Kerekes Band: Van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni
A kétszeres Fonogram-díjas Kerekes Band útja a fülledt hangulatú moldvai, gyimesi táncházaktól a világzenei nagyszínpadokig több mint 20 éve kezdődött. Ezalatt hozták létre azt a hangzást – ahogy ők nevezik, az ethno funkot –, amely összetéveszthetetlen itthon és külföldön egyaránt.
Dalaikban a furulya és a koboz játssza a főszerepet, repertoárjuk mégis legalább annyira épül az odalépős rockra, mint a tradicionális népzenére.
Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede címmel a napokban jelenik meg a történetüket feldolgozó könyv, amit november 30-án az Akvárium Klubban mutatnak be, természetesen koncerttel egybekötve. Ennek apropóján beszélgettünk az alapító testvérpárral, Fehér Zsomborral (furulya, ének) és Fehér Viktorral (dob).
– Nagyon fiatalon alapítottátok meg a zenekart, akkor aligha gondolhattátok, hogy 2018-ig is kitart majd a lendület. Volt olyan pont, amikor éreztétek, hogy komolyra fordult az egykori gimnáziumi hobbizenélgetés?
Zsombor: Én amit csak az életemben csináltam, mindig nagyon komolyan vettem. Amikor gyerekként bélyeget vagy matchboxot gyűjtöttem, arra is rendesen ráálltam, katalógusokkal, mindennel. A zenekarról is már a megalakuláskor azt gondoltam, hogy hosszútávú dolog lesz, amit igenis nem szabad félvállról venni.
Szerintem 16 évesen – amennyi akkor voltam – az ember már el tudja dönteni, melyik csajjal szeretne járni hosszú ideig, én pedig ezzel a „csajjal” el tudtam képzelni az életemet.
Az csak később lett világos, hogy ez a fajta hegyi pásztorzene, ami az általunk játszott ethno funk alapját adja, úgymond már benne volt a vérünkben.
Viktor: Számomra volt egy konkrét váltás, amikor 2006-ban a Songlines magazin – a legnagyobb angol világzenei lap – beválogatta az első lemezünket a világ 10 legjobb újonnan megjelent albuma közé. Ezt még a próbatermünkben vettük fel lényegében nomád körülmények között, emiatt is volt nagyon durva. Akkortájt végeztem a főiskolán és addig úgy gondoltam, hogy majd a tanári diplomám mellett elzenélgetek, ahogy az időm engedi. Ezzel az elismeréssel viszont egycsapásra komollyá vált a dolog, mondhatni fel kellett nőnöm a szerephez.
Zsombor: Nekem amúgy a továbbtanulásba is belejátszott, azért mentem művelődésszervező szakra, hogy majd ott kiépítek egy csomó kapcsolatot, akikből szép lassan művházigazgatók lesznek, és mind meghívhatnak bennünket koncertezni. (nevet)
– Tizenévesen, iskolásként a legtöbben egyszerű rockban vagy punkban utaznak. Benneteket mi vitt a saját, elég komplex stílusotok felé?
Viktor: Szerintem ugyanaz a lázadás. Engem egyszer konkrétan megkergettek, amiért széki kalapban mentem haza valamelyik hajnalban Egerben. Jöttem ki a táncházból, ők meg a diszkóból, és elkezdtek futni utánam, hogy „te rohadt kalapos!” Végső soron ez is ugyanolyan szubkultúra, mint a rock vagy a punk, aminek meg kellett küzdenünk az elfogadásáért.
Zsombor: A lázadás bennem is megvolt, de ugyanannyira belejátszott az a háttér is, amit a szüleimtől kaptam. Édesanyánk viseletkészítő, apánk pedig fazekas, ezért eleve rendelkeztem egy olyan rétegtudással, amivel kiemelkedtem a tömegből. Emlékszem, a középiskolai gólyatáborban egy népzenei előadáson a 60 emberből csak én tudtam megmondani, hol található Palócföld. Nekem viszont teljesen alapinformáció volt.
És ha már a Szeretlek Magyarországon jelenik meg ez az interjú, el kell mondanom, hogy számomra mindig nagyon fontos érzés volt, hogy magyar vagyok.
Tudom, hogy ez manapság nem annyira trendi, de a zenekarral is a legfőbb célunk, hogy bemutassuk a magyarság valódi mibenlétét. Nem izzadságszagú, kokárdás, zászlólengetős attitűddel, inkább arra fókuszálva, hogy igen is van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni.
Mennyi idő után alakult ki, hogy ezt az egészet ethno funknak hívjátok?
Zsombor: Erről a kérdésről mindig az jut eszembe, amikor felhívtam Viktort a Hagyományok Házából – ott dolgoztam egy évig –, hogy most már ne nevezzük a stílusunkat népzenén alapuló akárminek, hiszen én épp Hendrixet hallgatok, ő Jamiroquai-t, ezeket a hatásokat mind beépítjük a dalainkba, szóval eléggé félrevisz a kategorizálás.
Akkoriban kezdett el lebegni a „világzene” szó, még fogalmunk se volt, mit jelent, de hallottam a Ghymessel egy beszélgetést, amiben mondták, hogy ők azt játszanak. Meghallgattam pár dalukat és az jött le, hogy mi egyáltalán nem hasonlítunk rájuk. Gondolkodtunk, hogy akkor mi lehetne, és valahogy beugrott az ethno funk.
Viktor: Ez egy abszolút saját gyártású fogalom, még azelőtt magunkra akartuk aggatni, hogy valaki más kitalál egy sokkal rosszabbat. (nevet)
– Több kommentet is olvastam, amiben a magyar Jethro Tullként hivatkoznak rátok. Erről mit gondoltok?
Zsombor: Igen, ezt mindig mondják, de én személy szerint rühellem a Jethro Tullt. Amit csak hallottam tőlük, ez a barokkos, túlburjánzó stílus nagyon távol áll tőlem. Egerben is, ha egyetlen dolgot kellene választanom, amit nem szeretek, az lenne, hogy barokk város. A hegyi, palóc emberek szikárságával ezek az aranyozott, túldíszített külsőségek nagyon éles kontrasztban vannak.
Zenében is a letisztult, tökös, energikus dolgokat bírom – a rockban ugyanúgy, mint a gyimesi, palóc, somogyi népzenében. A saját dalaimba pedig mindkét végletet beépítem.
– Az is tudatos döntés volt, hogy a dalaitok nagy része instrumentális?
Viktor: Ez abból jött, hogy moldvai és gyimesi táncházakat csináltunk évekig, ezeknek a zenéknek a többsége pedig szöveg nélküli. Emiatt annyira nem hiányzott az ének, illetve az se mellékes szempont, hogy Zsombornak általában tele van a szája furulyával, a kettő pedig nehezen megy együtt. (nevet)
Az is belejátszott, hogy sok elektronikus zenét is hallgatunk, és ott se annyira jellemzőek a dalszövegek. Például nekem nagy kedvencem Todd Terje, aki szintén alig alkalmaz éneket a számaiban, mégis működnek. Ezekből kiindulva gondoltuk, hogy miért ne állhatná meg a helyét a mi esetünkben is.
– Vendégénekeseket viszont gyakran hívtok a koncertjeitekre, csak idén Deák Bill Gyulával, Baricz Gergővel és Lócival is felléptetek. Az ő személyüket mi alapján döntitek el?
Viktor: A fő szempontunk az, hogy olyan emberek legyenek, akikkel simán leülnénk koncert után sörözni. Tehát akik úgymond a haverjaink. Vannak olyan előadók, akikről elismerem, hogy nagy művészek, de szerintem nem találnánk velük a közös hangot. Gergő, Lóci és Bill szerencsére nem ilyenek, mindannyiukat nagyon szeretjük emberileg is. Persze az sem mellékes, hogy zeneileg szintén megtaláljuk velük a közös hangot.
Kerekes Band feat. Deák Bill Gyula: Zöld csillag
Kerekes Band feat. Még5lövés: Mr. Hungary
Kerekes Band feat. Lóci: Nem táncolsz jobban
– Nem volt kétely bennetek, hogy mondjuk az AC/DC-től az It’s a Long Way to the Top mennyire passzol bele a hangzásvilágotokba?
Zsombor: Abban pont ott van a duda, ami már egy jó ok, de nem akarom ennyivel letudni. Fontos, hogy mi személy szerint azonosulni tudjunk vele, ezért is nem játszunk például Jethro Tullt.
Legkevésbé a marketingszempontok vezetnek bennünket, sok zenekarral ellentétben, akik azért hívják meg ezt vagy azt a vendégénekest, vagy dolgoznak fel egy adott dalt, mert attól nagyobb visszhangot és rádiós játszásokat remélnek.
Nálunk ez a legutolsó, amit figyelembe veszünk – a lényeg az, hogy élő szövetet alkosson a már meglévő stílusjegyeinkkel.
– Van most tervetek új feldolgozásra, ami nem titok?
Viktor: A Daft Punktól a Harder, Better, Faster, Stronger. Az Akváriumban fogjuk először játszani egy dudaszintetizátor és egy vokóder segítségével, nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lesz a fogadtatása.
Zsombor: Kraftwerket is nagyon szeretnénk feldolgozni, a bevonulózenénket a koncertek elején már évek óta tőlük kölcsönözzük, de szerintem előbb-utóbb a repertoárba is bevesszük majd valamelyik dalukat.
– A külsőségeknek, például a fellépőruháknak mekkora jelentőséget tulajdonítotok?
Zsombor: Én nem túl nagyot, bár utólag visszatekintve kicsit furcsa, hogy az első lemez idején még csak egy sima Hendrix-pólóban léptem fel. Aztán jött a hortobágyi csikós kalap, még mindig csak Hendrix-pólóval, és nagyjából 10 éve csináltattam az első huszárdolmányomat. Azóta már a hatodikat vagy hetediket készíti nekem Kovács László, híres-neves színházi szabó, ma is épp jártunk nála emiatt.
– Miért „Kábé23” a most megjelent könyv címe, és mi az, ami miatt érdemes megvásárolni szerintetek?
Zsombor: A kábé egyrészt a Kerekes Bandre utal, de nekem ez egy zeneipari fricska is, arra vonatkozóan, hogy mindenki kerek évfordulókat ünnepel, 20 és 25 éves jubileumi koncerteket szervez, pedig ezek csak kiragadott pillanatok, amire fel lehet húzni egy nagy reklámkampányt.
Szerintem ha az ember szereti, amit csinál, nem kell arra várni, hogy éppen 25 éve legyen a színpadon, vagy betöltse az 50-et. Szóval a „kábé 23” azt is jelenti, hogy most épp ennyi idős a zenekar, de igazából kit érdekel?
Viktor: Megvenni pedig azért érdemes, mert sok olyan érdekes háttérsztori van benne, amit egy sörözés alkalmával is el tudnánk mesélni, de a rajongóink jó részével erre nem biztos, hogy adódik lehetőségünk. Például kiderül, miért volt az, hogy egyszer elsírtam magam Írországban, mert egy teljes napig nem kaptunk enni. Ilyen történetekkel van tele a könyv, ami egyébként a zenekar brácsása, Csarnó Ákos érdeme. Ő találta ki, kereste meg hozzá az írókat, szerkesztőket, és vitte végig a projektet.
– És akkor most jöhet a következő 23 év?
Zsombor: Szerintem egy zenekarnak ott van vége, ha a tagok hátradőlnek, hogy „na jól van, most már mindent elértünk.” Onnantól nincs, ami hajtsa őket. Mi ma is ugyanolyan lelkesedéssel hívjuk fel egymást egy-egy új ötlettel, mint a kezdetekkor. Folyamatosan megy az agyalás, milyen irányba fejlesszük tovább a zenénket, szóval ha ez így marad, könnyen lehet, hogy még 23 év múlva is nyomjuk majd.
