hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„A legmerészebb álmaimat is túlszárnyalja, ami történik” – Müller Péter Sziámi a Napidal Sziámival projektről

Különleges játékba kezdett Müller Péter Sziámi: egy éven át mindennap megír egy dalvázlatot, amit aztán bárki szabadon kidolgozhat. Az eddigi tapasztalatokról mesélt.
Láng Dávid - szmo.hu
2020. május 25.

hirdetés

„Legyél a szerzőtársam!” – ezzel a felhívással indult el egy hónappal ezelőtt a Napidal Sziámival nevű YouTube-csatorna, ahová azóta menetrendszerűen mindennap felkerül egy videó. A lehetőséggel pedig már most is rengetegen éltek. De vajon kitart-e a lendület egy teljes évig, nem válik egy idő után kényszerré? Erről is beszélgettünk az ötletgazdával.

– Hogy született az elhatározás?

– Elgondolkodtató volt számomra, amikor Szakcsi Lakatos Béla még jóval a járvány előtt, az egyik koncertünk végén – amelynek során improvizáltunk is egy akkor már meglévő Napidal szövegre – azt mondta nekem az öltözőben, hogy hiába van évtizedek óta a pályán, ma is minden reggel odaül a zongorához, és játszik pár órát. Mégpedig azért, mert ő zongorista.

Ez volt a kulcsszó, ami után feltettem magamnak a kérdést, hogy én vajon mi vagyok: mi az a tevékenység, amivel a leginkább szeretek foglalkozni?

Arra jutottam, hogy songmaker vagyok. Verseket már egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve folyamatosan írtam, állandóan szólt bennem valami, akár a lépéseim ritmusára, akár arra, ahogy levegőt vettem. Mindig volt is nálam ceruza és egy darab papír, amire feljegyezhettem őket. Songmakingnek ehhez képest nem a zeneszerzést hívom, és nem is a versek megzenésítését, hanem azt a köztes állapotot, amikor egy szöveget már eleve abban a tudatban írok meg, hogy milyen dalnak kellene születnie belőle.

hirdetés

Ilyenkor mindig tudom a tempóját, a ritmizálását, a szerkezetét, és az énekdallam vázlata is megvan a fejemben. Sokkal élvezetesebb játék a számomra, amikor ilyesmit írok, mint egy „sima” verset. Persze több dalszövegemre mondták már, hogy versnek is beillik, volt olyan, amelyik az Élet és Irodalomba is bekerült. Bennem mégis elválik a kettő. Ezért is találtam ki jó pár éve a Songwriters’ klubot, amelyben Bárdos Deák Ágival több éven keresztül sikeresen hoztunk össze dalszerzésre költőket és zenészeket.

Az első összefoglaló videó az addigi legjobb beküldésekkel:

– Attól nem tartottál, hogy miután kitűzted magadnak ezt az egy évig tartó kihívást, az élvezetes játék egy ponton átmegy majd kényszerbe?

– Az első három nap igazi diadalrepülés volt, nagyon könnyen születtek a szövegek, és elégedett is voltam az eredménnyel – attól függetlenül, hogy könnyed, vagy komoly súlyú lett a végeredmény. Utána viszont, az ötödik-hatodik nap környékén már belém hasított a rémület ébredéskor, hogy „te jó ég, ma is meg kell írnom egy dalt.”

De ezen azért elég könnyen átsegített az a rutinom, hogy eddig is rengetegszer kellett már határidőre dalt írnom mások számára, az operától egészen a mainstream popzenéig. Legtöbbször egyébként itt se magamat képzeltem előadónak, már csak azért sem, mert AndFriends-beli szerzőtársammal, Kirschner Péterrel végül abban állapodtunk meg, hogy ezt a projektet teljesen különválasztom a zenekartól. Velük közben a magunk tempójában születnek az új számok, és nagyon készülünk az augusztus 16-i első (poszt-Covid) élő koncertre is, amely egyben a Kobuci nyitóbulija is lesz. Most, május 27-én pedig online közvetítünk egy rövid élőzést a zenekari felületen.

Visszatérve, a harmadik „kötelesség-teljesítős” érzetű nap után aztán örömmel tapasztaltam, hogy nem lettek rosszabbak a szövegek. Onnantól pedig ismét csak pozitív érzések voltak bennem. Azóta is minden napomat vagy így kezdem, vagy így fejezem be: akármi is a programom, egy dal szövegét és szerkezeti vázlatát megírom.

– Már bőven száz felett tartasz január óta. Az eddigiek színvonalával egyformán elégedett vagy?

– Egész pontosan ma reggel készült el a százharminchatodik. Szerencsére megvan az a helyzeti előnyöm, hogy mivel nem azonnal teszem közzé őket, a meglévő dalokat is át tudom nézni és tökéletesíteni, ameddig teljesen elégedett nem leszek velük. A mostani 136-ból nagyjából 110-120 tart ott, hogy már elengedtem és nyugodt szívvel publikálnám, a maradék viszont még alakul. A vázlatuk persze már kész, de apróbb finomítások miatt azóta is elő-előveszem őket.

A YouTube-ra felkerülő dalokat mindig egy nappal korábban húzom ki egy kalapból, és olyankor még egyszer alaposan átnézem. Az pedig egészen biztos, hogy egyetlen olyan sincs köztük, amit ezzel az utolsó simítással ne tudnék vállalható formába hozni. Eleve ezért csak áprilisban indítottam el a csatornát, miközben a dalok már január óta születnek, hogy lássam, tényleg van-e bennem annyi, amitől hosszabb távon is működőképes marad a projekt.

És szerencsére eddig egy olyan komment se érkezett, ami arra utalt volna, hogy csökken a színvonal. A száznál több kész dalvázlat pánik- és kapkodásmentességet biztosít.

– A kihívás része, hogy mindegyik dalnak várod a mások által kidolgozott verzióit. Mennyi jött eddig, és mi vagy ki okozta a legnagyobb meglepetést?




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Új Netflix dokumentumfilm: 8 hónapig kínozták a kisfiút, mire meghalt, pedig a szociális munkások tudtak róla

Megnéztük a Gabriel Fernandez-aktát, és totál kikészített minket. Ütés-égés-lövésnyomok egy nyolcéves gyerek holttestén.
Szajki-Vörös Adél, fotók: Netflix - szmo.hu
2021. február 22.

hirdetés

Ez a netflixes dokumentumfilm-sorozat talán abban a legkiemelkedőbb, hogy soha nem láttunk még ennyire szomorú true crime doksit, hiszen annál nincs kegyetlenebb és elviselhetetlenebb nézőként is, amikor egy gyermeket a saját szülei kínoznak halálra. Pedig a kis Gabriellel ez történt Los Angelesben.

A halálakor nyolc éves kisfiút vér szerinti anyja hónapokkal korábban fogadta ismét magához, miután születése után lemondott róla, majd az alatt a pár hónap alatt, ami 2013 május 24-ig történt, a kisfiú a poklok poklát érte át. A végzetes éjszakán, miután orvosok hosszú órákon át küzdöttek az életéért, a szervezete feladta a harcot. Konkrétan halálra kínozták. Hogy milyen motivációból - kell erre egyáltalán motiváció???! - , pontosan kinek a tervéből és hogyan, erre derül fény a tárgyalás során, és ezt a szívszorító történetet bontja ki a szemünk előtt, gyakorlatilag élőben a sorozat.

Ott ülünk mi is a tárgyalóteremben és meg akarjuk érteni a megérthetetlent. De még durvább a sztori attól, hogy kiderül: több szociális munkásnak lett volna lehetősége tenni valamit a gyerekért, de inkább behunyták a szemüket.

A sorozat nem amiatt erős, mert filmművészetileg vagy dramaturgiailag annyira különlegeset alkotott volna a rendezője, hanem maga az ügy olyan, ami önmagáért beszél. Ordít. A rendező a legjobb eszközt választotta, amikor úgy döntött, hogy ezt a történetet csak a legnagyobb egyszerűséggel kell elmesélni, nem kell hozzátenni semmi extrát. Mert amikor megtudjuk, hogy ez a kisfiú olyan kínzásokat élt át, mindezt nyolc hónapon át, amilyent még az ellenségünknek sem kívánunk, akkor minden célját eléri az alkotó.

Feltesszük a kérdést: hogyan történhetett ez meg? A néző azt kívánja, hogy mindenki nyerje el a büntetését, aki erről tehet. A sorozat azért fontos, hogy elkészült, mert felhívja a figyelmet az amerikai gyerekvédelem hiányosságaira, mint ahogy az ügy is azért szólt akkorát Amerikában, mert a két szülőn kívül vádat emeltek négy szociális munkás ellen is.

Ugyanakkor a bemutatott, felkavaró bizonyítékok és a fantasztikusan emberi hozzáállású, empatikus ügyvéd azt is hivatottak hatalmas piros betűkkel az eszünkbe vésni, hogy egy gyermek ártatlan, tiszta lap, és bűn bántani - akár egy életre traumatizálni, akár a halálba küldeni, akár szekrénybe zárni éjszakára, ahogy azt Gabriellel is tették.

Egy egész pici szekrénybe, és itt most egy kurva nagyot tudnék csak káromkodni tehetetlenségemben, hogy ilyesmi még mennyi gyerekkel megtörténhet ebben a pillanatban.

hirdetés

Ami a pozitív következmény a film mögött, hogy úgy hírlik, az ügy megmozgatott bizonyos dolgokat Amerikában és elindult valamiféle változás a gyermekvédelem területén. A doksi nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa, ez a terület mennyire átláthatatlan és káoszszerűen létezik, s ezzel remélhetőleg hozzásegíti a gyermekvédelem szervezettségének kikényszerítését, mint ahogy az utóbbi években többször is forradalmian nyúltak bele a dokumentumfilmesek a valóságba.

Azt állítja ugyanis a Gabriel Fernandez-akta, hogy nem egyszeri problémáról van szó, hanem tragikusan gyakoriról. És ez rettentő szomorú: a tudat is, hogy a világban szenvednek úgy gyerekek, akiket egyetlen kézmozdulattal meg lehetne menteni, és mégsem - és mégis maradnak a bántalmazó közegben.

A film felépítése klasszikus, lassú építkezéssel, alaposan bemutatja az ügy minden részletét, de a hat epizód arra is enged időt, hogy bizonyos témákon jobban elidőzzön. Így jut idő arra is, hogy a szimpatikus jogász háttérsztoriját és elhivatottságának okát is megismerjük: megtudjuk, hogy ő is bántalmazott gyermek volt és ezért fontos neki a gyermekabúzus elleni küzdelem. Ezek a pillanatok még erősebbé teszik a filmet érzelmileg.

Nem tudok döbbenetesebb képet felidézni valaha készült dokumentumfilmekből, mint amikor megmutatják a Gabriel testéről készült fotókat. Egyszerűen felfoghatatlan, hogyan képes valaki egy gyermekkel ezt tenni. Nem öncélú az illusztráció: a rengeteg sérülésnyom beég az ember agyába és garantálom, hogy a néző örökké emlékezni fog erre a képre.

Gabrielt szünet nélkül kínozta az anyja és annak élettársa, légpuskával lövöldöztek rá, fojtogatták, verték, égési nyomokat okoztak neki, miközben az éjszakát megkötözve egy szekrényben kellett töltenie. Ép ésszel felfoghatatlan. Fontos ez a film mindenütt a világon, a borzalmak tanmeséje arról, hogy figyeljünk jobban oda a gyermekekre, és ha bármi furcsát látunk, ami egy kiskorút veszélyeztethet, nyissuk ki a szánkat és jelezzük, mert egyetlen kiszolgáltatott gyermek sem érdemli meg, hogy becsukjuk a szemünket. Régen szobrot állítottak emlékül a vértanúknak, most dokumentumfilmek készülnek ilyen céllal róluk, ezért fontos a Gabriel Fernandez-akta.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tóth Krisztina: még a legelszántabb Jókai-rajongók se tegyenek kutyaszart a postaládámba

Tóth Krisztina nemrég beszélt arról, hogy a nemi szerepek ábrázolása miatt levenne a kötelezők listájáról egy Jókai- és egy Szabó Magda-regényt. Véleményével azonban heves indulatokat váltott ki.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. február 23.

hirdetés

Korábban mi is megírtuk, hogy a nemi szerepek ábrázolása miatt levenne a kötelezők listájáról egy Jókai- és egy Szabó Magda-regényt Tóth Krisztina.

A Pixel, a Fehér farkas és a Párducpompa szerzője a Könyves Magazin interjú-sorozatában fejtette ki véleményét arról, hogy szerinte a Bárány Boldizsár és Az arany ember is helytelenül ábrázolja a nemi szerepeket.

Tóth Krisztina véleménye heves indulatokat váltott ki a Facebookon. Emiatt nemrég egy 8 pontból álló nyilatkozatot tett közzé az oldalán. Ezt a következőkben szó szerint, változtatás nélkül közöljük:

1. Minden, amit a kötelező olvasmányok témájában gondolok, olvasható az eredeti interjúban. Az érveim és a javaslataim is.

2. Betiltásról senki nem beszélt, a véleményemet kérdezték. Szabad elmondanom, ugye? Vagy maga a vélemény van betiltva?

hirdetés

3. Egy írót nem illik ismeretlenül letegezni, lekurvázni. Csak azért, mert valamiről mást gondol, főképpen nem. Bájtalan gesztus.

4. Azok számára, aki szerint semmit sem tettem le az asztalra, rossz hírem van. 1989 óta rendszeresen dolgozom. Harminc könyvem jelent meg, el lehet olvasni őket. Nem muszáj persze, de a lehetőség adott. A külföldi kiadások listája a honlapon található.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Törvénytelen, életveszélyes, de van rá igény és jól fizet – megnéztük A bűn kereskedőit

Mariana Van Zeller sorozata a sokmilliárdos globális fekete gazdaság egy-egy ágazatát mutatja be, legtöbbször „alulnézetből” indulva.
Szöveg:Göbölyös N. László - fotók: National Geographic - szmo.hu
2021. február 24.

hirdetés

Pokolra kell annak menni, aki az oknyomozó újságíró hivatást választja.

Fikciós krimikből, de sajnos a hírekből is jól ismerjük a történeteket Oroszországtól Mexikóig, Kínától Üzbegisztánig, hogy aki beletenyerel valami piszkos ügybe, legyen az politika, nagyszabású gazdasági vagy környezeti visszaélés, szervezett bűnözés (nem ritkán ezek összefonódásai), és a végére akar járni, annak egy fabatkát sem ér az élete.

Emlékszem, még a viszonylag békés magyarországi 90-es évekből, hogy volt olyan bulldog-szívósságú kollégám, akit, amikor késő este ment haza a szerkesztőségből, többször is megtámadtak, leütöttek, de arra is, hogy hiába voltak időnként remek „füleseink”, melegen ajánlották, hogy „jól felfogott érdekünkben”, ne bolygassuk azokat a dolgokat. És mégis voltak, vannak és lesznek olyan vakmerő férfiak és nők, akik számára az igazság többet ér, mint saját személyes biztonságuk.

Közéjük tartozik a portugáliai születésű, már 20 éve az Egyesült Államokban élő Mariana van Zeller, akinek A bűn kereskedői (Trafficked) című filmsorozatát február 26-tól vetíti a National Geographic csatorna.

Az újságírónő, aki szakmai tűzkeresztségén nem kisebb esemény során esett át, mint a New York-i ikertornyok ellen 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrortámadás, nem tagadja, neki is volt már halálfélelme. Ez azonban a legkevésbé sem tartja vissza attól, hogy másfél évtizede lenyűgöző szívóssággal kutassa a világot behálózó illegális kereskedelmet és annak szereplőit.

A nyolcrészes sorozat nyomán egyrészt rádöbbenhetünk arra, hogy ezek a sokszor láthatatlan hálózatok mennyire jelen vannak a mindennapi életben, másrészt pedig nem a délutáni jól fésült krimikből ismert „bűnöző típusokat” látjuk, hanem olyanokat is, akiket akár szomszédunknak is szívesen elfogadnánk. Néha egyenesen ránk hasonlítanak, mintegy üzenve: lehet olyan pillanat az életedben, amikor te is erre az útra kerülsz…

hirdetés

Mariana van Zeller éppen az ilyen történetekre kíváncsi. Nem akar igazságot osztani, nem akarja erkölcsi magaslatokról vagy büntetőjogi szempontból elítélni szereplőit, akik láthatóan megbíznak benne, amikor életükről, „munkájukról” mesélnek, még ha saját érdekükben arcukat, hangjukat el is változtatják a filmesek „A bűnt gyűlöld, ne a bűnöst” – vallja Mariana. A megszólaltatottak egy részének van bűntudata, a másiknak nem. „Az utcán vagy ragadozó leszel vagy préda” – hangzik el az egyik részben ez a nyers igazság.

A nyolc epizód a sokmilliárdos globális fekete gazdaság egy-egy ágazatát mutatja be, legtöbbször „alulnézetből” indulva, de a névtelen „fogaskerekektől” időnként eljutunk már középszintű agytrösztökig is. Az mindenki előtt jól ismert, hogy a fegyver- és a kábítószerkereskedelem régóta a világ legjövedelmezőbb bizniszei közé tartoznak és eddig még minden letörésükre irányuló kísérlet kudarcot vallott.

A kokainban utazó drogklánok közti háborúkról Kolumbiától Mexikóig sokat hallottunk, de a filmben nem a Pabló Escobarok, a Chapo Guzmánok, hanem a legtöbbet kockáztató gyártók, futárok, dílerek világába tekinthetünk be. Az már kevésbé ismert, hogy az utóbbi időben egy új, minden eddiginél brutálisabb drog vált népszerűvé, az eredetileg fájdalomcsillapítóként alkalmazott fentanyl, de ennek „üzleti szabályai” ugyanolyan félelmetesek, mint a kokainé.

Nem is hinnénk, hogy az anabolikus szteroidoknak milyen óriási keletje van a mindenre elszánt testépítők körében. Holott a felhasználóinak jogosulatlan előnyt biztosító és nem utolsósorban emberi szervezetet hosszú távon súlyosan károsító hatásuk miatt a hivatalos sportvilágból évtizedekkel ezelőtt kitiltották. Ma is ott állnak minden doppinglista élén. A mesterséges izomnövelőknek, és az őket szerrel ellátóknak azonban semmi sem drága. És ki hinné, hogy ma, amikor a pénzvilág is egyre inkább digitalizálódik, a harmadik világban még mindig jól jövedelmez a készpénz-hamisítás?

De ismerős lehet sokunknak az a módszer, amikor szívhez szóló e-mailekben hatalmas vagyonokkal vagy a gyors meggazdagodás reményével kecsegtetnek hiszékeny embereket. A prostitúcióról szóló epizódban valójában a futtatók a főszereplők, a vadállat-kereskedelem képsorai pedig a természettel szembeni emberi tiszteletlenséget juttatják eszünkbe.

A bűn kereskedői 8 filmjét késő este, 21 órás kezdettel láthatják a nézők. Minden rész előtt felirat figyelmeztet arra, hogy egyes jelenetek felkavaró hatással lehetnek a nézőre. Ez elsősorban nem vizuális sokkélményeket jelent, sokkal inkább egyfajta szembesülést egy farkastörvényű világgal, amely akkor is körülvesz bennünket, hogy elhitetjük magunkkal: mi bűntelenek vagyunk.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Jankovics Marcellt rosszul érintette A pozsonyi csata című film vizualitása

A legendás rajzfilmes, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szerint lehangoló A pozsonyi csata című film látványa és a kivitelezés igénytelensége.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. február 22.

hirdetés

"Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de engem nem lehet emiatt kirúgni az állásomból, mint ahogy kirúgták azokat, akik kritizálni merték. Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni" - mondta A pozsonyi csata című, a Magyarságkutató Intézet által kiadott animációs filmről Jankovics Marcell a Válasz Online-nak.

A legendás rajzfilmes, aki a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke is, azt mondta a lapnak: "a pozsonyi csatáról szinte semmi információnk nincs", "mindössze egy ősmagyar vágy létezik arra, hogy valaki bebizonyítsa, milyen nagyszerűen harcoltak a magyarok 907-ben".

"A jogos kritikák főleg a megközelítés módját, meg a filmbe belecsalafintáskodott magyar–hun rokonságot kifogásolják, engem azonban a vizualitása még rosszabbul érintett. A merev arcú bábok, a szarvas lovak… Valóban temettek úgy a sírba lovakat a szkíták, hogy vadkecske szarvakat raktak rájuk, de ez a csatában nem működött volna, mert ha a ló egyet rándít a fején, máris szíven döfi a saját gazdáját" - fogalmazott.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: