KULT
A Rovatból

Nem elég szeretni Hitchcockot, érteni is kellene – Kritika: Nő az ablakban

A Nő az ablakban című krimi-thriller egyáltalán nem rossz film, de sajnos a műfaj(ok) lehetőségeit egyáltalán nem mindenhol aknázza ki, így a körmünket sem tudjuk tövig rágni rajta.


„Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni...”

Frappánsan írhatom a fenti Madách-idézetet kritikám elejére, de nagyon örülnék neki, ha csak az utolsó előtti, látványosnak és izgalmasnak szánt, de inkább megmosolyogtató jelenettel lett volna gond Joe Wright legújabb rendezésében, a Nő az ablakban című krimi-thrillerben. De sajnos elég sok dolog félrecsúszott ahhoz, hogy azt mondhassuk, jó film sikeredett A. J. Finn azonos című regényéből.

Magam a könyvet nem olvastam, és mikor a filmre készülve mégis a kezembe vettem átfutás céljából, hamar rá is jöttem, hogy miért kerülhetett el. Az alapmű (a filmhez hasonlóan) nem rossz, de messze nem fog meg annyira, amennyire akár az alapötlettől várni lehetne. Ebből persze még nem következik egyenesen, hogy ne lehetne belőle jó filmet csinálni, de ahhoz sokkal nagyobb alázattal kellett volna fordulni mind a krimi, mind a thriller műfajához.

A sztori dióhéjban: adott egy agorafóbiás (nyílt terektől betegesen irtózó) gyermekpszichológus, Anna Fox (Amy Adams), aki napjait régimódi New York-i házába bezárva tölti. Családjával (férjével és 8 év körüli kislányával) csak telefonon tartja a kapcsolatot (aztán már úgy sem, de csitt!, no spoiler), de hogy ne csavarodjon be végleg, hetente találkozik saját pszichológusával, és kiadja alagsorát egy szabadlelkű, sármos fiatalembernek, Davidnek (Wyatt Russell).

Emellett aktuálisan azzal tölti napjait, hogy figyelgeti szembeszomszédait, különös tekintettel az újonnan beköltöző Russellékre. Szép lassan a család összes tagjával megismerkedik, de nem mindenkiben lesz köszönet... Első látásra sem klappol neki minden a Russell családdal kapcsolatban, gyanúja pedig hamarosan beigazolódni látszik.

Innen nagyon sok felé el lehet kanyarodni, és ami azt illeti, a sztori egyáltalán nem halad rossz irányba, lesz itt rendes rejtély, izgalom, tetőpont, fordulat... csak valahogy az egész kicsit kiszámítható.

És a feszültség cseppet sem kézzelfogható, pedig az előkép nem akárki. John Wright rendező nem is titkolja, hogy egyik követendő példaképe Alfred Hitchcock, a mester filmjei többször megjelennek a háttérben, jellemzően akkor, amikor Anna az ébrenlét és az álom különös határán az utóbbiba csúszik. A bibi csak ott van, hogy a Nagy Előd hatásvadász és meglehetősen gagyi jelenetek nélkül is hátborzongató atmoszférát tudott teremteni majd' minden filmjében, míg Wrightnak ez most nem sikerült. Bár efféle elemekből nem sokat tett a filmbe, épp eleget ahhoz, hogy valódi, borzongató thrillerből időnként bazári ökörködéssé váljon a műve.

A színészi játékra nem lehet panasz, igaz, lényegében egyedül Amy Adams játszik a filmben, a többiek nem is mellékszereplők, hanem szinte csak statiszták. Egyedül Davidnek jutott karakter, és az ő változásait a filmben Wyatt Russell teljesen jól le is zongorázza. A szomszéd, fiút, Ethant játszó Fred Hechinger egyáltalán nem rossz, de ahhoz képest, amekkora szerepe van a karakterének a történetben, meglehetősen kevés lehetőséget kapott, hogy amúgy szintén változó jellemét kijátszhassa.

A többiek, köztük az Oscar-díjas Gary Oldman olyan kis szerepet kaptak, hogy még azt sem lehet mondani rájuk, hogy jók, ahogy egy tesztautóról sem tudom megmondani a menetteljesítményét, ha a biztonsági öv bekapcsolása után rögtön ki is szállítanak. Hát, mit mondjunk, John Wright kicsit jobban bízott az angol színészben A legsötétebb órában – meg is lett az eredménye... Na jó, azt azért el kell ismerni, hogy Julianne Moore kisebb, de jelentős szerepében igen meggyőző. És Punch, a cica teljesítménye sem elhanyagolható.

Szerintem egy nagyobb szabásúra tervezett krimi-thrillerben az sem oké, ha a valódi gonosz a mű utolsó jeleneteinek egyikében, 3 percben magyarázza el tettének és jellemtorzulásának okát, ahelyett, hogy azt tisztességesen kidolgozták volna.

Főleg, hogy karaktere egy Gyilkos elmékbe vagy Mindhunterbe illő pszichotikus személyiség csíráját rejti magában. Sajnos máshol is előfordul, hogy bizonyos dolgokat túlságosan az arcunkba tolnak, így egy-két helyen a film semmilyen rejtélyt nem hagy egy olyan nézőnek, aki életében legalább három krimit látott (vagy olvasott) már.

Innen kellene visszajönnöm, és elhitetnem az olvasóval, hogy a Nő az ablakban egyáltalán nem rossz film, csak a benne rejlő lehetőségeket nem mindig aknázza ki – némelykor meg épp ellenkezőleg, jócskán túllő a célon.

Az így kijövő átlag meg olyan, mintha a túlsózott levest egy túlcukrozott túrós tésztával akarnám feledtetni. Ha John Wright Alfred Hitchcockot nem csak a háttérben futó díszletként, hanem követendő, egyszersmind meghaladandó példaképnek használta volna, az én kritikám is elismerőbb lett volna. Így marad a javaslatom: ha valaki egy unalmas estén közepesen jót akar borzongani egy alapvetően jó sztorijú filmen, az ki ne hagyja a Nő az ablakbant, ami péntek óta látható a Netfilxen. Mindenki másnak ott van Hitchcock.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Nem látok jönni egy szebbik világot, itt ti loptátok el tőlünk a jövőt” – újabb rendszerkritikus dalt írt Mehringer Marci, Puzsér Róbert is szerepel a klipben
A kritikus egy közmédiás szerkesztőt alakít a klipben. A dalhoz Petőfi klasszikusa adta az ihletet a fiatal zenésznek.


Új dallal jelentkezett Mehringer Marci. A fiatal zenész néhány hónapja adta ki a Szar az élet című, rendszerkritikus dalát, ami hatalmas visszhangot váltott ki.

Mehringer ezúttal is hasonló szerzeménnyel állt elő. A Szeptember végén (stressz) című dal szintén a mai fiatalok gondolatairól szól, és a zenész azt szerette volna, hogy a magyar valóságot tükrözze egy olyan szemszögből, ami minden korosztálynak ismerős lehet.

„Petőfi Sándor Szeptember végén című költeménye volt a kiindulópont, mert vannak érzések és gondolatok, amik évszázadokon át is relevánsak maradnak. Ezek azok, amik összekötnek minket, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek, egyszerűen generációkon keresztül összeköt mindenkit”

– mondja Mehringer a dalról, melynek klipjében Puzsér Róbert, Dietz Gusztáv és Füsti Molnár Éva is közreműködött.

Puzsérék a klipben a propaganda hatására egymástól egyre jobban eltávolodó családot alakítanak. Az énekes szerint a szám allegorikus látomás a mai Magyarországról: „a közmédia egyik szerkesztőjének történetén keresztül, aki a saját lelkiismeretével küzd, majd végül angyallá válik, hogy a magasból tekinthessen le az országra, amelyet addig a képernyő mögül formált.”

A dalban például ilyen sorok hallhatóak:

„itt összeomlik minden,

piros-fehér-zöld az ingem

forog a világ, elfolyik minden,

nekem tényleg senkim sincsen”

A refrén pedig így szól:

„nem nyílnak a völgyben a kerti virágok

nem zöldell a nyárfa az ablak előtt

nem látok jönni egy szebbik világot

itt ti loptátok el tőlünk a jövőt”

Mehringer Marcival a Szar az élet című száma után interjúztunk is. Akkor azt mondta, a pozitív fogadtatáson túl, sok negatív kommentet, sőt még fenyegető üzenetet is kapott a dal miatt.

(via 24.hu)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tarr Béla Krasznahorkai Nobel-díjáról: A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű
Az író és a filmrendező sokáig dolgozott együtt. Tarr Béla nagyon örül, hogy Krasznahorkai László megkapta a Nobel-díjat.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. október 09.



A Népszava telefonon érte utol Tarr Bélát, miután csütörtökön irodalmi Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László. Tarr több Krasznahorkai-regényből is filmet készített, hosszú ideig dolgoztak együtt.

Tarr így fogalmazott:

„Nagyon örülök, hogy nyert, úgyhogy egyelőre mást nem tudok mondani. Hosszú éveken keresztül együtt dolgoztunk, és hogy nyert, hihetetlen nagy öröm.”

A rendező a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját is vászonra vitte, utóbbi Werckmeister harmóniák címen került a mozikba. Alkotótársi kapcsolatuk A torinói lóig (2011) tartott.

Arra a kérdésre, miként hatottak az író szövegei a filmekre, Tarr ezt mondta: „Nem konkrét szöveg segített, hanem az a pozíció, ahonnan a világot nézi, mert az univerzális. Abban tudott nagyon segíteni. De hát ez két külön nyelv, az irodalom és a film. A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű.”

A magyar kormány és a hazai művészeti élet több szereplője is gratulált a friss Nobel-díjas írónak:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Aktnaptárt készít Tóth Enikő új főszerepében - egy pikáns darab a Játékszín színpadán
A darab a bátorságról és egy női közösség erejéről szól, és a világ számos helyén színpadra állították már. De Tóth Enikő egy másik tabudöntögető színdarabban is játszik, ami a menopauzáról szól.


Tóth Enikő nagy dobásra készül: a Játékszín Naptárlányok című előadásának egyik főszerepét viszi, amelyben egy kisvárosi női közösség aktnaptárt készít egy nemes ügyért. „Van egy női közösség, amelynek tagjai egy nemes ügy mellett elindítanak valamit, és rendkívül bátor döntést hoznak a kissé színtelen kis életükben.” – mondta erről a Blikknek.

A Naptárlányok Tim Firth műve, amelyet egy valós történet ihletett: Angliában, Yorkshire-ben egy női klub tagjai jótékonysági aktnaptárt készítettek, hogy pénzt gyűjtsenek egy barátnőjük férje emlékére és a leukémiakutatás támogatására.

A darab a barátságról, a közösség erejéről, az önelfogadásról és a veszteség feldolgozásáról mesél, sok humorral és megható pillanattal.

A színpadi jelenetek a pikáns szituációkat játékosan, ízléssel oldják meg: a szereplők a „kényes” pillanatokban hétköznapi tárgyakkal – teáskannákkal, süteményekkel, virágokkal – takarják el magukat, miközben egyre nagyobb önbizalommal állnak ki az ügyük mellett. A történet a 2000-es évek elején bemutatott, nagy sikerű film után került színpadra a 2000-es évek végén, és azóta világszerte számos színház műsorán szerepelt.

A mi kis falunk című sorozatban Zömbiknét alakít Tóth Enikő a Menopauza című darabban is brillírozik, és erős visszajelzéseket kap a nézőktől.

„Nagyon sok nőnek hozott megkönnyebbülést, hogy például a menopauzáról beszélünk a színpadon, ráadásul humorral, öniróniával, de közben úgy, hogy belefacsarodhat az emberek szíve.

Sok hölgy mondta, hogy az előadás után a férje már jobban érti, miért volt olyan a változókorban, amilyen. A nők szemében meg azt a boldogságot látom, hogy megértve érzik magukat, van bennük egy felszabadult érzés” - fogalmazott Tóth Enikő a Blikknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk