Momentán: mindig a saját életed teszed fel a színpadra
Ők az improvizációs színjátszás hazai úttörői: RögvEst című előadásukat 2003 óta közel 900 alkalommal játszották – mindig máshogy –, de repertoárjukat az évek során még jó néhány produkcióval bővítették. Mindegyiknek alapelve a spontaneitás, illetve a közönség minél nagyobb mértékű bevonása. Ahogy mottójukban is szerepel: "Mi sem tudjuk, mit teszünk 5 perc múlva!" Az idei Művészetek Völgyében saját helyszínük lesz az eddigi Palya-udvar helyén, erről is beszélgettünk a társulat két tagjával, Harsányi Bencével és Nemes Takách Katával.
– Mi az első emléketek a Völgyből, akár látogatóként, akár fellépőként?
Bence: Látogatóként olyan régi élményeim vannak, hogy nem is tudom megmondani, pontosan mikorra tehető az első. Fellépőként viszont abszolút körülhatárolható a dolog: 2010-ben, az első Palya-udvarban játszottunk Bea meghívására, és öt éven keresztül mindig ott voltunk. Számunkra ez mindig egyfajta ünnep volt, egyben szezonzárás is, mivel hosszú szezonokat tartunk, július végéig-augusztus elejéig szoktunk játszani. Ezért különösen nagy megtiszteltetés, hogy idén mi vehettük át a helyszínt és szervezhetünk programokat tíz napon át. A kapolcsi közönség elképesztő: lelkesedés, ötletek és hangerő szempontjából is nagyon inspirálnak bennünket.
Kata: Számomra is mindig hatalmas élmény Kapolcson játszani. Nem tudom, hogy ez a nyárnak, a szabadtéri helyszínnek, vagy az összegyűlt energiáknak köszönhető – esetleg mindegyiknek –, de ott az összes eddigi előadásunk remekül sikerült. Van ott egyfajta varázslat, ami ad még egy extra löketet az általunk képviselt műfajnak.
Bence: Ideális, hogy olyan fesztiválról van szó, ahol a zenei programok mellett a prózai jellegűek is teret kapnak. Az emberek nem csak táncolni vagy fröccsözni érkeznek, hanem tényleg kíváncsiak és érdekli őket, amit mi csinálunk. Most az a feladatunk, hogy tíz napon keresztül fenntartsuk az érdeklődést, illetve a hangulatot.
RögvEst: Az alap Momentán élmény. Itt kezdődik minden. Egy előadás, ami klasszikussá vált, pedig minden este más és más.
Fröccs: Interaktív lélekbúvárkodás. Szórakoztató szituációk szövevényes kapcsolatainkról – a kigabalyodásban segít a pszichológus szakértő.
Nulladik Óra: Hétfő hajnali impróreggeli, az ébredező közönség ötletei alapján. Ajándék kávé, tea, finom falatok. Hogy jól kezdődjön a hét!
Ketten: Kétszemélyes improvizált történet egy férfiról és egy nőről. Mindig kiderül valami, mindez néha vicces, néha keserű.
Mozaik: Egy előadás, ahol bármi megtörténhet. Ahol nem csak a játszók gondolkodnak, de a nézők is. Ahol mi sem tudjuk, mi lesz a vége.
Ütközet: Amikor a Momentán két csapatra szakad. Verbális pankráció a színpadon, küzdelem a nézők kegyeiért. Az utolsó ötletig.
ImpróJam: Kötetlen esti imprócsemegék a klubban. Új játékok, kísérletezés, szabadfogású improvizáció. Sörözni-borozni lehet.
Spuri: Interaktív impró-show, ahol a közönség ötleteire immár az Y-generáció improvizál! SPontán URbánus Ingerlöket.
– Hogy fogtatok hozzá a szervezéshez?
Kata: A fő szempont az volt, hogy végig azt a fajta felszabadult kreativitást adjuk át a közönségnek, amit a Momentán képvisel. Ebbe egyaránt beleférnek a napközbeni workshopok, az esti „ereszd el a hajam” buli, vagy az, hogy társadalmilag érzékeny témákat boncolgatunk az improvizáció keretein belül. A legfontosabb, hogy a játék és az öröm közösségépítő ereje meglegyen.
Bence: Ez érvényes egyrészt arra, hogy a közönség bevonásával játszunk, de arra is, hogy ismert vendégeket hívunk, sőt mi is átmegyünk más udvarokba egy-egy vendégszereplés erejéig. Vendégeink lesznek többek között Palya Bea, Mautner Zsófia, Lackfi János, Harcsa Veronika, F. Várkonyi Zsuzsa illetve Földessy Margit színtársulata is. Meghívtunk továbbá más improvizációs színházi társulatokat, zenei produkciókat és neves slammereket is. Nekik köszönhetően még színesebb lesz a program.
Kata: Meg kell említeni még a gyerekeknek szánt délelőtti programokat is, amelyekkel kicsit a Palya-udvar hagyományait visszük tovább. Mivel a társulatban is egyre többeknek van családja, abszolút át tudjuk érezni, mire van szükségük a kisebbeknek, így ők is bőven találhatnak elfoglaltságot nálunk. Elvégre az improvizációt sosem lehet elég korán elkezdeni, és bennük aztán tényleg végtelen mennyiségű kreativitás van... (mosolyog)
– Lehet egyáltalán tanulni az improvizációt, vagy inkább gyakorlat kérdése?
Bence: Alapvetően mindenki tud improvizálni. Ugyanakkor a színházi formának vannak olyan alapszabályai és technikái, amelyeket lehet tökéletesíteni. Ezért is tartunk az Ó utcai IMPRÓ – kreatív töltőállomáson, a saját helyünkön állandó kurzusokat. Sokan azok közül, akik ezeket elvégezték, már önállóan is játszanak előadásokat. Illetve van egy szemérmetlenül fiatal, jórészt egyetemista korosztályból álló junior csapatunk, akik Kapolcson is láthatóak lesznek.
Kata: A workshopjainknak nagyon fontos eleme, hogy elhitessük a résztvevőkkel: igen is bennük van az a fajta kreatív potenciál, ami a játék közben ki is fog derülni – de fontos, hogy már előtte se legyenek kételyeik magukkal szemben.
– Ti mennyivel lettetek kiforrottabbak a Momentán 12 évvel ezelőtti megalakulása óta?
Bence: Mindenképp sokat változtunk, ugyanakkor már a legelején is olyan élményt tudtunk nyújtani a közönségnek, ami az elejétől a végéig berántja őket az előadásba, és amitől arra az időre elfelejtik minden gondjukat-bajukat. Ez az, ami ma is ugyanolyan, mint a kezdetekkor.
Kata: Nagyon fontos az is, hogy mi mindig új kihívásokat állítunk saját magunk elé. Folyamatosan dolgozunk az új formátumokon, és ennek köszönhetően mindig találunk olyan területet, amin vért izzadva tudunk dolgozni. Azok az előadások, amiket már 12 éve játszunk, az idő múlásával nyilván egyre gördülékenyebben mennek, viszont jó néhány olyan is van, ami épp annyira nem megy simán, mint annak idején az alapjátékok.
Nemes Takách Kata
Harsányi Bence
Tóth Barna
Boldoghy Boglárka
Pirisi László
Bódy Gergely
Kiskovács Attila
Várady Zsuzsa
Molnár Levente
– Vannak olyan előadások, amelyek közelebb állnak hozzátok a többinél?
Bence: Mi kilencen, alapító tagok is nagyon különbözőek vagyunk, a meghívott vendégekről és a junior csapatról nem is beszélve. Mindenkinek megvan a kedvenc játéka, illetve az az előadás, amikor a legfelszabadultabb. De minden relatív: nekem van olyan, ami nagyon könnyű és ezért szeretem, egy másikat viszont pont amiatt, mert minden alkalommal vért izzadok. Ha pedig angolul kell játszanom, abba szabályosan belehalok a kezdés előtt, de annál jobb túllenni rajta és utólag visszagondolni rá, hogy megcsináltam.
Kata: Van egy Nulladik Óra című előadásunk, amit minden hónap első hétfőjén játszunk reggel 7-től 8-ig. Nekem az például halálközeli élmény tud lenni, és nem is elsősorban a színpadi munka miatt, hanem mert fel kell kelni hozzá 5 órakor… (nevet) De az biztos, hogy olyan produkció nincs a repertoárunkban, ami mellé ne tudnánk odaállni teljes vállszélességgel, és ne lennénk rá büszkék.
Bence: Nagyon szerencsénk van, amiért nem egy hagyományos társulat vagyunk, akik eljátsszák a rájuk osztott, előre megírt szerepeket, majd felveszik az ezért járó pénzt. Mi tényleg azt csináljuk, amit szeretünk.
Nulladik Óra (beharangozó):
– Amikor egy jelenet közben szól a csengő, és egy-két másodpercetek van eldönteni, merre viszitek tovább az adott szituációt, mi játszódik le a fejetekben? Vannak begyakorolt sémáitok, amikből építkezhettek?
Kata: Sémák nincsenek, nagyon fontos megtanulni már az improvizáció legelején, hogy felesleges ezen kattogni és fejben végigpörgetni tizenvalahány verziót, majd kiválasztani a legjobbnak tűnőt. Egyszerűen azt kell kimondani, ami először eszedbe jut, és aztán a partneredben, illetve saját magadban bízva majdcsak lesz valami. Ilyen szempontból hullámlovaglásra hasonlít az egész: kitalálsz valamit, kimondod, megyünk tovább.
Bence: Ez a fajta színpadi játék igazi „flow” élményt tud nyújtani. Amikor semmi nincs a fejemben, majd hirtelen a semmiből előpattan egy ötlet, és ezen nevet a közönség, az valami hihetetlen. Aztán persze olyan is van, amikor semmi nem pattan elő, de azon is nevetnek… Rengetegszer előfordul, hogy ránézel a partneredre, és egyetlen szemvillanásából látod, hogy teljesen lefagyott, úgyhogy ezt a helyzetet most neked kell valahogy megoldanod.
Műfajváltós játék pikáns részletekkel a RögvEst előadásból:
Rendhagyó szerenád lánykéréssel:
– Gondolom, ti kilencen akkor nagyon egymásra vagytok hangolódva.
Bence: Így van. És egyébként még a kisebbik nehézség észrevenni, hogy a másiknak segítségre van szüksége. Az igazán komoly feladat, hogy ne egymás ellen menjünk, hanem kimondatlanul is értsük meg, hogy mi jár a parnerünk fejében, és támogassuk az ötlete megvalósítását. Az improvizáció arról szól, hogy halld meg a másikat, értsd meg a mondanivalóját, és hozzatok létre együtt valamit a semmiből.
Kata: Szerintem
És ami még ennél is jobb, ha a nézőtéren ülő 120 ember is egyből tisztában van vele, hogy igen, ennek a jelenetnek most ezzel kell folytatódnia. Nem tudom megmagyarázni, mitől lehet ez, egyszerűen olyan szintű egymásra hangoltságról és energiamozgásról van szó, amit élesben kell megtapasztalni. Ha például a levegőbe mutatok és felsikoltok, hogy „úristen, félek tőle!”, biztos vagyok benne, hogy tíz emberből kilenc egy pókra asszociál.
– A közönség mindig maximálisan partner, vagy előfordul, hogy kevésbé vevők az interaktív feladatokra?
Bence: Ha tudományos oldalról közelítjük meg, a közönségnek van egy grafikonja, amiről jól leolvasható, mennyire oldottak és együttműködőek. Az előadás elején mindig fagyosabbak, fokozatosan oldódnak fel, majd jutnak el a csúcspontra. Itt a saját helyünkön már-már veszélyes, hogy sokszor az ötödik percben eljön a csúcspont. Ilyenkor egymásra nézünk, hogy ez csodálatos, de elég nehéz lesz kétszer egy órán keresztül fenntartani... Amikor viszont egy zárkózott külső közegbe, például egy céges rendezvényre megyünk játszani, sokkal nehezebben tudjuk megnyitni az embereket. De annál nagyobb élmény, amikor 25, 30, vagy 40 perc után mégis sikerül.
Párkeresés 30 fölött (jelenet a Fröccs előadásból):
Tárgyas játék – spontán asszociációk egy fejlámpáról:
– Meg lehet unni az improvizációt, vagy a jellegéből adódóan soha?
Kata: Velünk együtt fejlődnek a témák és a műfaj is. A személyiségünk változásai nagyon erősen befolyásolják, mire asszociálunk egy-egy szituációban. Nyolc-tíz évvel ezelőtt például még az egyetemi élet, a tárgyfelvétel, a vizsgák körül forogtak a gondolataink, míg ma sokkal valószínűbben játszunk mondjuk arról, hogy be kell adni az adóbevallást.
Bence: A nézők ötletei is nagyon mások, mint régen voltak. Például amíg épült, heti szinten kellett játszanunk a 4-es metróról, hiszen benne volt a köztudatban, nem lehetett nem tudomást venni róla. Miután átadták, megszűnt az ezzel járó feszültség, és most már egyáltalán nem dobják be témaként. Ezzel szemben a 4-es, 6-os villamospótló nagyon megy az utóbbi hetekben (az interjú május végén készült – a szerk.), hiszen az emberekből egyszerűen kiszakadnak a napi aktualitások, amelyeket mind szeretnének ilyen formában feldolgozni. Elvégre sokkal jobb nevetni rajta, mint bosszankodni miatta.
– Tehát nem lehet megunni?
Kata: Nem hiszem. Ebben nyilván az is benne van, hogy mi kilencen igazi kihívásnak tartjuk, hogy kicsit kirántsuk a többiek alól a szőnyeget. Tehát 12 év után is megvan bennünk az a fajta játékosság, hogy direkt olyat akarunk mutatni a másiknak, amitől ennyi közös munka után is meglepődik.
Bence: Az, hogy én húsz év ismeretség és több mint ezer előadás után is tudjak újat mutatni Katának, extra kihívás. És ehhez képest elég gyakran sikerül. Külön ereje van annak, amikor a nézők számára is egyértelmű, hogy a színpadon lévők élvezik, amit csinálnak.
Kata: Ilyenkor rájuk is átragad az öröm. És Kapolcshoz visszatérve, fantasztikus lenne, ha ezt a fajta ragadós örömöt mindenkinek át tudnánk adni, aki akár csak egyszer is véletlenül betéved az udvarunkba. Ha bebizonyítanánk az embereknek, hogy „figyeljetek, lehet így is élni.”
Ha tetszett az interjú, oszd meg!
