London szólít: bábeli Camino – egy visszatérő zarándok feljegyzései

„London Calling” – szólt bennem heteken át a Clash csatakiáltása. Telefonomon a Beatles kínálja a hívásokat a Lucy In The Sky With Diamonds-szal. Elutazásunk előtt a Gombafejűekkel és Rolling Stones-szal hangoltunk. Több mint négy évtizeddel első és pontosan 30 évvel utolsó utam után ötödjére indultam a rock és a világirodalom közös szent helyére, ezúttal első ízben Életem Párjával. Ez az én Caminóm, ahol szinte mindenről, egy utcáról, egy fáról, a tömegről, a nevezetes helyszínekről egy-egy dal, verssor vagy szövegrészlet jut eszembe.

„Nem fogsz ráismerni Londonra” – óvott a csalódástól néhány barátom. Most, hogy kilenc nap után visszatértünk, állíthatom, hogy túloztak. Kétségtelen, hogy nem volt akkor még ennyi égbe nyúló üvegpalota, de még számomra is megmagyarázhatatlan módon sikerült a város hagyományos brit és ultramodern építészetét egyfajta sajátos harmóniába hozni.

Ennél lényegesen nagyobb kihívás volt számomra, hogy míg korábban arra kellett egy-két nap, hogy a londoniak istentelen „cockney” akcentusára ráálljon a fülem, most bizony szinte folyamatosan kellett áthangolódnom erre a nyelvi Bábelre, holott mindenki angolul szólt hozzám, de másképpen egy indiai, egy arab, egy afrikai, egy délkelet-ázsiai, nem is szólva a kelet-európaiakról, és mintha ők lettek volna elsöprő többségben, miközben a metróban a legszebb angol nyelven folyt az utasok tájékoztatása. Négy napnak kellett eltelnie, mire szembe jött velem a várva várt cockney egy bennünket útba igazító hölgy személyében, és amikor Greenwich-ig hajókázva a legénység egyik tagja városnézést tartott nekünk eme ősi kültelki szóval, minden angol tudásomat össze kellett szednem, hogy megértsem.

Aligha állíthatjuk, hogy London lakossága valaha is homogén volt, de most úgy tűnt, mintha egy fajta túlzsúfolt Noé bárkájává vált volna a világ összes nációjából. Ahogy azonban egykor a kutya sem bámulta meg a tarajos punkokat, vagy más extrém figurákat, most is úgy hömpölygött ez az ezerszínű tömeg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ha végigmentünk az Oxford streeten és környékén a délutáni, kora esti órákban, már az is „program” volt, néztük az arcokat. A teljesen lefátyolozott muszlim nőktől az aligruhás fehér tinédzserekig, a rózsaszín flitteres öltönyben, magas sarkú cipőben billegő fickóktól a torkuk szakadtából üvöltő hittérítőkig és álomba illő, ében- és tejeskávé színű fekete lányokig – ha valakinek kételye lenne: a „black is beautiful” igazságáról, ide jöjjön – de a szögletes arcú, lófogú úriemberek, a harsány, estére vörösödő arcú figurák sem vesztek ki, ez utóbbiak adták a hangzavart az ódon külsejű pubok körül, sörös korsókkal a kezükben.

Többször láttuk vonulni dobokkal kántálással a krishnásokat, akiknek menetéhez „civilek” is csatlakoztak – itt van a Radha Krishna Temple központ, amelyet 1968-ban George Harrison támogatásával hoztak létre – megférnek egymással az Üdvhadsereg és a szivárványos házak. De az sem lepett meg, hogy velünk szembe jött Bob Marley és Vanessa Redgrave hasonmása, esetleg Donald Sutherland 50 évvel ezelőtti változatban. De azért nem lehetett nem észrevenni a főutcákon a nyomorult koldusokat és a hajléktalanokat, akik az éjszakát a fényes kirakatok előtt gondosan megágyazva, vagy sátrat állítva vészelik át.

Itt-ott magyar szót is lehetett hallani, nehéz volt eldönteni, hogy az illető itt él vagy turista. Egyik este egy pubban – hol máshol? – találkoztunk egy barátunkkal, aki 9 éve jött ki tanulni, és éppen aznap kapta meg a brit állampolgárságot.

Tehát Camino… a Big Ben mellett Winston Churchill szigorú tekintettel figyeli az emberáradatot, a Towerben a lábunk előtt eszeget egy holló és nem reagál arra, hogy Poe versét idézem neki. A Westminsterben Newton díszes síremléke alatt Stephen Hawking márványtáblája egy fekete lyuk rajzával.

I. Erzsébet királynő megosztja kriptáját féltestvérével, Véres Máriával (Bloody Mary), felirat emlékeztet bennünket mindazokra, akik a vallási és lelkiismereti gyűlölködés áldozatai lettek és díszsírhely jut Stuart Máriának, aki nemcsak bátorságával, hanem szépségével is megbabonázta az angol sereget. A Poet’s Cornerben Byron és Dickens mellett örömmel látom az iszákos zseni Dylan Thomast (legszívesebben fellökném azt, aki rálép a nevére, de hogy venné ez ki magát egy ilyen toleráns helyen?) az egykor kiátkozott D.H. Lawrence-et (már megbocsátották neki Lady Chatterley-t). Vagy a drogvízióit gyermekmesékké szelídítő Lewis Carrolt is szívesen láttuk, akit még azzal is meggyanúsítottak, hogy ő volt Hasfelmetsző Jack. Ahogy Dylan Thomas írta: „És nem vesz erőt rajtuk a halál.”

És még mindig Camino… az Abbey Road kisvárosi fasorai, vöröstéglás házai még mindig megvannak, miként a zebra is, amelyen már lehetetlen napközben egyedül keresztül menni. A stúdió fehér kerítésén újabb és újabb üzenetek, nevek, rajzok, egy „peace-t” én is odakanyarítok, boltjában pedig megpillantom John Lennon második illusztrált humoreszk könyvét, a Spaniard In The Works-öt, amit 50 éve keresek. Életem Párjától meg is kapom a születésnapomra. Innen emeletes piros busszal, double-deckerrel indulunk városnézésre egészen a Waterloo pályaudvarig, és a szerelmesek legendás hídján eldúdoljuk a „gyertyafény-keringőt” Robert Burns szövegével. Egyik este tiszteletünket tesszük Charlie Chaplinnél, azaz életnagyságú szobránál a Leicester Square-en. Hajdan egyedül állt itt, néhány éve társakat kapott: Mary Poppinst, az esőben éneklő Jane Kelly-t, Stan és Pant, de itt üldögél egy padon Mr. Bean, a bokrok között seprűn repül Harry Potter, egy háztetőről pedig Batman készül alászállni. Én azért nem hagytam volna ki e hősök közül dr. Jekyllt, aki rossz pillanataiban átalakul Mr. Hyde-dá.

Soho-beli szálláshelyünk hagyott maga után némi kívánnivalót, a recepciósok stílusa időnként a Waczak szállót juttatja eszembe. Nem messze innen tíz éve nyílt egy luxusétterem, ahol a széria szellemében gorombáskodnak a vendégekkel… Ugyanakkor nagy előnye, hogy akár gyalog is megközelíthető a Picadilly Circus, a West End, ahol továbbra is a musicalek aratnak, de játsszák a Salemi boszorkányokat és nagy sikerrel megy a dr. Semmelweis című angol darab az anyák tragikus sorsú magyar megmentőjéről. Mindössze egy 20 perces gyalogséta kell a British Museumhoz, amelynek 2000-ben épült Norman Foster tervezte kupolacsarnoka a neoklasszicista épület kellős közepén ékes példája régi és új egymásra találásának.

A kihagyhatatlan Rosetta-i kő, az Elgin-márványok, az asszír szárnyasoroszlán palotakapuk és hindu istenségek mellett az ősi amazonasi, észak-amerikai és afrikai kultúra is elénk tárul. Az egyik legnagyobb élmény éppen az afrikai tárlat, ahol az ősi rituális eszközök mellett láthatók azok a kortárs alkotások, amelyeket a kontinens művészei saját népeik hagyományaiból merítettek.

E sokféleséggel, bár nyilván sok feszültséggel is jár, végül is valahol mindenki jól jár. A metróban láttam egy hirdetést: „Migráns vagyok, Nagy-Britanniában dolgozom, és pénzt küldök haza… és itt egy banki szolgáltatás reklámját olvashattuk.

Bizonyára a civilizációk kölcsönös megismerése, tisztelete és nem utolsósorban a történelmi lelkiismeret szülhette azt a szabadtéri kiállítást, amelyet a greenwich-i parkban, a tengerészeti múzeum árnyékában rendeztek: kör alakban elhelyezett, illusztrált földgömbök, amelyeken az egykori rabszolgák leszármazottai emlékeznek meg elődeikről.

Maga a park is lenyűgöző a többszáz éves fákkal, amelyek a 0 hosszúsági fokon fekvő obszervatóriumot veszik körül. Sajnos a rapszodikus időjárás nem engedte meg, hogy több időt töltsünk a zöldben, de a Green Park kilences platánkörétől még a zuhogó eső sem tudott bennünket visszatartani, hogy ne vegyük körül magunkat áradó energiájukkal.

Legesősebb napunkon, amikor a Tate Modernben jártunk, elmerenghettünk azon a hajdani hőerőműből lett múzeum roppant épülete melletti fiatal nyírfaligeten, amelynek fenntartásához bárki hozzájárulhat valamennyi adománnyal. A kortárs művészet alig negyedszázados templomát, amelynek „turbinacsarnokában” éppen kisgyerekeknek tartottak kreatív játszóházat, két részletben kényszerültünk megnézni. Éppen Henry Moore fehér márványkompozíció előtt álltunk, amikor bombariadót rendeltek el és kiürítették az egész komplexumot. Szinte hihetetlen volt, hogy alig fél óra múlva már visszamehettünk és közben a biztonságiak a legnagyobb udvariassággal tudósítottak a fejleményekről…

Első utamra néhány hónappal Károly és Diana „világra szóló” esküvője után került sor. Akkor mindent elöntött az ő portréikkal kínált bóvli. Most az „örökös wales-i herceg” trónra lépését ugyanígy ünneplik: a teás és kekszes dobozok, nagy arany pénzérmébe rejtett csokik, a pólók, a csészék, a tányérok még hagyján. De vannak „bólogató” Károly-figurák – néhai felséges édesanyjával együtt – sőt, egy limonádés kulacs dugóját is az Egyesült Királyság uralkodóját mintázó figura képezi…

Már-már azt hittük, hogy le kell mondanunk egyik kedvenc időtöltésünkről, és nem találkozunk utcazenészekkel, pedig ha valahol, akkor Londonban valamikor lépten-nyomon játszottak. Aztán egyik délután az Oxford Street és a Tottenham Court Road sarkán jól ismert hangok ütötték meg a fülünket: egy húszévesekből álló rock-banda a Johnny B. Goode-ot nyomta. A hallgatóságból kivált egy hippi-külsejű idős ember és egy tízfontost tett a pénzgyűjtő gitártokjukba. Mi sem fukarkodtunk… Néhány órával később a West End peremén arra lettem figyelmes, hogy valaki a sokaság közepén a Black Sabbath Paranoidját nyomja tökéletesen. Talán mégsem lesz vége a világnak…

Aki az ízek sokszínűségét kívánja, a Sohóban remek helyen jár: görög, olasz, francia, vietnami, perzsa éttermek és kávézók sorakoznak egymás mellett, a közelben még falafeles streetfood is található. Mi rögtön szállásunk mellett első nap kiszúrtunk egy filippinó vendéglőt – olyannyira, hogy egy hét alatt szinte törzsvendégekké váltunk. Grill halak, rákok, polipok, barbecue-k ötféle mártással – a mangós-jalapenós különösen bejött nekünk – sült zöldségek és rizstészták kényeztettek bennünket. Lesz olyan ínyencség, amit mi magunk is ki fogunk próbálni húsz éve tartó gasztronómiai „kémkedésünknek” megfelelően.

És hogy az állítólag „megbukott” brit multikultiról még hazautazásunk előtt se feledkezzünk meg, a repülőtérre egy bangladesi fiatalember vitt ki minket, aki előzőleg évekig Rómában élt, így az angolról átváltottunk az olasz nyelvre. Azért jött a szigetországba, mert itt ingyen megszerezhette a taxizáshoz szükséges jogosítványt. „Jó, ha az ember sokfelé jár a világban” – mondta. Egyetértettünk…