Lévai Balázs: Imádok győzni, olyat csinálni, amit szeretnek az emberek

Lévai Balázs, akit annak idején a Nagy Könyv és más tévéműsorok vezetőjeként ismertünk meg, és akinek olyan zenés vagy irodalmi alkotásait kedveltük, mint a Dob+Basszus vagy a Bestseller, csapatával most megcsinálta a Wellhello-filmet #Sohavégetnemérős címmel.

A mozikban már megy a film, mi pedig beszéltünk vele arról, hogy mit csinált 2010 óta, amikor kiszorult a köztévéből, miért épp a Wellhellóról készített filmet, és hogy mi a véleménye a mostani 18-35 éves generációról.

– Nem hiányzik a tévézés?

– Az a része, hogy képernyőn legyek, egyáltalán nem. Úgy tekintek erre, mint az életem egy lezárt részére. Ahogy anyám mondta egyszer: Ez neked már megvolt, kisfiam! Ennek a Kárpát-medencei értelmiségi sorsnak a velejárója, hogy 6-8 évente újra kell tervezni az életünket. 2006-ban a Kamera Hungária Fesztiválon megnyertem minden létező díja a Dob+Basszus és a Bestseller című műsorokkal, én voltam az "est nyertese". Akkor azt hittem, minden a helyére került, lesz egy szép szakmai karrierem, hiszen kapok feladatot életem végéig, a szakmai elismeri a tudásom.

Szóval, a képernyő nem, de a műsorkészítés, a heti rendszerességű munka az hiányzik, és az egy-két évre előre tervezés. Ma jó esetben egy fél évre látok előre. De én mindig is külsős voltam, nem voltam a Magyar Televízió alkalmazottja, a szabadúszás cseppet sem új nekem, de 2010 után újra kellett tervezni az útvonalat. Akkor kiestem a köztévé kegyeiből.

– Lelassul az ember? Vagy nagyobb projektekben gondolkodsz?

– Hát, az elmúlt néhány évem sok mindennek volt mondható, csak lassúnak nem. Nagyon sok kisebb műsorvezetői munkával keresnek meg, de a nagyját már elutasítom. Alapvetően a saját, nagy projektjeimre koncentrálok. Lovasi-könyv, Tankcsapda-road movie, Csík-Quimby dokumentumfilm és most a #Sohavégetnemérős című játékfilm. Engem a kihívás éltet. Az a bizonytalanság, hogy meg tudom-e csinálni. Világéletemben versenyző-típus voltam, ezt biztos vízilabdás múltamból hozom.

Most a Wellhello-filmmel egy olyan dologba nyúltam bele, amely életem legkeményebb kihívásának bizonyult.

Szóval, alapvetően a saját ötleteimet valósítom meg, de sokszor mondok igent olyan felkérésekre, amik izgatnak. Ilyen volt a Caramel- vagy a Csík-koncert rendezése az Arénában, és ilyen lesz jövőre a "Lovasi 50" koncert rendezése ugyanott, vagy a 10. Fishing On Orfű Fesztivál, ahol felkértek, legyek a fesztivál "védőszentje". Azt mondtam, végre. Itt volt már az ideje.

– Mit csináltál a legszívesebben?

– Iszonyú szerencsés vagyok, mert az elmúlt hat évben nagyon sokaknak, akik kiszorultak a médiából, teljesen újra kellett programozni magukat. Nekem semmit sem kellett csak a pénzért csinálni. A nagyobb munkák közül amúgy is csak egy dolgot csináltam pénzért, a Társulat c. produkciót, amiből gyorsan ki is szálltam, mert felismertem, csak olyan feladatban tudok jól működni, amiben hiszek.

Ilyen volt a Lovasi-könyv, ami előtt nem volt "irodalmi munkásságom". Nagyon meghatározó élmény volt az a másfél év, amíg megírtam. Magamról is sok mindent megtudtam. Leginkább azt, hogy tudok lelassulni és egy olyan tudatállapotba kerülni, ami az íráshoz szükséges.

– Mit várnak tőled, akik megkérnek ezekre a munkákra? A Kispál-koncert, a Lovasi-könyv, a Tankcsapda-film esetében például.

Tudod, mit várnak? Azt, hogy rendben lesz. Hogy leveszem a vállukról a terhet.

Azt, hogy nem lesz minőségen aluli, hogy nem lesz gagyi. Hogy ne kelljen ezen izgulni, ne kelljen ezzel nekik törődni. Van ez a nagydarab csávó, aki kézben tartja a dolgokat és levezényli a feladatot. Ez egyfajta biztonságérzetet ad nekik.

Nem tudják, hogy milyen lesz a végeredmény, de azt tudják, hogy milyen nem lesz. Nekik ez a legfontosabb, főleg azoknak, akik sok mindent csinálnak egyszerre.

– Lovasival volt korábban kapcsolatod, de a Tankcsapdával kevés. Ők hogy fogadtak a bizalmukba?

– Ez egy érdekes történet, mert teljesen más kulturális gyökereink vannak, én Budán nőttem fel, ők Debrecenben. Mások a zenei gyökereink is, bár, mint kiderült, annyira mégse más, mint gondoltam. Ők is ugyanúgy hallgattak alternatív zenéket a 80-as, 90-es években, mint. Korábban kevés alkalommal sodort össze az élet, egy Dob+Basszus adás, egy MTV Icon koncert, de az maradt meg bennük, amikor együtt dolgoztunk, hogy működött a kémia. Egyszer bejöttek hozzám egy internetes rádióba, az interjú után kezdtünk el gondolkodni a filmen. Én azt javasoltam, hogy legyen 25 éves évfordulós dokufilm. Végül két film született meg ebből a beszélgetésből, mert ők azt mondták, hogy csak a múltbanézős film nekik kevés. Ők egy élő, dübörgő rockzenekar, amelyik épp új lemezt készít, nem a múltat akarják ünnepelni. Így csúszott ki egy turnéfilm is.

– Ez már majdnem film…

– Még azért nem, inkább egy tipikus, low budget road-movie. Elsősorban zenészeknek és rajongóknak készült. De itt tényleg mindent meg lehetett mutatni a zenekarból. Amit kivágtunk a filmből, az nem azért volt, mert el akarták dugni, hogy jaj, ezt azért ne lássák. Hanem inkább azért, hogy feszesebbé tegyük a filmet. Van benne pár olyan jelenet, amelyben fura helyzetbe hozom őket, de eszükbe nem jutott kivenni. Ezek a srácok nem rendezhetőek. Beállított dolgokat nem nagyon lehetett csinálni. Lukács Lacit amúgy is nehéz kimozdítani a komfortzónájából, nagyon fegyelmezett és tudatos zenész, 0-24-ben ő Lukács Laci. Ezt nem bántásból mondom, ő ilyen karakter. Nem lehet kizökkenteni. Nem arról van szó, hogy nem őszinte, hanem tudatos. Ő felveszi a csizmát, kimegy, rocksztár. De amúgy meg majdhogynem introvertált alkat. Sok zenészt ismerek, akik privátban is éjjel-nappal nyomják a műsort. Laci nem ilyen. Egy éven keresztül könyörögtem nekik, hogy vesszenek már össze, legyen már valami anyázás vagy ajtócsapkodás, mint egy rendes zenekarnál. Van is egy jelenet, amikor kicsit vitatkoznak, majd megállnak és kiszólnak nekem, hogy „na, ez már elég feszültség?”

– Akikkel korábban dolgoztál, azok nagyjából a saját generációd. Quimby, Kispál, Tankcsapda, Ákos. Hogy jutott eszedbe a Wellhello?

– Kezdtem azt érezni, körbeér a történet. Nem nagyon volt már olyan jelentős zenekar, amellyel nem dolgoztam együtt.

Szóval, ha nem vigyázok, menthetetlenül én leszek ennek a generációnak a krónikása, együtt fogunk megöregedni és beszélgetni a régi szép időkről. Vagy elindulok, és megpróbálok megérteni egy másik generációt is.

A VOLT fesztiválra én úgy mentem le 2015-ben, hogy meghallgassam a Wellhellót, kiváncsi voltam, mit tudnak élőben. Láttam egy fotót egy szegedi koncertről, ahol nagyon sokan voltak. Sopronba csak miattuk mentem vissza a végére. Délután hat óra, tűző nap, iszonyú meleg. És a Nagyszínpadnál 25 ezer ember várta őket, akik – ezt fontos tudni – élőben játszó zenekar, még félplaybackben sem játszanak. Nem hittem el, amit láttam. Egy alig féléves banda koncertjén voltak ennyien. Utána ültünk le beszélgetni, előtte egyszer találkoztunk a Fluorral, de nem voltunk semmilyenbe. Még arra is emlékszem, hogy a Fluor gulyáslevest evett, a Diaz meg hagymás rostélyost, nem gondoltam volna, hogy ők ilyen magyaros kaját esznek… Később még egyszer találkoztunk, és akkor már arról beszélgettünk, hogy milyen film legyen. Illetve, hogy milyen ne legyen. Szép sorban kizártuk a különféle műfajokat. Fluor kizárta a dokumentumfilmet, rossz élményei voltak korábbról a saját dokufilmjével kapcsolatban. Turnéfilm ne legyen, koncertfilm szintén ne, ahhoz nem értek.

– Klasszikus játékfilmet meg aztán egyiken se csináltatok. Gondolom, akkor még egész más volt a fejetekben, mint ami a moziba került most?

– Először írtunk egy szinopszist, ami egy klasszikus zenekaros film lett volna a Wellhellóval a főszerepben, Mindenféle dolgok történtek volna velük, lett volna egy mindent elszúró menedzserük, viccesek, de éreztük, hogy nem működik, ezért kidobtuk. Írtunk egy másikat, azt is kidobtuk. És akkor elérkeztünk egy fordulóponthoz, amikor megvilágosodtam, hogy nem nekem kell ezt a filmet rendezni. Rájöttem arra is, hogy ezzel a generációval kell ezt a filmet megíratni, ekkor került a képbe Tiszeker Dani, aki a rendező lett, Pataki Ádám operatőr és a három forgatókönyvíró. A koncepció innentől az volt, hogy abszolút elsőfilmes csapat legyen, amelyik megcsinálja a saját generációjának a filmjét.

– Hol találtál rájuk?

- Meggyes Krisztina dokumentumfilm-rendező kollégám segítségével találtam rá Daniék csapatára. Vicces, mert Pataki Ádám operatőrrel egy kórteremben feküdtünk tíz évvel ezelőtt, amikor műtötték a lábunkat, Horváth András forgatókönyvíróval meg egy gyerekműsort vezettünk 20 évvel ezelőtt, amikor ő 10 éves volt. Szóval, már sok-sok éve is összesodródtunk. Tiszeker Dani hozta a szkeccsfilm ötletet. Arra jöttünk rá, hogy a Fluor szövegeire kell koncentrálnunk, mert ezek hordozzák a Wellhello-életérzést.

A dalok inspirálták a történeteket. A címen ezután gondolkodtunk, olyat akartunk, ami egyszerre fejezi ki a zenekart, a szövegeiket és a generációt is. Ez a fura szómontázs a Rakpartban szerepel.

– Ő is belefolyt a munkába?

– Igen, amennyire ideje engedte, belefolyt a munkába, de inkább csak csekkolta az elkészült szövegeket, és pár javítást kért a szóhasználatban.

– Te mit látsz ebben a generációban?

– Minden generáció a sajátját tartja az igazinak. Ami utánunk jön, az maga az Armageddon, szörnyű értékromlás, satöbbi. Ami egy jó nagy marhaság. Azt látom, hogy ebben a generációban nagyon kitolódik a felelősségvállalás időszaka, különösen a gyerekvállalásé. Pontosabban fogalmazva a gyerekkor tolódik egyre jobban ki. Nekem 29 évesen már két gyerekem volt. Viszont most egy 18 vagy egy 32 éves fiatalnak nagyjából hasonló az élete, hasonló szituációkban vannak, hasonló vágyakkal és igényekkel.

A Facebookon vagy a Tinderen összetorlódott legalább két generáció.

– Akik a rendszerváltás környékén vagy azután születtek, mitől mások, mint a korábbi generációk?

– Más gesztusok és beidegződések működnek náluk. Kulturálisan mások. Mi még megpróbálunk görcsösen a sorok között olvasni, ők sokkal direktebbek, kevesebbet paráznak azokon, amiken mi. Amúgy nem őszintébbek, bár sokkal transzparensebbnek tűnnek a közösségi média miatt.

A sikeresség látszatát fenn kell tartani. Azt is látom, hogy totál apolitikusak, közélet-ellenesek, illetve két véglet van, vagy nagyon belevetik magukat a politikába, vagy teljesen elutasítják.

– A zenekaraik se nagyon politizálnak. Még egy generációval korábban, a Kaukázus vagy a többiek azért még igen.

– Ezt nem fogalmazhatjuk meg elvárásként egy popzenében utazó zenekarral szemben. Fluorral volt pár szakmai vitám volt az elmúlt évben, megvívtunk néhány csatát, de kijöttünk belőle. Ő egy nagyon tudatos fickó. A Wellhello az ő fejében egy kifejezetten szórakoztató célú projekt, Diaz segítségével nagyon pontosan belőtte, hogy milyen legyen. Egy olyan zene, amely arról szól, hogy érezzük jól magunkat. Laza bulizenekar, amely nem fáj senkinek, nem karcol meg senkit. De a "két koktél negyvenhétezer" sor azért csak becsúszott, aminek van némi politikai felhangja.

– Ebben benne volt, hogy egynyári zenekar lesz?

– Benne, persze, de már az első nyáron látszott, hogy nem az lesz. Azt viszont nem lehet tudni, mennyi van benne. A megújulás minden zenekar életében nagy kérdés.

Diaz egy profi zenei producer, akire hosszútávon lehet építeni, de Fluor elég öntörvényű.

Nála nem lehet tudni, hogy két év múlva nem dönt-e úgy, hogy valami egész mást akar csinálni.

– Megváltoztatja a Wellhellóról vagy Fluorról kialakult képet a film?

– Radikálisan nem, de reméljük, kicsit feljebb pozicionálja őket, hiszen a #Sohavégetnemérősben az ő zenéjük fogja össze a generációs sztorikat, ők a hoppmesterek. Fluor már rég nem haknihuszár, de ezt le kellett mosnia magáról és a Wellhellóval már megtette. Azzal, hogy a film komolyan veszi a szövegeit, hogy azokból indulnak el a sztorik, és a film végén egy Wellhello-koncertre érkezünk meg, biztos növeli az ázsiójukat, komolyabban veszik őket. Hogy ez túl tud-e majd mutatni ezen a rövid korszakon, az idő eldönti. Négy-öt év múlva meglátjuk.

– Mennyit jósolsz nekik?

– Ebben a műfajban nem lehet jósolni. Ki mondta volna meg 2014 márciusában, hogy azon a nyáron tízezrek előtt játszanak majd? Az összes kifelé nagyon magabiztos rocksztár befelé egyáltalán nem olyan erős és határozott. Tamásban is megvan az állandó kétkedés, para, hogy mi lesz a jövőben, működik-e az, ami most nagyon megy, tudják-e még ugyanazon a szinten csinálni, amit eddig. De csak ebből a kétkedésből lehet előre jutni, semmi másból. Az biztos, hogy előbb-utóbb kell egyet csavarniuk ezen a történeten, hogy érdekesek tudjanak maradni.

– Mit vársz a filmtől? Mivel lennél elégedett?

– Imádok győzni. Nem a díjakra gondolok, hanem olyat csinálni, amit szeretnek az emberek. Mint például a Lovasi-könyv, amely nagy szakmai- és közönségsiker lett. A #Sohavégetnemérős nem egy Tarkovszkij-film, de amit vállal, azt szépen megoldja.

Szerettünk volna egy minőségi szórakoztató filmet csinálni, amin a 48 éves anyuka és a 18-20 éves gyerekei is jól szórakoznak.

Tudtam, hogy nehéz lesz a semmiből sokszázmilliós állami támogatás nélkül összehozni egy mozifilmet, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Éppen ezért óriási boldogság, hogy sikeres lett. Szinte csak jó kritikákat kaptunk, és már az első hétvégén nagyon sok nézőnk volt. Ki tudunk törni a megszokott zenekari film kategóriából, szerencsére a legtöbben generációs filmként értékelik, aminek mi is szántuk. A 40 pluszos nézők meg azt szeretik benne, hogy megismerhetik belőle a gyerekeik gondolkodásmódját, világlátását. Szóval, szerencsére több generációt is sikerült megszólítani vele.

– Mit csinálsz utána?

– Fogalmam sincs. Védőszent leszek. Életemben nem fáradtam még el ennyire....

– Miért?

- Mint producer, elképesztő mennyiségű munka van mögöttem, és ebben a pénzszerzés csak egy szelet. Ott a kreatív rész, a gyártási rész, az utómunka, a kommunikáció, a forgalmazás, stb. Egy amerikai filmben nem véletlen van nyolc producer kiírva a stáblistára, ezt én most egyedül csináltam.

Jövőre befejezem a félig kész fikciós könyvemet, amivel nem a szépírók babérjaira török majd, ez bevallottan egy lektűr lesz. Egy általam kitalált zenekarnak a sztoriját írom meg, amibe nagyon sok olyan történet lesz belegyúrva, amit zenész barátaimtól hallottam, de soha nem vallanák be, hogy velük történt. Az lesz a címe, hogy Beállás. A könyv mellett jön Orfű, jön a Lovasi-életműkoncert rendezése, szóval nem fogok unatkozni 2017-ben sem.