„Nemzetközi cégvezetők költöztek haza a szülőfalujukba, mert a helyi együttesben táncolnak”
Nagyjából 10 éve alaphelyszíne a Művészetek Völgyének a Muharay udvar, ahol autentikus táncosokkal és sok más népművészethez kapcsolódó programmal várják a látogatókat.
– Milyen szerepe van a hagyományőrzésnek 2020-ban?
– Ez az a kérdés, amit talán leggyakrabban megkapok. A hagyomány az örökség olyan elemeiből áll (tárgyak, szokások, cselekvések), amit nemzedékeken át megőrzünk és tovább viszünk. A hagyományőrzés érdekes gyűjtőfogalom, hiszen mindenki érdeklődése, műveltsége, környezete, társadalmi helyzete szerint különböző hagyományokat ismer és tart fontosnak.
Szövetségünk tagjai olyan táncegyüttesek, melyek saját településük tánc- és szokáshagyományaival foglalkoznak, ezek megőrzése és átörökítése a célunk. Arra törekszünk, hogy a hagyomány ne csak színpadi mozgalomként legyen jelen, hanem meghatározza egy tágabb közösség, település viszonyát a saját kulturális örökségéhez.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a hagyomány ne külsőségeiben jelenjen meg együtteseink programjában, nem a pusztai romantikát képviseljük. Szándékaink szerint leghitelesebb formában azt az élő kultúrát mutatjuk be, mely a paraszti társadalmak közösségi életét, szokásait jellemezte.
A hagyomány nem csupán a múlt, hanem az a tapasztalat és tudás, melyet a jelenben is felhasználunk és a magunk képére alkotva újra éltetünk. A népművészet, melyben a nép részese az alkotásnak, közösségi művészet, mely az alkalomhoz igazodva mindig új alakot és funkciót kap. Ahogy Illyés Gyula fogalmazott, „használ az asztal és a szék.” Ami azt jelenti, hogy nem a díszítés, a kirakat, hanem a funkció az, ami igazán fontos: használható és minden ember számára elsajátítható legyen.
Héra Éva (fotó: Kelemen Gergő)
– A Szövetség 30 éve létezik, ezalatt rengeteget változott a világ. Miben más az önök munkája, mint annak idején?
– Leginkább abban, hogy 30 évvel ezelőtt ezeknek az együtteseknek még komoly támogatásuk volt. A szakszervezetek, tsz szövetségek, önkormányzatok is jelentős összeggel, vagy épp infrastruktúrával járultak hozzá az működésükhöz. Nos, a rendszerváltással nagyjából egy időben ez gyakorlatilag összeomlott. Az együttesek azonban önszerveződő, valódi civil közösségek voltak, így nem jelentett gondot az országos szövetség megalakítása.
A legidősebb hagyományőrző csoportok az 1920-as években alakultak, és 80-90 éves folyamatos működés jellemző rájuk. A két háború közötti években más volt a falu életformája, még népviseletben jártak és a mulatságokban a hagyományos táncokat ropták. A színpadon bemutatott koreográfiák még a közösség által tudott táncokból és zenéből születtek, melyet a tanító vagy a jegyző állított színre.
A társadalom és az életmód változásaival egyre inkább háttérbe szorult és kikopott az életünkből ez a kultúra, és színpadi-amatőrművészeti mozgalomként élt tovább. Az 1970-es évek „nomád nemzedéke”, a táncházasok fedezték fel és tették tartós „divattá” a néptáncot és népzenét. Ez egy új korszaka a „hagyományőrzésnek”, a lényege a megismerés, a tudás és a továbbadás.
A 1980-as években a működéshez elengedhetetlen szakmai ismeretek elsajátítása mellett meg kellett tanulni a működéshez szükséges feltételek megteremtését is.
Ma már nem elég csak a próbateremben és a színpadon bizonyítani egy együttesnek! Ki kellett nevelni a társadalmi vezetőségeket, a szervező, pályázatíró munkatársakat, akik ennek a munkának a legfőbb segítői. Nagyon sok fiatal kapcsolódott be a munkába és öröm, hogy egyre több a gyerek is, akik büszkén viselik „A néptánc menő!” feliratú pólóikat.
– Mit adhat egy kis falu közösségének a helyi néptánccsoport?
– Bár egyre több a falusi közösség, de sajnos mégsem ez a jellemzője kistelepüléseinknek. Tehát a válaszom az, hogy ahol működik együttes, az gyakorlatilag mindent jelent. Szórakozást, barátokat, egy értelmes, cselekvő élet kereteit. Ahol semmi más közösségi élmény nincsen, egy tánccsoport hihetetlen kapcsolati hálót képes felépíteni, aminek generációkon átívelve mindenki a részese.
A rábaközi Szanyban például az ország egykori talán leghíresebb táncosáról, Szentes Varga Ferencről nevezték el a régió hagyományőrző táncversenyét. Az eseményen gyakorlatilag az egész falu ott volt, sőt még a névadó dédunokái is hazalátogattak. Megtiszteltetés volt a családnak, a táncosoknak és a településnek, hagyományaik, értékeik megbecsülését, elismerését jelentette a rendezvény.
Elképesztő kohéziót és összetartó erőt ad egy-egy ilyen kezdeményezés, melyben az egész közösség magára ismer, hagyományai felértékelődnek. Megtartó erőt is jelent a faluban a táncegyüttes.
Számos példát tudok mondani arra, hogy egyetemet végzett, komoly beosztású hazai és nemzetközi cégvezetők a falujukban építkeztek, mert az együttes oda köti őket.
Van orvosunk, papunk is, számos jól menő gazdálkodónk, pedagógusunk, közgazdászunk, stb. Már messze nem csak a parasztgyerekek közül kerülnek ki a táncosok! A falusi értelmiség szerepe ebben a kérdésben meghatározó és példamutató.
– Az országon belül hol működik a legtöbb csoport?
– Röviden: ott, ahol a hagyomány még élő, illetve a népművészetben gazdag településeken. Azon tájegységeinkben, melyekben a néptánc és kézműves hagyományok szervezett formái már a múlt században kialakultak. Első helyen a sárközi településeket említeném (Alsónyék, Báta, Decs, Őcsény, Sárpilis), ez a Dél-Dunántúl, Szekszárd környéke. Itt a jómódú paraszti gazdaságok, adták az alapját az ország egyik leggazdagabb népviseletének kialakulásához.
Egy sárközi leány ünnepi öltözete, melyhez Lyonból hozatták a selymet, egy évi termény árába is belekerült, de a helyi asszonyok hímzései, szövései nemcsak a népművészeti boltokban voltak keresettek, hanem külföldre is eljutottak.
Sorolhatnám még a Budapesttől nem messze található Galgamentét is (Bag, Tura, és az összes Galga- kezdetű település), Kalocsa vidéket, vagy a Rábaközt.
– Hogyan indult a kapcsolatuk a Művészetek Völgyével?
