KULT
A Rovatból

„Rocksztárra senki ne számítson” – célegyenesben Kiss Llászló első szólólemeze

Az URH és az Európa Kiadó alapító tagja több évtized kihagyás után írt ismét dalokat, sőt a saját zenekara is összeállt. Elmesélte, milyen tervei vannak és hogyan befolyásolta ezeket a járvány.

Link másolása

Kiss Llászló az URH, majd az Európa Kiadó basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, 2012 után azonban eltűnt a színpadokról, sokáig haza se látogatott Ausztráliából, ahová még a ‘90-es évek közepén költözött.

A fordulat 2016 elején jött el, innentől kezdve többször fellépett egy barátaiból álló alkalmi formációval (utoljára a Király utcai Gödör Klub záróbuliján), illetve a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként is rendszeresen láthatta őt a közönség.

Arra viszont két évvel ezelőttig kellett várni, hogy a nosztalgiázáson túllépve szerzői énje is feléledjen. Szerzőtársa egy régi barátja, Barabás Béla lett, akivel több közös koncert után annak is nekiláttak, hogy újonnan született ötleteit kidolgozzák.

„Llacival több mint 20 éve ismerjük egymást, együtt dolgozni viszont csak azután kezdtünk, hogy elhívott nézőnek az egyik egy szál gitáros koncertjére. Itt annyira megtetszettek nekem a dalai, hogy utána odamentem hozzá és azt mondtam: gyere át, ezeket muszáj felvennünk – idézi fel Barabás. – Erre azt felelte, hogy rendben, de ha már ott vagyok, én is játsszak hozzájuk valamit. Csináljuk meg őket együtt.”

Így kezdődött a közös munka, aminek eredménye a hamarosan megjelenő szólólemez. Ezzel párhuzamosan pedig Llaci első saját zenekara is összeállt.

„Amikor augusztusban hazajöttem Magyarországra, még úgy terveztem, hogy duókoncerteket fogunk adni Bécivel, miközben megkeressük a leendő zenésztársakat. Végül azonban szinte keresni se kellett, olyan hamar megtaláltuk Libertényi Péter dobost és Kerek Norbert zongoristát” – meséli a frontember.

Basszusgitárosuk egyelőre nincs, a felvételeken ugyan Kiss játszik, de elmondása szerint nem tud egyszerre basszusgitározni és énekelni, így az eddigi koncerteken szintetizátorral oldották meg a basszusszólamokat. De a leendő alkalmakra, ha lesznek, már lesz basszusos is.

Így alakult, hogy az eredetileg duóként lekötött koncerteket végül már az új felállásban hirdették meg, ezzel párhuzamosan pedig nekiláttak a műsor begyakorlásának négyesben. Ősz elejére össze is állt, az újak mellett jó néhány régebbi dalt is megtanultak, jórészt az Európa Kiadó repertoárjából (pl. Elmentek a fiúk, Csak egy éjjel, Lehet, A szem és a száj).

Fotó: Takács Györgyi

A járvány viszont közbeszólt: legalább 8-10 dátum le volt már kötve, de a helyzet súlyosbodását látva sorban lemondták őket. Végül mindössze két alkalommal álltak színpadra szeptember végén, először Nagymaroson, majd a Szentendre melletti Dömörkapun.

„Bár akkor még nem volt hivatalos tiltás, egyhangúan úgy döntöttünk, hogy felelőtlenség lenne akár magunkat, akár a közönséget fertőzésveszélynek kitenni. Annyit nem ér az egész” – magyarázza Kiss.

Koncertezés helyett elkezdtek inkább a lemezre koncentrálni. Hetekig próbálták a dalokat, demókat rögzítettek, decemberben pedig hozzáláttak élesben is a felvételekhez, Müller Péter Sziámi stúdiójában.

„A Berill stúdió 12 éve létezik, de nemrég teljesen felújítottam. A létező legkorszerűbb technikát szereztük be Mozsik Imrével, aki az AndFriends zenekar dobosa, és ő lett az állandó hangmérnök is. Olyan nagyszerű előadók rögzítették már itt dalaikat, mint a Kaláka, Bérczesi Róbert, vagy Bródy János”

– meséli Müller, akit több mint 40 éves barátság fűz Kisshez (játszottak együtt az URH-ban és a Sziámiban is), valamint Barabást is régóta ismeri.

A munkában produceri minőségben is részt vesz: minden fázisban vele együtt hallgatják meg a felvételeket, majd megbeszélik, min kellene változtatni, hogy a végeredmény még jobb legyen.

Fotó: Libertényi Péter

„Mondhatjuk, hogy az első pillanattól követem ezt a projektet: Llaci először az erkélyemen játszotta el a dalokat egy szál gitárral, utána Ausztráliából is küldte a fájlokat, ahogy születtek az egyre újabb ötletei. Adtam neki tanácsot a hangszerelésben és a szövegekhez is, sőt, az én egyik szövegemet, a Napidal Sziámival projekt keretében született Ereklyét is megzenésítette.”

Az összes dalból új, profi felvétel készül, tehát azokból is, amelyeknek a tavalyi év folyamán már közzétették egy verzióját. Azóta ugyanis jóval kidolgozottabbak lettek a szólamok, és a hangzás is sokat változott a teljes zenekaros felállásnak köszönhetően.

Vendégzenészeket is hívtak: a Budapest Bárból Farkas Róbert hegedül két számban, ütőhangszereken pedig a Lovasi Andrással és Kiss Tibivel is rendszeresen együtt játszó Gábor Andor működik közre.

Tíz dalt vettek fel, ebből 7 magyar és 3 angol nyelvű. Eredetileg fele-fele lett volna az arány, de Kiss elmondása szerint a magyar szövegek annyival erősebbek lettek, hogy egyiket sem szívesen hagyta volna ki. A koncerteken viszont a lemezre fel nem került számokat is játszani fogják.

„Végig nagyon személyes és lírai a történet, számvetés, megbékélés van a dalok középpontjában. Az életkorom és a járvány miatt reális közelségbe került számomra az elmúlás, fontosnak tartottam, hogy beszéljek ezekről a dolgokról. Aztán persze, ha még marad időm, más témák is sorra kerülhetnek.”

Bár eddig szinte egyáltalán nem promótálta a dalokat, a fogadtatás mégis több, mint pozitív volt: a tavaly közzétett demók közül a Kép például már közel 15 ezres megtekintésnél jár, és csupa dicsérő hozzászólás olvasható alatta.

A Kép demófelvétele:

„Nem akarok mesterségesen érdeklődést gerjeszteni, történjen minden spontán, organikusan, így legalább biztosan tudom, hogyan állunk, és kik azok, akiket valóban érdekelnek a dalaim” – indokolja, hozzátéve: egyáltalán nem vágyik sokra, azzal is teljesen meg lenne elégedve, ha akár csak néhány százan ismernék és szeretnék a munkásságát.

Meg kellett barátkoznia azzal is, hogy frontemberként életében először végig ő van a középpontban, de elmondása szerint nem volt nehéz.

„Ebben a stílusban hitelesnek érzem magam, nem úgy, mint egy rocksztár szerepében, úgyhogy arra senki ne számítson” – magyarázza. Az éneklés is sokkal kényelmesebb így számára, mint amikor egy hangos rockzenekart kellett túlkiabálnia.

A fentiekből is adódott, hogy a lemezre többnyire lassú, lírai dalok kerültek. Ez persze a koncertek légkörét is meghatározza: bulihangulat helyett inkább az odafigyelés és az elmélyedés a cél.

A néhány kivételt (mint amilyen a punkos lendületű I’m Out) elsősorban nem is magának írta: “Ezek a számok olyan fiatal, húzós zenét játszó zenekaroknak állnának igazán jól, akiknek az is fontos, hogy a szövegek valamiféle elkötelezettséget, tudatosságot hordozzanak. Boldoggá tenne, ha ez történne ezekkel a dalokkal, mert ha ma fiatal lennék, biztos ilyen számokat játszanék”.

Az I’m Out demófelvétele:

Ami a jövőjét illeti, továbbra is kétlaki életet tervez Ausztrália és Magyarország között, bár ez azon is múlik, hogy alakulnak az utazási korlátozások. Ideális esetben tavasztól őszig szeretne itt lenni és minél többet koncertezni az új anyaggal.

A lemez a tervek szerint tavasz elején jelenik meg, és ha a járványhelyzet megengedi, májusban kezdenének koncertezni vele. A fejleményekért a Llaszlo Kiss szerzői Facebook-oldalt érdemes követni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: