prcikk: Egy lebilincselő krimi: Meghívás gyilkosságra | szmo.hu
KULT
A Rovatból

Egy lebilincselő krimi: Meghívás gyilkosságra

Szeretitek a spanyol krimiket? Földközi-tengeri hajóút a "legkedvesebb" ellenségekkel - Carmen Posadas regényében.


A Meghívás gyilkosságra című könyv a Kossuth Kiadó spanyol krimiket bemutató sorozatának legújabb kötete.

A szép és gazdag Olivia Uriarte élete romokban hever: férje elhagyja egy fiatalabb nőért, ráadásul a vagyonát is elveszíti. A környezetét mindig is ügyesen manipuláló asszony egyetlen megoldást talál: precízen megtervezi a saját meggyilkolását. Már csak megfelelő személy kell a kivitelezéshez, meghívja hát „legkedvesebb” ellenségeit luxusjachtjára, egy földközi-tengeri hajókázásra. A nyílt tengeren aztán elkezdődik a gyilkos játék, s Olivia különös körülmények között csakugyan meghal. Ágata, a húga felcsap Miss Marple-nak, hogy kiderítse, kinek a lelkén szárad Olivia halála…

Posadas regénye vérbeli Agatha Christie-parafrázis. Mesterien felépített krimi, mely nemcsak letehetetlenül izgalmas, de sziporkázóan humoros is – mintha Almadóvar Agatha Christie regényéből rendezne filmet...

Távolban

Carmen Posadas (Carmen de Posadas Mañé) 1953-ban született az uruguayi Montevideóban. Diplomata édesapjának köszönhetően tizenkét éves korában költözött Argentínába, majd Spanyolországba, Angliába és a Szovjetunióba. 1985-ben vette fel az uruguayi mellé a spanyol állampolgárságot.

Irodalmi munkásságát az 1980-es évek elejétől főként film- és televíziós forgatókönyvek, valamint gyermek- és ifjúsági regények írásával kezdte. Az 1955-ben megjelent bűnügyiregénye, a Cinco moscas azules (Öt kék légy) meghozta számára a nemzetközi hírnevet is.1998-ban a Pequeñas infamias (Apró disznóságok) című krimijével elnyerte a rangos Planeta irodalmi díjat.

A Newsweek kritikusa Carmen Posadast nemzedékének egyik legkiemelkedőbb latin-amerikai írónőjének nevezte.

Napfényes városok, sötét bűnök - Spanyol krimik

A krimi műfaja örök! Az izgalmas bűnügyi történetekért ma is sok millióan rajonganak világszerte, mert amellett, hogy szórakoztatóak, kíméletlenül pontos képet festenek arról a korról, kultúráról, társadalomról, amelyben játszódnak. A spanyol nyelvterületen óriási hagyománya van a krimi műfajának, amely az elmúlt évtizedekben a reneszánszát éli. A világirodalom élvonalába tartozó írók – Cortázar, Borges, Márquez – is írtak krimiket.

A Kossuth Kiadó most indított spanyol krimisorozata az egyik legjelentősebb nyelvi kultúra sikerszerzőit mutatja be, a világ minden tájáról. A kortárs írók felfedik szülőföldjüknek azt az oldalát is, amelyet kevéssé ismerhetünk meg útikönyvekből és élménybeszámolókból.

Mindent felemésztő szenvedélyek, a prostitúció áldozatává váló kelet-európai gyereklányok, emberkereskedelem, drogüzletek, korrupció, bosszú, gyilkosságok, hol egyfajta mediterrán életbölcsességgel és humorral fűszerezve, hol a legprimitívebb ösztönöktől vezérelve jelennek meg az izgalmas regényekben.

1

A sorozatot indító művek közül kettő napjainkban játszódik Spanyolországban, egy pedig, a neves argentin Pablo De Santis regénye, a Párizsi rejtély – sziporkázó humorral, parodisztikusan – 19. század végi környezetbe ágyazva sorakoztatja föl a klasszikus bűnelkövetési módokat. Utóbbiról már írtunk, ITT OLVASHATTOK róla bővebben.

Ha megrendelnéd a Spanyol krimik sorozat köteteit, KATT IDE


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Lengyel Tamás a választásról: Nehogy az történjen, hogy Orbán Viktor egyszer csak visszatér fehér lovon és lesújt a neki nem tetsző emberekre
A népszerű, szókimondó színész nyíltan beszélt arról, miért kezdett politizálni, mire számít a választások után, milyen új sorozatban szerepel majd Lovas Rozival, és mi az a "Gyuri univerzum". Interjú.


Lengyel Tamás körül őrült tempóban zajlik az élet, láthatjuk színházban, tévében, ráadásul nemrég podcastot is indított két kollégájával. Interjúnkban kérdeztük a Loupe Színházi Társulásról, a választásokról és A mi kis falunk spin-off sorozatáról is.

– Viszonylag rég ismerlek, korábban nem volt annyira jellemző rád, hogy nyilvánosan megszólaltál aktuálpolitikai vagy társadalmi kérdésekben. Volt egy tudatos döntés amögött, hogy ezen változtattál?

– 2020-ban született meg a kisfiam, és egyszerre ráébredtem, hogy az embernek már nem csak azért kell tennie, hogy a környezete önmagának megfeleljen, hanem hogy a gyerekei egy normálisabb világban tudjanak felnőni. Ebben az évben történt egy másik fontos, szem felnyitó esemény is, az SZFE ledózerolása.

– Mintha nem lenne így is elég ingatag a helyzet, művésztársaiddal létrehoztátok a Loupe Színházi Társulást, amely kicsit a "renitensek" gyűjtőhelye. A társulat több tagja is nyíltan vállalja az ellenzéki nézeteit. Eleve merész vállalás piaci alapon működő társulatot létrehozni, így pedig pláne nehezített a terep. Mennyire szűri meg a politika a közönséget, és mennyire szűkíti le a mozgásteret?

– A politikai klíma nálunk pont hogy nem becsukta a kapukat, hanem még nagyobbra nyitotta. A társadalom többségében érezhetően kialakult valamiféle változás iránti vágy. Azzal, hogy mi nyíltan vállaljuk a véleményünket, és mi is azt gondoljuk, hogy változás szükséges, a közönségünk nem csak színházi szempontból érdeklődik irántunk, hanem közösséget érez velünk. Ez most egy adottság, amivel sikerült élni, de az, hogy ekkorát nőtt a látogatottságunk, az nem csak ennek köszönhető.

Ha nem lenne jó a kulturális termék, az előadás nem lenne szórakoztató és elgondolkodtató, ha nem jó színészek adnák elő, akkor ez a vállalkozás nem lehetne ennyire sikeres.

Az is fontos, hogy országosan ismert színészek vannak nálunk, és hogy nem szokványos színházat csinálunk. Lebontottuk a negyedik falat, találkozunk a nézőkkel, beszélgetünk velük. Nemcsak színházat csinálunk, hanem a társadalmi felelősségvállalás keretében különböző eseményeket szervezünk. Adománygyűjtéseket rendezünk, felkarolunk civilszervezeteket, tüntetést szervezünk. Ezeken keresztül még több emberhez jutunk el.

– Több nyíltan ellenzéki előadóművész került már olyan helyzetbe, hogy bizonyos településeken nem engedték fellépni őket, vagy lemondták a már leegyeztetett fellépést. Ti is kerültetek már ilyen helyzetbe?

– Van ilyen. Mi azért nem kommunikáljuk ezeket, mert szerencsére nem ez a többség. Ráadásul ezt a kérdést rugalmasabban kezeljük. Mivel mi magunk szervezzük az előadásainkat, ha nem mehetünk Nyíregyházára, akkor megyünk Nyíregyháza mellé. És akkora az érdeklődés, hogy a nyíregyháziak hajlandóak 20-25 kilométert utazni, hogy megnézzenek minket.

– A Loupe nagyon érzi a közösségimédiát. Például a napokban botlottam bele egy videótokba, ahol a társulat négy hölgytagja rólad szóló reddites kommenteket olvas fel mély beleéléssel. Hogy találjátok ki ezeket a kontenteket?

– Minden területnek megvan a gazdája. Van egy háromfős csapat, akik a social tartalmakon dolgoznak. Projekt alapon kapcsolódnak hozzánk. Ők kitalálják és leforgatják velünk a tartalmakat.

– A Magyarország kedvenc műsora híradó paródiának indult. Most azonban úgy döntöttetek Rainer-Micsnyei Nórával és Molnár Áronnal, hogy elindítjátok Magyarország kedvenc reggeli műsorát, ami egy klasszikus közéleti kibeszélős podcast. Miért döntöttetek a formátumváltás mellett?

– Nagyon elbillent a magyar médiapiac, a kormány rengeteg pénzt költ arra, hogy eltussoljon bizonyos információkat.

Mi viszont azt szeretnénk, hogy a tények napvilágot lássanak, és ha ehhez hozzá tudunk tenni a nagy elérésünknél fogva, akkor ez kötelességünk.

Amikor 2020-ban elkezdtük a Magyarország kedvenc műsorát, maga a közélet annyira abszurd irányba ment, mintha maga is egy politikai szatíra lenne. Ezt próbáltuk ellensúlyozni, hogy közösen nevessünk rajta. Indulattal nagyon nehéz szembeszállni ezzel. A humornál nincs jobb fegyver.

– Az elmúlt napokban egymást érték a leleplező interjúk. Ezeket sokan azzal próbálják hitelteleníteni, hogy megrendezték, szerepet játszanak a nyilatkozók. Színészként, szakmailag megközelítve meg tudod állapítani, hogy amit látsz, az mennyire frankó?

– Ha egymás mellé teszem a NER-es megmondóembereket Szabó Bencével vagy Pálinkás Szilveszterrel, úgy érzem, az utóbbi két ember más minőségben szólal meg, mint az előbbiek. Mindkét interjúban olyan személyességet láttam, amihez vagy nagyon-nagyon jó színésznek kell lennie, vagy súlyos szociopatának, hogy az ember az ilyen jellegű gátlásait elveszítse és így tudjon szerepet játszani.

Semmi kétségem afelől, hogy ők a saját percepciójuk szerint megélteket őszintén mondják el.

Amikor a jobboldali fizetett propagandisták az ukránokról, Zelenszkijről vagy a háborúról beszélnek, hiába próbálnak egyes szám elsőszemélyben fogalmazni, ott nem érzek ilyen jellegű hitelességet. Ráadásul a mondatok, amiket elmondanak, rendre ugyanazok, mintha egy közös Google Drive-ról lennének átvéve.

Szóval a közlés minőségét lehet értékelni, és ehhez nem is kell feltétlenül színésznek lenni.

– Mit vársz az április 12-e utáni Magyarországtól?

Molnár Áron azt mondja, hogy mindig a pesszimistáknak van igazuk, de az optimisták változtatnak a világon. Én mindenesetre azt remélem, hogy mindent elsöprő változás jön. Nem mintha azt szeretném, hogy legyen megint egy kizárólagos hatalom, ami azt csinál az életünkkel, amit akar, de nem maradt más reményem, mint hogy bízom Magyar Péterben, és ha április 12-én sikerül jelentős győzelmet elérni, akkor a 2/3-ot arra használja majd, hogy visszaállítsa a fékek és ellensúlyok rendszerét.

A különböző pozíciókba a Fidesz emberei vannak bebetonozva, és ha az új kormánynak nem lesz lehetősége leváltani őket, mert nem rendelkezik kétharmados többséggel, akkor ez csak egy vekengés lesz. Nehogy az történjen, hogy Orbán Viktor egyszer csak visszatér fehér lovon, és lesújt a neki nem tetsző emberekre.

– Végül beszéljünk kicsit könnyebb témáról is: Kapitány Iván A mi kis falunk fesztiválon bejelentette, hogy a karaktered, Gyuri spin-off sorozatot kap. Erről mit lehet elárulni jelen pillanatban?

– Leforgattuk az első évadot, de hogy mikor kerül adásba, azt nem tudom. Szerintem nagyon szórakoztató lett.

Én csak Gyuri-univerzumnak hívom, és nagyon reflektál a mostani időkre.

Egy fiatal család küzd, mint malac a jégen a rezsifizetéssel, a lakhatással, a mindennapi bonyodalmakkal, és ez sok komikus helyzetet szül.

– A mi kis falunk más karakterei is feltűnnek?

– Jelen pillanatban annyit mondhatok csak, hogy Erika, Lovas Rozi karaktere szerepel benne.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Több mint 1000 nővel szexelt, Marilyn Monroe mellé vett sírhelyet, és gyűlölte a faji és nemi diszkriminációt – Hugh Hefner ma lenne 100 éves
1000 dollárt kért kölcsön az anyukájától a Playboy első számának kiadásához. Halálakor a birodaloma már több mint 500 milliót ért. Ilyen volt Hugh Hefner élete.


Hugh Marston Hefner 1926. április 9-én született Chicagóban, egy konzervatív középnyugati családban. Édesanyja, Grace svéd származású volt, míg édesapja, Glenn Lucius Hefner német és angol ősöktől származott. Volt egy Keith nevű öccse is. Mindkét szülő hagyományos értékrendet vallott, amely a mértékletességet, a fegyelmet és az erkölcsi komformitást tartotta szem előtt, ez a szigorú nevelés pedig később mélyrehatóan formálta Hefner világnézetét. Visszatekintve általában érzelmileg visszafogottnak jellemezte a gyermekkorát, amely hozzájárult ahhoz, hogy később szinte teljes mértékben elutasította a társadalmi nyomásokat és elnyomásokat.

Ő mindig a személyes szabadság, a szexuális nyitottság és az egyéni önkifejezés mellett kardoskodott.

A fiatal Hugh a chicagói Steinmetz Gimnáziumba járt, ahol már korán érdeklődést mutatott a rajzolás, a karikatúra és az írás iránt. Már tinikorában is vonzotta a kiadói munka, mint kreatív önkifejezési lehetőség, illetve hevesen érdeklődött a közbeszéd alakításának eszközei iránt.

Saját szabályokat akart

1944 és 1946 között Hugh az Egyesült Államok hadseregében szolgált. Nem volt ugyanakkor harci  bevetésen, mivel egy katonai újságnál dolgozott, ahol gyakorlati tapasztalatot szerzett az újságírásban, a szerkesztésben és a nyomás alatti publikálásban, értsd: propagandában. A katonai szolgálata után aztán beiratkozott az illinoisi Urbana-Champaign Egyetemre, ahol pszichológiát, kreatív írást és művészetet tanult. 1949-ben végzett. Később a Northwestern Egyetemen folytatta posztgraduális tanulmányait, ahol a szociológiára és az amerikai szexuális törvényekre összpontosított. Ez később jól is jött a Playboy magazin szerkesztői küzdelmeiben és jogi csatáiban.

Az újságírói karrierjét egyébként szövegíróként kezdte az Esquire magazinnál, ami a korszak egyik legjelentősebb férfimagazinja volt. S bár csodálta a kultúra és a stílus ötvözetét, amit a lap képviselt, később azonban egyre inkább frusztrálták a kreatív korlátok és a pénzügyi megszorítások. 1952 januárjában, miután elutasították a kért fizetésemelését, Hefner felmondott. A döntés fordulópontot jelentett az életében, mivel arra ösztönözte, hogy egy saját kiadványt alapítson, ahol ő alkothatta a szabályokat, és formálhatta a szerkesztői hierarchiát. Egy olyan magazint akart létrehozni, amely tükrözi az ő elképzeléseit az újságírásról, így elkezdett kidolgozni egy koncepciót, amely a kifinomult életmódtartalmakat és a komoly újságírást ötvözte a szexualitással.

A Playboy alapítása

Hugh 1953-ban (27 éves volt ekkor) 1000 dollárt kért kölcsön az édesanyjától, hogy kiadhassa a Playboy magazin első számát. A jövő bizonytalansága miatt akkor még a megjelenés dátuma sem szerepelt a borítón. A debütáló számban azonban máris volt egy nagy durranás: egy meztelen fénykép Marilyn Monroe-ról, ami még 1949-ben készült róla egy naptárhoz. Az első szám pillanatok alatt elfogyott, a Playboy pedig azonnal egyedi kulturális jelenséggé és kereskedelmi sikerré vált.

A magazin a kezdetektől fogva azzal különböztette meg magát minden mástól, hogy nemcsak erotikus képeket, hanem interjúkat, szépirodalmi műveket, politikai jegyzeteket és kulturális esszéket is közölt, ez a megközelítés pedig élesen megkülönböztette a rivális felnőttmagazinoktól.

Hefner úgy gondolta, a Playboynak egyaránt kell az ötletek és a fotók platformjaként szolgálnia. A vezetése alatt a magazinban különféle esszék és interjúk jelentek meg politikusokkal, filozófusokkal, művészekkel és aktivistákkal, tehát jelentős szerepet játszott az amerikai irodalmi kultúrában is. Hugh például nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megjelentette Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényét akkor, amikor azt kifejezetten ellentmondásosnak tartották, s emiatt élesen bírálták. A mű később klasszikus státuszt nyert. Ez a szerkesztői bátorság azonban megerősítette a Playboy hírnevét, a lap többek között  a szabad véleménynyilvánítás szószólója is lett.

A nyusziverzum

Hefner vezetése alatt a Playboy globális multimédiás birodalommá fejlődött. A Playboy Enterprises kiterjesztette tevékenységét a televíziózásra, a filmgyártásra, az éjszakai klubokra, a licenszelt termékekre és a nemzetközi kiadásokra. A 20. század végére a világ egyik legismertebb életstílusmárkájává vált, a szmokingos nyúl logóját mindenhol felismerték.

Hefnernek azonban nem volt könnyű dolga abban, hogy ez így is maradjon. Számos jogi csatát kellett vívnia obszcenitás, postai terjesztés és cenzúra miatt. A Playboyt ugyanis gyakran vették célba konzervatív csoportok és kormányzati hatóságok, amelyek korlátozni akarták a terjesztését. Hefner következetesen az első alkotmánykiegészítés védelmezőjeként pozicionálta magát, azzal érvelve, hogy a szexuális kifejezés és az intellektuális szabadság elválaszthatatlanok. Általában meg is nyerte ezeket a pereket, Hefnert pedig sokan éltették a kiadói és a polgári szabadságjogok védelmezőjeként.

A Playboy például az első nagy magazinok közé tartozott, amelyek egyenlőként mutatták be az afroamerikai írókat, művészeket és közszereplőket, Hefner ugyanis ellenzett mindenféle faji szegregációt és a diszkriminációt. De olyan témákkal is foglalkozott, mint a polgári jogok, az abortusz, a fogamzásgátlás és az LMBTQ+-kérdések, még jóval azelőtt, hogy azok bekerültek volna a mainstream média diskurzusába. Próbálta normalizálni az addig tabunak számító témákat.

Nők tengere

1971-ben Hugh Los Angelesbe költözött, és a Holmby Hills-i Playboy-villában telepedett le. Az épület pedig egyaránt lett az ő otthona, illetve a Playboy márka szimbóluma. A villa évtizedeken át hírességek, művészek és médiaszereplők társasági központjaként működött, Hefner életmódja pedig, amit az állandó társaság és a nagy bulik jellemeztek, elválaszthatatlanul összekapcsolódott nyilvános személyiségével és megjelenésével: az a bizonyos bordó fürdőköntös…

Hefner egyébként az élete során összesen háromszor állt az oltár elé. Először még 1949-ben Mildred Williamsszel. Két gyermekük született: Christie (1952) és David (1955), a szülők pedig 1959-ben váltak el. Egy 2006-os tévés portréból egyébként kiderült, hogy Mildred megengedte Hugh-nak, hogy a házasságuk alatt más nőkkel is szexuális kapcsolatot létesítsen a saját hűtlenségének bűntudatából fakadóan, és abban a reményben, hogy ez megmenti a házasságukat. Nos, nem mentette meg.

Hugh később elismerte, hogy bizonyos években „talán a tizenkét hónapból tizenegyben kapcsolatban állt különböző Playmate-ekkel. Donna Michelle, Marilyn Cole, Lillian Müller, Shannon Tweed, Barbi Benton, Karen Christy, Sondra Theodore és Carrie Leigh csak néhány volt a rengeteg szeretője közül; Leigh egyébként 35 millió dolláros tartásdíjpert indított ellene. 1971-ben Hefner azt is elismerte, hogy kísérletezett a biszexualitással is.

1985. március 7-én, 58 évesen aztán egy enyhe stroke-ot kapott, ami után újragondolta az életmódját, és több változtatást is végrehajtott. Visszafogta a vad, egész éjszaka tartó bulikat, a lánya, Christie pedig 1988-ban átvette tőle a Playboy üzleti tevékenységének irányítását.

Marilyn mellett

Az első válása után 30 évvel jött csak az újabb frigy, 1989-ben, akkor a modell és színésznő (nem mellesleg az Év Playmate-je) Kimberley Conradot vette el, aki 36 évvel volt fiatalabb nála, s akivel 21 évig voltak házasok, bár már 1998-ban szakítottak. 2010-ben váltak el, és tőle is két gyermeke született, Marston (1990) és Cooper (1991).

Hefner ezután folyamatosan költöztetett a Playboy-villába fiatal nőket, köztük a Bentley ikreket, Mandyt és Sandyt. Egyszerre akár hét nővel is randizott egyidejűleg. De a barátnői közé tartozott Brande Roderick, Izabella St. James, Tina Marie Jordan, Holly Madison, Bridget Marquardt és Kendra Wilkinson is. 2012. december 31-én (86 évesen) aztán feleségül vette a nála több mint 60 évvel fiatalabb modell és énekesnő Crystal Harrist, amely kapcsolat heves médiaérdeklődést váltott ki. Állítása szerint egyébként élete során több mint ezer nővel feküdt le.

Az utolsó éveit a Los Angeles-i Playboy-villában töltötte. Jóval a halála előtt, még 1992-ben megvásárolta a sírhelyét (75 ezer dollárért) a Westwood Village Memorial Park temetőben, méghozzá közvetlenül Marilyn Monroe mellett, szimbolikusan lezárva ezzel a Playboy eredettörténetét. „Az örökkévalóságot Marilyn mellett tölteni olyan csodálatos lehetőség, amelyet nem lehet kihagyni” – nyilatkozta 2009-ben.

Hugh Hefner 2017. szeptember 27-én, 91 éves korában hunyt el. A halál közvetlen oka szívleállás és légzési elégtelenség volt; vérmérgezést kapott ugyanis egy E.coli fertőzéstől. Halála a modern történelem egyik leghosszabb és legbefolyásosabb kiadói karrierjének végét jelentette.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Állótaps az ülőhelyeken - Budapesten nyitotta meg turnéját a Pentatonix
A Pentatonix ismét bebizonyította, hogy nincs szükség hangszerekre ahhoz, hogy hatalmas bulit lehessen csapni egy több mint tízezres arénában! A csapat hazánkban nyitotta meg Európa-turnéját és ezt a magyar közönség is díjazta. Bár a csapat világszínvonalú produkciót nyújtott, egy-két dologba mégis bele lehet kötni.
Kocsák Krisztián - szmo.hu
2026. április 08.



Pár perccel a koncert kezdete előtt már csak elvétve lehetett üres székeket találni az MVM Dome-ban. Nem csoda, hiszen április 7-én az acapella műfaj nagyágyúja, a Pentatonix készült színpadra lépni. Nem sokkal a tervezett 20:00-ás kezdés után elsötétült a nézőtér és megjelent az öt világsztár, akik három év után tértek vissza Budapestre.

Nem várakoztatták sokat a népet, azonnal belecsaptak a slágerekbe, egy rövid intro után már az egyik leghíresebb feldolgozásuk, a “Daft Punk” táncoltatta a közönséget. A táncoltatás azért is nagy szó, mert csak ülőhelyes jegyeket árultak a bulira, többen azonban egy percig sem vették használatba a széket.

Mi láttuk először!

Mivel a turné első koncertjét láthattuk, kíváncsi voltam, hogy mennyire érezhető a csapaton, hogy egy még nem bejáratott show-n veszünk részt. Be kell vallanom, hogy épphogy. A koreográfiát nem vitték túlzásba, főképp térformákkal dolgoztak, de ez nagyon jól mutatott a bulin. Mindig az éppen szólót éneklő tag került a középpontba és becsületesen kihasználták a színpad adta lehetőségeket. És ha már színpad. Talán itt lehetett egy kicsi hiányérzetünk, továbbra is egy sima dobogó került csak a deszkákra, de még így is nagyobb volt, mint a korábbi koncerteken.

A fények rendkívül jól aláfestették az éppen elhangzó dalokat, a drámaibbaknál hideg-, a szórakoztatóbb számoknál meleg fények világítottak. Mint minden profi produkciónál, itt is volt dress code. Az énekesek a fekete és fehér színekkel dolgoztak, ráadásul viszonylag hétköznapi ruhadarabokat választottak az estére. Mind a színpad, mind az öltözékek puritánsága is arra enged következtetni, hogy

semmivel sem akarták elvenni a fókuszt a zenéről, amiről amúgy is baromi nehéz lenne.

A Pentatonixnak mindig is volt érzéke ahhoz, hogy melyik dalokhoz és milyen módon nyúljon hozzá, ez a képességük pedig egy műsor összeállításánál sem hagyja el őket. Tökéletes íve volt a koncertnek, az energikus kezdés után egy kicsit visszavettek a tempóból, majd jöttek az egyéni dalok, a közönségénekeltetés, a felfokozás és végül a katarzis. Örömmel konstatáltam, hogy most jóval több olyan dalt választottak, amelyben Mitch Grassi kontratenor énekelte a fő szólamot. A fickó ugyanis egészen egyedi hangszínnel rendelkezik és igazi kincs az énekes szakmán belül. A műsorban helyet kapott a már említett Daft Punk, a Creep, a kezdeti időket idéző White Winter Hymnal, a Halleluja, a Bohemian Rhapsody, a Sound of Silence és nálunk debütált a csapat legújabb dala, a Heaven on Earth is.

Az egyedüli negatívum az, hogy rövid volt. A bruttó kilencven perces műsorból elment tíz perc arra, hogy Scott Hoying, a csapat baritonja megtanítsa a három részre osztott közönségnek a “Let the Sunshine in” különböző szólamait, amit majd a csapat feltehet a TikTok-ra. Ez meg is történt egyébként.

@pentatonix

What an EPIC way to kick off our Europe tour! Thank you, Budapest! ??

♬ original sound - Pentatonix

A szólódalok szintén elvittek 20 percet a buliból, de kaptunk egy rendkívül profi instrumentális dalt is, melyben a beatboxer Kevin Olusola elektromos csellón, a basszust éneklő Matt Sallee dobon játszott. Ezt leszámítva viszont csak az öt énekes hangja szólt, alkalmanként egy kis hd-val megtámogatva.

Annyira közel volt!

Az első öt dal után meglepődve jegyeztem meg magamban, hogy “azt a mindenit, végre jól szól a Dome!”. Na ez a kijelentés elhamarkodottnak bizonyult. A koncert negyedénél mintha kiment volna cigizni a hangosító. Hol a mélyebb frekvenciák, hol a magasabbak nem hallattszódtak, ráadásul a hd sokszor nem alátámasztotta a csapatot, hanem elnyomta. Ez több dalnál is igencsak zavaró volt, néha még azt sem lehetett kibogarászni, hogy milyen hangnemben énekel az öt főhős. A koncert végére szerencsére javult a helyzet, így a gigasláger “Halleluja”-t és a “Bohemian Rhapsody”-t már megint átszellemülve hallgathattuk.

A Pentatonix minden tagja kommunikált a közönséggel, rengeteget hálálkodtak, szívecskéket mutogattak, nevettek, Hoying pedig

az első sorokhoz is lement pacsizni.

Érezni lehetett, hogy mennyire jól érzik magukat a színpadon és tudják, hogy ezt a hallgatóknak köszönhetik.

Mindent összevetve egy lenyűgöző produkciót láthattunk, eszméletlen profin megvalósítva, Scott Hoying, Kirstin Maldonado, Mitch Grassi, Matt Sallee és Kevin Olusola pedig megmutatta, hogy a Pentatonix miért korunk vezető acapella csapata és hogy a magyar közönségnek is szüksége van az igényes zenére. Egy biztos, ha a jövőben újra Magyarországon lép fel az énekegyüttes, mi ott leszünk és a közönségből valószínűleg még elég sokan!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sorra gyilkolja a családját Glen Powell – A Hogyan kaszálj nagyot, megmutatja, hogy miért ne öljünk az örökségért
Erős szereplőgárda, érdekes alapötlet és egy klasszikus történet modern feldolgozása. Papíron minden működik, a gyakorlatban viszont valami hiányzik. Ez az a film, ami lehetett volna sokkal több is.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 09.



A Hogyan kaszálj nagyot első pillanataiban még minden adott ahhoz, hogy egy igazán emlékezetes fekete komédiát kapjunk. A nyitány kifejezetten erős: egy klasszikus „cold open” keretében a főhőst már a halálsoron látjuk, amint éppen a kivégzésére vár. Innen indul visszafelé a történet, miközben ő maga meséli el egy papnak, hogyan jutott el idáig.

Ez a narratív megoldás nem új, de hatásos, azonnal felkelti az érdeklődést, és egyfajta elkerülhetetlen végzet érzetét ülteti el a nézőben.

A film egy 1949-es mozi újragondolása, amelyben annak idején Alec Guinness játszotta az összes örököst. Az alapötlet tehát már bizonyított: egy kívülálló családtag módszeresen eltakarít mindenkit az útból, hogy megszerezze az örökséget. A modern verzió ezt a koncepciót emeli át napjainkba, és próbálja új köntösben, frissebb hangvétellel tálalni.

A történet középpontjában Becket Redfellow áll, akit a manapság nagyon felkapott Glen Powell alakít. A karakter éppen életének egy mélyebb pontján áll, pénzzavar, munkanélküliség, a szerelem is elkerüli, ekkor ráébred, hogy közte és 28 milliárd dollár között csupán hét élet van. Az öröklési sorban túl sokan állnak előtte, ezen lehet segíteni. A megoldás, amelyhez folyamodik, finoman szólva sem erkölcsös: egyesével kezdi el kiiktatni a távoli családtagjait, hogy végül ő maradjon az egyetlen örökös. Bár azt tudni kell, hogy Becket a Redfellow család jogos örököse, de ezt a családja sosem kezelte így. Sose találkozott még egy rokonával sem és itt igazából a kiskorától árván maradt legkisebb fiú bosszútörténete kezdődik el.

Ez az alaphelyzet ideális terepet biztosítana egy csípős, morbid humorral átszőtt társadalmi szatírának.

A film egyik legérdekesebb aspektusa, hogy a nézőt egyértelműen az antihős mellé állítja. Az áldozatok ugyanis többnyire ellenszenves, romlott figurák, így könnyen kialakul az a furcsa helyzet, hogy szinte drukkolunk a gyilkosnak. Ez a morális játék a műfaj egyik alappillére, és itt is működőképes, legalábbis egy ideig.

A szereplőgárda kifejezetten impozáns. Margaret Qualley, Jessica Henwick, valamint rövidebb jelenetig Ed Harris, Topher Grace és Zach Woods is feltűnnek. Kár, hogy a többségük pár percig van jelen, majd eltűnnek a süllyesztőben. Az egyik negatív kritikám pont ebből is fakad: a legtöbb mellékszereplő alig kap játékidőt, és szinte azonnal kikerül a történetből.

Ez nemcsak kihasználatlanná teszi a remek színészeket, hanem a film ritmusát is darabossá teszi.

A középpontban természetesen Glen Powell áll, aki jelenleg Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb és legkarizmatikusabb színésze, tipikus főszereplő alkat. Játéka magabiztos, könnyed és képes elvinni a hátán a filmet, még akkor is, amikor a forgatókönyv megbicsaklik alatta. Az ő jelenléte ad egyfajta lendületet, nemességet az egész produkciónak, még ha ez önmagában nem is elég a hibák elfedésére.

A legnagyobb gond azonban a történet hitelességével van. Bár egy fekete komédia esetében nem feltétlenül várunk szigorú realizmust, itt mégis túl sokszor lépi át a film a hihetőség határát. Nehezen elfogadható például, hogy a 21. században, több egymást követő gyanús haláleset után a hatóságok ne kezdenének el komolyabban nyomozni, különösen az örökösök körében.

Egy-két „szerencsés” gyilkosság még beleférne, de a történet előrehaladtával az egész egyre abszurdabbá válik.

További problémát jelent a hangnem következetlensége. A film első fele egy könnyedebb, ironikus tónusú fekete komédiát ígér, ám nagyjából a játékidő felénél érezhetően irányt vált. Ez a váltás azonban nem organikus: mintha egy teljesen más filmet próbálnának ráerőltetni a már meglévő alapokra. A drámai elemek ugyan jelen vannak, de nem épülnek be megfelelően a történetbe, így az összkép inkább széteső, mint egységes.

Pedig a potenciál egyértelműen benne volt. A film érinti a társadalmi egyenlőtlenségek, a privilégiumok és a morális határok kérdését, miközben humorral próbálja oldani a sötétebb témákat. Ezek az elemek azonban nem állnak össze egy igazán erős egésszé. A fekete komédia és a dráma közötti egyensúly megbillen, és egyik irányba sem tud igazán elköteleződni. Így két szék közül a padlóra esik az egész cselekmény. Érdektelenné válik.

A rendező, John Patton Ford korábban az Emily a bűnöző című alkotással már bizonyította, hogy képes feszült, karakterközpontú történeteket mesélni.

Itt azonban nem találta meg a megfelelő hangot. A film nem rossz, de nem is emelkedik ki a mezőnyből, inkább egy korrekt iparosmunka benyomását kelti.

Ha ajánlani kellene a Hogyan kaszálj nagyot egy szórakoztató, helyenként kifejezetten élvezetes darab, amely azonban nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket. A jó alapötlet, az erős szereplőgárda és a karizmatikus főszereplő ellenére sem válik igazán emlékezetessé. Egy kellemes esti kikapcsolódásnak megfelel, de aligha lesz az a film, amelyről még hosszú ideig beszélni fogunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk