Sosem lesz már olyan a Művészetek Völgye, mint régen, de így is bőven van miért szeretni
A bőség zavara viszont napi szinten okozott fejfájást: a rekord talán az volt, amikor legszívesebben négy helyen lettem volna egyszerre, a kettő (sőt, olykor a három is) pedig egészen általánosnak számított.
A legtöbb időt valószínűleg idén is a Momentán Udvarban töltöttem, akik ötödjére is megvettek kilóra, de valószínűleg nemcsak engem, mindenki mást is – a szinte állandó teltház legalábbis erre utal.
Ha egyetlen programot kellene kiemelni az egész fesztiválról, mint a 10 nap csúcspontját, a Scherer Péterrel közös Főhőst választanám: gyakorlatilag végigröhögtem az egészet, tökéletesen működött a kémia a társulat és vendégük között.
De a Late Night Show is több mint emlékezetes volt: itt az egyik játszót masszívan elkezdték itatni fél órával a színpadra lépés előtt, és a végén szavazni kellett róla, a közönség szerint ki is az a bizonyos delikvens az öt ember közül. Alig páran találták el a jó választ.
A Kaláka Versudvar is stabil állandóságot képvisel, de épp emiatt esik jól évről évre visszatérni ide. A legnagyobb tömeget alighanem Dolák-Saly Róbert vonzotta: a délután 4 órás kezdés ellenére annyian voltak rá kíváncsiak, hogy legalább 10-15-en kint is ragadtak.
Kellemes színfolt volt az idén indult Pest-Buda Udvar, ahol napközben a fővárossal kapcsolatos beszélgetéseket tartottak, este pedig olyanok (pl. Európa Kiadó, Ripoff Raskolnikov, Little G Weevil) kaptak fellépési lehetőséget, akik az elmúlt pár évben hozzájuk illő helyszín híján nemigen szerepeltek a fesztivál programjában.
Ugyanez igaz a Petendi Pajtára, ahol többek között az SZ4P, a Twentees, a Soulfool Band és az Innergarden is koncertezett. Nagy kár, hogy a fő sodrásból eléggé kieső helyszín miatt a közönség létszáma elenyésző volt, én is mindössze egyetlen alkalommal jutottam el oda.
Persze a szándék érthető a szervezők részéről: jó ideje próbálják minél inkább bevonni Vigántpetendet a Völgy vérkeringésébe, de úgy tűnik, egyelőre maximum a Cirque du Tókert programjai (például Kern András koncertje) tudnak nagyobb tömegeket odacsábítani Kapolcsról és Dörögdről.
Ami az időjárást illeti, a félidei cikkben könnyelműen azt írtam: az előrejelzés szerint akár arra is van esély, hogy a teljes fesztivált megússzuk csapadék nélkül. Hát, ez nem jött össze (ezúton is bocsánat), de zsinórban 8 napig így sem esett egy csepp eső sem, ami már önmagában rekordgyanús, én legalábbis nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna ilyen.
Az apokalipszisre hajazó fekete fellegek szombat este jelentek meg, és nem sokkal később le is szakadt az ég. A szabadtéri programok mindenhol leálltak, majd bő másfél óra múlva zavartalanul folytatódtak tovább.
Egy nagyon szomorú kivétel volt: a Szabó Balázs Bandája és a Modern Art Orchestra közös, nagyszabású koncertjét nem tudták megtartani.
Csak egy dal erejéig állt színpadra a zenekar, hogy eljátsszák a Bájolót a körülmények ellenére is kitartó maroknyi közönségnek. "Mossa az eső össze szívünket" – szólt a dal egyik sora, és ez tényleg emelkedett pillanat lehetett. Remélhetőleg jövőre el be tudják majd pótolni ugyanezen a színpadon a teljes közös műsort, elvégre hónapokig készültek rá.
Ahogy közeledett az utolsó nap és az elkerülhetetlen hazautazás, ugyanúgy hatalmába kerített az a keserű üresség-érzés, ami eddig mindig. Tavaly még kétségeim voltak, jó-e nekem, hogy változatlanul végigtolom a 10 napot (főleg a fentebb kifejtett változások tükrében), de most valahogy biztosabb vagyok benne, hogy jövőre is így teszek, mint 2016 óta bármikor.
Különösen, hogy a 30. Völgy következik, amiről már most elárultak pár részletet a szervezők. A legörömtelibb fejlemény ezek közül, hogy 5 év után újra programhelyszín lesz a taliándörögdi Klastrom, aminél különlegesebb atmoszférájú helyet nemigen ismerek.
Már csak emiatt is vágom a centit, és valami azt súgja, lesz még pár meglepetés.
