elhatároztam, hogy adok egy esélyt a filmnek. Jól tettem!

hirdetés

Gyula (Ötvös András) nagy focidrukker. A kemény mag oszlopos tagja, aki a haverjaival ott van még az utánpótlás utánpótlásának az edzésein is, és élete egyik csúcspontja, amikor az egyik meccsen elvégezheti a kezdőrúgást.

Kedvenc csapata, a Kinizsi imádata tölti ki az életét. Otthon valóságos szentélyt rendez be focis ereklyékből, a barátai egytől egyig a szurkolói csapatból kerültek ki, élükön Alex áll, a keménymag vezére (Thuróczy Szabolcs remekelése). Ha pedig épp nem meccsen vagy edzésen vannak, előszeretettel verekednek össze más csapatok ultráival.

A fehér, hetero macsó boldog életét csak egy valami felhőzi be: párja, Mariann (Stefanovics Angéla) gyereket szeretne, de kiderül, hogy Gyula steril. A férfi persze nem akarja elfogadni azt a számára abszurd feltételezést, hogy ő ne tudna gyereket nemzeni, de végül Mariann unszolására beleegyezik, hogy részt vegyenek egy örökbefogadási programban.

Igaz, a tanfolyam elején rögtön leszögezi, hogy csak magyar gyerek jöhet szóba, cigány nem.

Közben azonban történik egy gikszer: Gyulát bilincsben viszik el a tanfolyamról az előző esti, szlovák ultrákkal történt „összezördülés” miatt. (Itt megjegyezném, Szabó Simon annyira élethűen alakítja a brutál szlovák vezérszurkolót, hogy az már-már kérdéseket vet fel.)

Megússzák egy felfüggesztettel – amiben nem kis mértékben közrejátszik az, hogy az ügyben ellenük eljáró ügyész maga is Kinizsi-szurkoló. Az eset mégis súlyos következményekkel jár Gyula életére nézve.

Az eset miatt ugyanis kiteszik őket az örökbefogadási programból. A bíróságról hazaérve pedig kínos meglepetés éri: Mariann beköltöztette a lakásukba Lüszit, a várandós cigánylányt, aki felajánlotta nekik a megszületendő babáját.

Gyula persze hallani sem akar a dologról. Hogy magyarázná meg a fiúknak? Kidobja Lüszit a lakásból. Csakhogy Mariannak ez az utolsó csepp: összepakol, és elköltözik.

A férfi először nem is érti, mi történt, de végül kénytelen belátni: ha nem fogadja el Lüszit, akkor elveszti Mariannt. Ezért minden előítéletét leküzdve meggyőzi a cigánylányt, hogy költözzön be hozzájuk.

Persze a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elképzeli. A terve az, hogy Lüszit a lakásukban rejtegeti, amíg Mariann vissza nem jön, aztán majd csak lesz valahogy. Közben azonban egyre jobban belebonyolódik a hazugságokba. A végtelenségig nem titkolhatja Alexék elől, hogy egy cigánylány gyerekét készül örökbe fogadni, Lüszi is hamar rájön, hogy Mariann nem csak a haldokló édesanyjához utazott el – ahogy Gyula állítja –, ráadásul a terhes tanfolyamon el kell játszaniuk, hogy férj és feleség.

Az sem könnyíti meg Gyula dolgát, hogy Lüszi egyáltalán nem hódol be a nagy fehér macsónak.

Autonóm személyiség, aki képes megvédeni magát, és nem kér a neki szánt passzív, alárendelt szerepből.

Régi közhely, hogy lakva ismeri meg egymást az ember, óhatatlanul kialakul Gyula és Lüszi között valamiféle kapcsolat, és a nagy focidrukker szép lassan változni kezd. Persze nincs semmilyen nagy „aha élmény”, amikor szembesülne korábbi téveszméivel és bűneivel. Épp csak azon kapja magát, hogy amikor videót forgatnak Alexékkel, amiben üzenni akarnak a szlovák szurkolóknak, nehezére esik kimondani, hogy „szlovák cigányok”. Ott is hagyja a forgatást, hiába szólnak rá, hogy "most jön még a zászlóégetés és a vérivás."

A film egyik legmulatságosabb jelenete, amikor a focihuligán és a fiatal, roma lány a sérüléseikkel próbál egymásra licitálni, ami önkéntelenül Mel Gibson és Rene Russo emlékezetes jelenetét idézi a Halálos fegyver 3-ból. Gyula a végén már hazudni kényszerül: „Leharapta a lábamat egy dobermann”. Elképesztő számára, hogy egy ilyen fiatal cigánylánynak keményebb az élete, mint egy biztonsági őrként dolgozó futballszurkolónak.

Ahogy lenni szokott, a szinte kiegyezhetetlen ellentétből vonzalom lesz, amit pillanatnyilag megakaszt Mariann visszaköltözése. A nőt meghatotta Gyula igyekezete, látja, hogy most már komolyan szívén viseli Lüszi és a születendő baba sorsát. Csakhogy Gyula már rég nem Mariannért teszi mindezt, hanem Lüsziért.

(Azért Mariannért sem kell túlzottan aggódni, a film végén mindenki megtalálja a boldogságot.)

A film nagy erénye, hogy kitűnő a tempója. Nincs hosszas felvezetés, szereplők bemutatása, hanem azonnal a közepébe vágunk. A nyitó néhány percben bármiféle szájbarágás nélkül megismerjük Gyula hátterét és a magánéleti problémáját is.

Bár a film látszólag tele van lerágott toposzokkal – fociszurkolók, cigány sors, nemzésképtelen macsó –, többnyire ügyesen elkerülik a klisé csapdákat. A fociszurkolók nem kigyúrt, kopasz bunkók, akik suksükölnek és nem tudják mennyi kettő meg kettő, hanem hétköznapi, apukatestű pasik, akik nem azért rasszisták, mert gonoszok, hanem mert sosem ismertek mást.

Úgy nőttek fel, hogy a cigány az utálatos, és semmi nem késztette őket, hogy felülvizsgálják magukat.

Épp ezért az ő gyerekeik is ebben nőnek fel. Amikor Gyula lelepleződik, és a haverok megtudják, hogy egy cigánylány van a dologban, az első ember, akivel Gyula konfrontálódik Alex kisfia, aki találkozásukkor „áruló” felkiáltással arcon köpi.

Ötvös András nagyon jól ábrázolja ezt a felszínességet Gyula figurájában. Gyula úgy viselkedik rettenetes bunkóként, hogy alapvetően jó ember, és fel sem merül benne, hogy nem az a helyes viselkedés és értékrend, amit ő képvisel. De amikor szembesülni kénytelen a valósággal, ha eleinte kelletlenül is, de képes megváltoztatni a nézeteit és a viselkedését.

Nagyon sokat köszönhet a film Gombó Viola Lotti alakításának, aki szerencsére nem egy akcentussal beszélő, a cigányok külsőségeit kikarikírozó vígjátéki roma lányt hoz, hanem egy hiteles, hétköznapi fiatal lányt, akinek a romasága elsősorban a sorsában, nyilvánul meg, és akit a sorsa nyerssé tett.

Engem arra döbbentett rá, mennyire nem tudunk semmit a magyar romákról.

Miközben egyre többet beszélünk a nőket érő mindennapos zaklatásokról, bele sem gondolunk, hogy egy roma lánynak ennek az ezerszeresét kell kiállnia. (Sőt, valószínűleg a roma férfiaknak is.)

Nagyon kíváncsi voltam Stefanovics Angéla játékára, utoléri-e Anzselika Habpatront a Gugyerák-effektus. (Mint ismeretes, Bárdy Görgy népszerű figurája volt a kabaréban Gugyerák, de a népszerűségnek ára volt: bármiben lépett színpadra, a közönség Gugyerákot látta benne.)

Angéla nem okozott csalódást: a film alatt egy pillanatra sem jutott eszembe a pandémia alatt népszerűvé vált influenszer.

Thuróczy Szabolcs már Pintér Béla társulatában is bizonyította, hogy a magyar színjátszás egyik nagy kaméleonja. A magam részéről még nem láttam rossznak semmiben. Miatta már önmagában is érdemes volt beülni a moziba. Mindenképp kiemelném még Rajkai Zoltánt Wienhofer szerepében, aki Gyula ellenpontjaként a tolerancia, az elfogadás élő szobra.

Nem állítom, hogy tökéletes a film. És itt visszautalnék a címre. A filmben szerintem sokkal több van, mint amit a kommersz szóvicc sugall. A Becsúszó szerelem nem egy felszínes, röhögcsélős romkom. Félek, lesznek, akiket a cím el fog riasztani.

Ami magában a filmben kevésbé tetszett, az ezoterikus szülői tanfolyam.

2021-ben túl kéne lépni azon, hogy az ezoterikus meggyőződésű embereket egytől egyig kinevetjük.

Van különbség a sarlatán tévéjósok és a keleti bölcsességekben tudást szerző alternatívakeresők között. Míg a futballszurkolók vagy a romák esetén sikerült árnyalt képet festeni, a méhlepényevésre buzdító és kántáló terapeuta csupán poénforrás marad.

Szerencsére Tenki Réka nagyon jó ízléssel alakítja a foglalkozásokat vezető Évát, nem viszi el paródiába a figurát, inkább egy világra nyitott, kissé talán naiv személyt formál.

A legnagyobb hibát Gyula és Lüszi kapcsolatában látom. Lüszi intézetben él, tehát vélhetően fiatalkorú. Gyula megállapodott férfi stabil párkapcsolattal. Van lakása, állása, a családalapítás küszöbén áll.

Furcsának tartom, hogy miközben a szereplők életében nagy konfliktust okoz, a cigány/nem cigány dilemma, azon egy percre sem akad fent senki, maga Gyula sem, hogy Lüszi lényegében fiatalkorú.

Tudom, vígjátékon nem szokás annyira számon kérni a realitást, de úgy gondolom, egy ennyire fontos témákat helyretenni próbáló film esetében nem szabadna egy ilyen erkölcsi dilemmát említés nélkül hagyni.

Ezzel együtt azt tudom mondani, menjetek el, nézzétek meg. Ha csak annyit elér, hogy kicsit végig gondoljátok a saját előítéleteiteket, hogy kit/mit miért utáltok, és az vajon mennyire megalapozott, már megérte.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: