KULT
A Rovatból

Lehet, hogy egy vagyon hever a polcodon: 16 millió forintot is fizetnek egyetlen Dűne-könyvért

A popkulturális könyvsorozatok másodlagos piaca felrobbant, a gyűjtők Frank Herbert és Isaac Asimov első kiadásaira vadásznak. A filmes adaptációk miatt a kereslet az egekbe szökött.


Valami egészen fura történik a magyar könyvpiac egy szűk, de annál szenvedélyesebb szegletében: a sci-fi és fantasy rajongók mostanra már nemcsak rajonganak, hanem licitálnak is – méghozzá nem ritkán félmilliós összegekkel. A másodlagos piacon ugyanis elszabadultak az árak, különösen a kultikus státuszba emelkedett sorozatok esetében. Dűne, Alapítvány, Gyűrűk Ura, Witcher, Neil Gaiman

ha bármelyikből megvan egy első kiadás, netán sorozatban, magyarul, jó állapotban, akkor egy kisebb vagyonon ülsz.

És ha netán nemcsak ülsz rajta, hanem el is adod, akkor szinte biztosan többet keresel vele, mint az eredeti szöveg fordítója vagy szerkesztője valaha kapott érte.

Világszinten sem más a helyzet, az elmúlt hónapok aukciós eredményei sorra döntik a sci-fi és fantasy könyvek árrekordjait, miközben a díszkiadások a másodlagos piacon többszázezres, sőt millió forintos összegekért cserélnek gazdát.

A ritkakönyv-piac szerint a zsáner végleg kitört a perifériáról és elfoglalta a gyűjtői világ közepét.

A piac átrendeződését a legnevesebb aukciósházak is megerősítik. „Az aukció eredményei egy jelentőségteljes elmozdulást tükröznek… A science fiction és a fantasy már nem mellékes kategóriák. A ritka könyvekről szóló párbeszéd középpontjában állnak” – nyilatkozta Francis Wahlgren, a Heritage Auctions ritkakönyv-részlegének igazgatója a ház decemberi árverése után.

Frank Herbert 1965-ös Dűnéjének első kiadása, eredeti, 5,95 dolláros árat feltüntető borítóval december közepén 13 125 dollárért, azaz körülbelül 4,3 millió forintért kelt el.

Egy másik, kiemelkedő állapotú példányért novemberben már 24 000 dollárt (közel 8 millió forintot) fizettek,

egy szerző által dedikált kötet pedig novemberben 48 000 dolláros, vagyis nagyjából 15,9 millió forintos leütést ért el.

Isaac Asimov legendás Alapítvány-trilógiájának első, a Gnome Press által kiadott három kötetéért novemberben 14 400 dollárt (4,7 millió forintot) adtak, míg

az Én, a Robot egy 1950-es, dedikált első kiadása 20 000 dollárért (6,6 millió forintért) talált új gazdára.

„Nagyszerű napunk volt tegnap; óriási eredményeket értünk el a modern irodalom, az amerikanisztika és az eredeti műalkotások terén. Izgatottan várjuk, mit hoz a jövő!” – mondta Chad Reingold, a Potter & Potter aukciósház ritkakönyv-igazgatója az Antiques & Auction News-nak.

De más a helyzet a magyar könyvpiacon sem. A gyűjtői láz persze nem új jelenség, de az elmúlt 2-3 évben a trend egészen vad szinteket ért el. Míg korábban egy-egy ritkább könyvért 8-10 ezer forintot is szívesen kifizettek a fanatikusok, mostanra ez az összeg a tízszeresére nőtt – sőt, bizonyos esetekben ennek a sokszorosára.

A Dűne eredeti, 1993-as, Szukits-féle kiadásáért simán elkérnek 150-200 ezer forintot, ha pedig az egész hatkötetes sorozat egyben van, szépen megőrizve, akkor 500 ezer forint fölé is mehet az ár.

Nem vicc: ugyanennyiért már el lehet hozni egy karbantartott, használt Suzuki Swiftet is.

Az Asimov-féle Alapítvány sorozat sem marad el sokkal. A régi Kozmosz Fantasztikus Könyvek kiadások – különösen azok, amelyeknek borítója mára afféle retró dizájnikonná vált – szintén aranyáron kelnek el.

És nem csak az állapot vagy a ritkaság számít: van, aki pusztán azért hajlandó többet fizetni, mert az adott példányban „nem törött meg a gerinc”.

A modern, limitált példányszámú díszkiadások másodlagos piaca önálló ökoszisztémává nőtt. A brit Folio Society 500 sorszámozott példányban kiadott, eredetileg 495 fontba kerülő Dűne-kötete ma a gyűjtői piactereken jellemzően 1400–1900 dollár (460–630 ezer forint) közötti áron cserél gazdát, de az Alapítvány-trilógia hasonlóan igényes kiadásaiért is rendszeresen elkérnek 200-300 dollárt. A keresletet a gyűjtői közösségekben tapintható „kimaradástól való félelem” (FOMO) is fűti. „A FOMO manapság az egekben van” – írta egy gyűjtő egy online fórumban, miután a Dűne-sorozat egyik újabb, dedikált díszkiadása perceken belül elfogyott.

A legfontosabb hajtóerő a folyamatos popkulturális láthatóság. A Dűne: Második rész tavaly tavaszi, elsöprő mozisikere – amely Észak-Amerikában 81,5 millió dolláros hétvégével nyitott – új rajongók tömegeit vezette el a könyvekhez, ezzel párhuzamosan pedig a gyűjtői étvágyat is feltüzelte.

Asimov esetében is ez a helyzet: az Apple TV+ Alapítvány-sorozatának tavaly szeptemberben berendelt negyedik évada garantálja, hogy a márka a következő években is a köztudatban marad, ami stabilan magasan tartja a könyvritkaságok iránti érdeklődést.

Egy Dűne első kiadás értékét az dönti el, hogy a Chilton kiadó 1965-ös nyomata-e, a borítón John Schoenherr eredeti grafikája látható-e, és a hátsó fülön a négy soros kiadói impresszum szerepel-e. A dedikáció, különösen, ha személyes üzenetet is tartalmaz, akár meg is duplázhatja egy kötet árát, ahogy azt a 48 000 dolláros példa is mutatja. Sorozatoknál, mint az Alapítvány-trilógia, a komplett, egységes állapotú, eredeti borítókkal rendelkező szett képviseli a csúcsot. A gyűjtők számára a hitelesített aukciósházak és a lezárt eladásokat listázó online piacterek jelentik a legbiztosabb támpontot, ahol a kínálati árak helyett a tényleges tranzakciók mutatják a piac valós mozgását.

A jelenség első ránézésre abszurd. Ezek nem középkori kódexek, hanem tömegtermékek voltak.

Csakhogy közben eltelt harminc–negyven év, a példányok elkoptak, eltűntek, költözések során kidobódtak, padlásokon rágta meg őket az egér. Az újranyomások pedig vagy elmaradtak, vagy teljesen más formában történtek meg: új fordítás, új borító, új tördelés, ami a gyűjtők szemében nem ugyanaz.

Számos klasszikus sorozatból sosem jelent meg teljes, egységes, új kiadás magyarul. A Dűnéből például van filmes borítós verzió, van díszkiadás, de egy rajongónak egyik sem pótolja az eredetit. Az Asimov-életmű is kaotikusan újrahasznosított:

egyszer az Európa, másszor a Delta Vision próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Így aztán marad az antikvárium, a Vatera, a Marketplace.

A streaming szolgáltatók egymás után hozzák le a nagy nevű adaptációkat. A Dűne második filmje, a Vaják Netflix-sorozat, a Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi – ezek mind új generációkat húztak be a zsánerbe. Az újoncok meg persze szeretnék „papíron is birtokolni” a világot, amit a képernyőn megkedveltek. És ha már birtokolni, akkor lehetőleg azt, amit a hardcore fanok is elismernek.

A könyv ma már státuszszimbólum
 is. A gyűjtői példány mostanra nemcsak érzelmi, hanem presztízsértéket is képvisel.

Vannak, akik vitrinben tartják, mások posztolnak vele. Az algoritmusnak pedig mindegy, hogy cipő vagy könyv – ha sokat szerepel a feedben, nő az ára.

Ez a könyvpiac legkevésbé szabályozott szegmense. Antikváriumok, privát eladók, Facebook-csoportok, online aukciós oldalak – teljes ökoszisztéma épült ki, afféle digitális börze, ahol a megbízhatóságot és az értéket nem ISBN szám, hanem közösségi reputáció dönti el.

A kereslet ráadásul egyre csak nő. Egyes eladók már befektetési célból vásárolnak fel ritkább köteteket, hogy aztán pár hónap múlva tízszeres áron visszadobják a piacra. Az sem ritka, hogy valaki „komplett Dűne-gyűjteményért” keres eladó lakást vagy épp iPhone-t.

És hogy mit csinálnak mindeközben a magyar könyvkiadók? Leginkább azt, amit az elmúlt 20 évben: széttárt karokkal figyelik, ahogy a másodlagos piac nyer.

Ahelyett, hogy újranyomnák azokat a könyveket, amelyekre kézzel fogható, fizetőképes kereslet van, inkább frissítik a borítót, vagy újrafordíttatják, sokszor teljesen szükségtelenül.

Pedig egy jó minőségű, egységes sorozatkiadás – normális tipográfiával, újratördelt szöveggel, igényes borítóval – nemcsak a gyűjtőket csalogatná vissza, de új olvasókat is be tudna vonzani. Ehelyett marad a posztmodern valóság: Dűne 1993-ból, 250 ezerért, vagy semmi.

Aki mostanában vág bele a sci-fi/fantasy gyűjtésbe, az vagy nagyon gazdag, vagy nagyon elszánt. De egy dolog biztos: egy használt könyv már rég nemcsak olvasásra való tárgy. Ez itt már nem könyvpiac. Ez relikviavadászat. És a relikviák ára – nos, az épp úgy emelkedik, mint a lakások ára. Csak gyorsabban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk