KULT
A Rovatból

„Kibaszott szörnyetegek vagyunk mind” – minden eddiginél pesszimistább a Fauda új évada

A szereplőkkel együtt az izraeli kommandóssorozat is fáradni kezdett a negyedik évadban, de még mindig a legjobb a műfajban. Sőt, a sorozatok közt általában sem sok vetélytársa van.


Sokáig kellett várnunk a Fauda negyedik évadára, volt ennek számos oka, a Covidtól az orosz-ukrán háborúig sok minden hátráltatta a forgatást és az utómunkák is csúszhattak. Végül idén januárra került át a Netflix-bemutató, amit az izraeli sorozat rajongói most végre ledarálhatnak.

Közhely ma már, hogy ebben a harcos-kúrós-partraszállós műfajban, amiben konkrétan fedett kémek, hírszerzők, kommandósok portyáznak ellenséges területen, a Fauda hozta el azt a minőséget, amit még a Homeland se tudott elérni, nem véletlenül.

A Yes nevű izraeli gyártó cég ugyanis olyanokkal dolgozott együtt a kezdetektől, mint Lior Raz és Avi Issacharoff, akik nemcsak producerek és ötletgazdák, hanem a forgatókönyvbe is vállig belenyúltak. Mindketten pontosan tudták, mit kell a vásznon visszaadni a lehetetlen küldetésekből, hiszen maguk is az izraeli terrorelhárítás különleges egységeinél szolgáltak korábban. Lior Raz színész lett,

ő játssza a sorozatban Doront, a közepesen súlyos PTSD-s, tehát kellően idegbeteg, és a parancsokat meg a szolgálati utat betartani képtelen kommandóst, Issacharoff pedig újságíró, aki hasonló témákkal foglalkozott leszerelése után is.

Az első évad – és ma már ez is közhely – akkora siker lett, hogy Izraelben elnéptelenedtek az utcák, amikor adták, és nem csak az izraeliek, hanem az arabok lakta negyedekben is.

De mitől talált telibe a sorozat?

Attól – és ez a negyedik évadra éppúgy igaz, mint az első háromra –, ahogy a közel-keleti helyzetet emberközelből ábrázolják. Tehát nem a CIA vagy más külföldi rácsodálkozók szemszögéből, ahogy a Homeland – jegyezzük meg, ez is legitim nézőpont, csak belülről nem tűnik teljesen igaznak -, hanem azt mutatja meg, ahogy a dzsenini menekülttáborból, izraeli zsidó vagy ciszjordániai, gázai palesztin családok szemszögéből, netán a Sin Bét főhadszállásáról látszanak a dolgok.

Attól, hogy sosem fekete-fehér a történet, nem a hősies, sosem hibázó jók, és a sátáni, egyben vallási fanatikus, szoknyás kecskebaszók küzdelméről van szó, ahol mindig a jók győznek, övék az erkölcsi fölény, és a végén mindenki boldog, a terroristák meg arctalan senkik, mennek a levesbe.

Persze, tudjuk jól, a küzdelem itt is egyenlőtlen, hiszen a terroristák kábé esélytelenebbek, mint a magyar ellenzék, többnyire nincs elég képzett emberük, hadseregük és nem az ő drónjaik látnak mindent fentről, hanem Izraelé. A zsidó állam közel 80 éve minden percét arra fordította, hogy a Közel-Kelet egyetlen ütőképes nagyhatalma – és nem mellesleg demokráciája – legyen, ehhez a saját erejének maximális megnövelése mellett a másoké gyengítése is első számú feladat.

A Fauda mindig vigyáz arra, hogy bizonyos szintek alatt mozogjon, a politika nagyon kevés esetben jelenik meg, politikusok egyszer sem, maximum megemlítik, hogy ez az akció most a miniszternél vagy a miniszterelnöknél van, neki jelentenek. Az elit alakulat amúgy is titokban működik, a közvetlen feletteseken és a velük dolgozókon kívül csak a szűk család tudja, mit csinálnak, nevük, arcuk, mindenük titkos, ha meghalnak, „nevüket nem közölhetjük” kiegészítéssel maximum mínuszos hír csak az újságban.

Miközben Doron és társai minden egyes bevetéskor (és néha még azon kívül is, ha az ellenség megtudja a nevüket) az életüket kockáztatják, és nem csak ők, hanem a feletteseik is.

De arra is vigyáz, hogy az ellenség, még a fő terroristák, és azok családja se legyenek csak és kizárólag gonoszok. Ott is emberek élnek, valaki mindig valakinek a fia, bátyja, apja, stb. És nem csak azért, hogy aztán velük lehessen zsarolni őket. Érzelmeik, emberi kapcsolataik vannak, gyerekeik, idős szüleik. Persze van fanatizmus, sőt néha pszichopatológiai esetek is, de ez megvan a túloldalon is, csak másképp. Épp az az egyik fő mondanivaló, hogy ha ebbe belekeveredtél, nagyon nehéz kijönni belőle, pláne ép elmével. Meg hogy ez az egész Közel-Keletre igaz.

Gondolj bele: azt mondják neked, hogy menj be abba az épületbe, amely teli van fegyveres Hamász-tagokkal, akiknek dicsőség a mennybe jutni, és amúgy is jó nők várják ott őket nagy tömegben, és hozz ki onnan lehetőleg élve egy parancsnokot vagy túszt. Te azt mondod teljesen érthetően: elmentek ti a jó büdös picsába! Doronék viszont némi szemöldökráncolás után azt: mikor indulunk?

Talán ezért hangzik el valahol: kibaszott szörnyetegek vagyunk mind. Még a rokonok is, akik ezt tűrik.

A negyedik évadra mi újat lehetett még mondani ebben a témában? Hát lehet, és spoilerezés nélkül annyit elárulhatunk, hogy a terroristák is egyre profibbak, egyre komolyabb infrastruktúrával és technikával rendelkeznek, és talán az is igaz, hogy okosabbak is lettek. A Hamászt kipipáltuk már eléggé az előző évadokban, a Fatah ugye már eleve inkább szövetséges, mint ellenálló a ciszjordániai területeken, a Palesztin Hatóság együttműködő, és persze korrupt.

Kik nem voltak még a Fauda célkeresztjében? Igen, a Hezbollah, a siíta Irán által támogatott, Dél-Libanonban beágyazott fegyveres, terrorista szervezet, amely az északi Dzseninbe tud a csápjaival elérni, ez látszott még logikusan kihasználható helyszínnek. Valamint bejön a külföld, a bevándorlók lakta Molenbeek, Brüsszel legkeményebb negyede, Lázár János rémálma, amit a filmben amúgy többnyire Budapest játszik el. Mivel nem izraeli területen is mozognak, ezért a Moszad felügyeli az akciókat innentől, új fontosember kerül az irányítói posztra, és ő kénytelen elviselni az öntörvényű alakulat improvizációit.

Az emberi kapcsolatok terén is szintet kellett lépni, hiszen az egység szinte egy nagy családként működik, és mivel eltelt két év a legutóbbi részek óta, elég sok minden megváltozott. Doron persze kiégett megint, nemhogy lövöldözni, de már csajozni se nagyon van kedve, de a többiek is fáradnak, 10-20 éve már, hogy ezt csinálják, amiből egy év is elég, hogy megviselje az embert.

A film készítői is érezhették, hogy nem lehet ezt örökké csinálni, ezért ebbe az évadba a fáradást ellensúlyozandó még több fordulatot, tragédiát és akciót pakoltak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy kivel mi történik épp, ki a jó meg a rosszfiú, és ki mégsem az, aminek látszik.

A film egy részét budapesti helyszíneken forgatta a stáb

Ne számítsunk kiemelkedő színészi alakításokra, eddig sem ez volt az erőssége a sorozatnak, pont ez a lényeg, hogy ne vigye el az akció meg a forgatókönyv elől a show-t valami erősebbre megírt karakter. Pont elég, ha valaki a családja meg az életveszélyes munkája közt őrlődik, ha az arabok zsidó kollaboránsnak, a zsidók meg „csak egy arab”-nak nézik, aki sosem szűnik meg gyanúsnak lenni. Talán most a főgonosz nem olyan megnyerő és bonyolult alkat, mint az eddigiek, nem látjuk annyira a hátterét, mitől lett kegyetlen pszichopata gyilkos, de most is megvan a padawanja, a fiatalabb, még nem fanatikus, de használható terrorista karaktere, aki aztán tovább bonyolítja a szálakat.

És hát ott az ügyeletes jócsaj is a filmben, akinek a szerepére megnyerték az Izrael-szerte híres és hírhedt műsorvezetőt, Lucy Ayoubot, aki egy vegyesházasságban élő izraeli rendőrnőt alakít.

Talán épp emiatt érzem úgy, hogy elfáradni látszik a sorozat, mint Orbán Viktor az évi egy sajtótájékoztatóján, hogy már inkább klisékből dolgozik, igaz, azokat nagyon profin rakosgatja. A forgatókönyvnél is látszik, hogy a 10. részig ment flottul a dolog, az utolsó két részt meg mintha csak úgy hozzáragasztották volna, mert volt elvarratlan szál, meg nem volt még akkora vérengzés, ami illik a sorozathoz.

A hírek szerint még megcsinálnak egy ötödik évadot, ami sejthető is, mert a negyedik egy akkora cliffhangerrel ér véget, mint a Moszad főhadiszállása, valószínűsíthető azonban, hogy ez lesz az utolsó is egyben. Annál is inkább, mert Raz és Issacharoff már inkább Indiában dolgoztak mostanában a Fauda ottani adaptációján, illetve koprodukcióban terveznek ottani filmeket. Gyártanak a Netflixnek és a Showtime-nak is tartalmakat, szóval sűrű az élet, és készülhetünk a posztfaudális időszakra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk