KULT
A Rovatból

Kerekes Band: Van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni

Senki nem ötvözi olyan természetességgel Hendrixet és a csángó népzenét, mint a Kerekes Band. Interjú a róluk szóló új könyv apropóján.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. november 28.



A kétszeres Fonogram-díjas Kerekes Band útja a fülledt hangulatú moldvai, gyimesi táncházaktól a világzenei nagyszínpadokig több mint 20 éve kezdődött. Ezalatt hozták létre azt a hangzást – ahogy ők nevezik, az ethno funkot –, amely összetéveszthetetlen itthon és külföldön egyaránt.

Dalaikban a furulya és a koboz játssza a főszerepet, repertoárjuk mégis legalább annyira épül az odalépős rockra, mint a tradicionális népzenére.

Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede címmel a napokban jelenik meg a történetüket feldolgozó könyv, amit november 30-án az Akvárium Klubban mutatnak be, természetesen koncerttel egybekötve. Ennek apropóján beszélgettünk az alapító testvérpárral, Fehér Zsomborral (furulya, ének) és Fehér Viktorral (dob).

– Nagyon fiatalon alapítottátok meg a zenekart, akkor aligha gondolhattátok, hogy 2018-ig is kitart majd a lendület. Volt olyan pont, amikor éreztétek, hogy komolyra fordult az egykori gimnáziumi hobbizenélgetés?

Zsombor: Én amit csak az életemben csináltam, mindig nagyon komolyan vettem. Amikor gyerekként bélyeget vagy matchboxot gyűjtöttem, arra is rendesen ráálltam, katalógusokkal, mindennel. A zenekarról is már a megalakuláskor azt gondoltam, hogy hosszútávú dolog lesz, amit igenis nem szabad félvállról venni.

Szerintem 16 évesen – amennyi akkor voltam – az ember már el tudja dönteni, melyik csajjal szeretne járni hosszú ideig, én pedig ezzel a „csajjal” el tudtam képzelni az életemet.

Az csak később lett világos, hogy ez a fajta hegyi pásztorzene, ami az általunk játszott ethno funk alapját adja, úgymond már benne volt a vérünkben.

Viktor: Számomra volt egy konkrét váltás, amikor 2006-ban a Songlines magazin – a legnagyobb angol világzenei lap – beválogatta az első lemezünket a világ 10 legjobb újonnan megjelent albuma közé. Ezt még a próbatermünkben vettük fel lényegében nomád körülmények között, emiatt is volt nagyon durva. Akkortájt végeztem a főiskolán és addig úgy gondoltam, hogy majd a tanári diplomám mellett elzenélgetek, ahogy az időm engedi. Ezzel az elismeréssel viszont egycsapásra komollyá vált a dolog, mondhatni fel kellett nőnöm a szerephez.

Zsombor: Nekem amúgy a továbbtanulásba is belejátszott, azért mentem művelődésszervező szakra, hogy majd ott kiépítek egy csomó kapcsolatot, akikből szép lassan művházigazgatók lesznek, és mind meghívhatnak bennünket koncertezni. (nevet)

– Tizenévesen, iskolásként a legtöbben egyszerű rockban vagy punkban utaznak. Benneteket mi vitt a saját, elég komplex stílusotok felé?

Viktor: Szerintem ugyanaz a lázadás. Engem egyszer konkrétan megkergettek, amiért széki kalapban mentem haza valamelyik hajnalban Egerben. Jöttem ki a táncházból, ők meg a diszkóból, és elkezdtek futni utánam, hogy „te rohadt kalapos!” Végső soron ez is ugyanolyan szubkultúra, mint a rock vagy a punk, aminek meg kellett küzdenünk az elfogadásáért.

Zsombor: A lázadás bennem is megvolt, de ugyanannyira belejátszott az a háttér is, amit a szüleimtől kaptam. Édesanyánk viseletkészítő, apánk pedig fazekas, ezért eleve rendelkeztem egy olyan rétegtudással, amivel kiemelkedtem a tömegből. Emlékszem, a középiskolai gólyatáborban egy népzenei előadáson a 60 emberből csak én tudtam megmondani, hol található Palócföld. Nekem viszont teljesen alapinformáció volt.

És ha már a Szeretlek Magyarországon jelenik meg ez az interjú, el kell mondanom, hogy számomra mindig nagyon fontos érzés volt, hogy magyar vagyok.

Tudom, hogy ez manapság nem annyira trendi, de a zenekarral is a legfőbb célunk, hogy bemutassuk a magyarság valódi mibenlétét. Nem izzadságszagú, kokárdás, zászlólengetős attitűddel, inkább arra fókuszálva, hogy igen is van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni.

Mennyi idő után alakult ki, hogy ezt az egészet ethno funknak hívjátok?

Zsombor: Erről a kérdésről mindig az jut eszembe, amikor felhívtam Viktort a Hagyományok Házából – ott dolgoztam egy évig –, hogy most már ne nevezzük a stílusunkat népzenén alapuló akárminek, hiszen én épp Hendrixet hallgatok, ő Jamiroquai-t, ezeket a hatásokat mind beépítjük a dalainkba, szóval eléggé félrevisz a kategorizálás.

Akkoriban kezdett el lebegni a „világzene” szó, még fogalmunk se volt, mit jelent, de hallottam a Ghymessel egy beszélgetést, amiben mondták, hogy ők azt játszanak. Meghallgattam pár dalukat és az jött le, hogy mi egyáltalán nem hasonlítunk rájuk. Gondolkodtunk, hogy akkor mi lehetne, és valahogy beugrott az ethno funk.

Viktor: Ez egy abszolút saját gyártású fogalom, még azelőtt magunkra akartuk aggatni, hogy valaki más kitalál egy sokkal rosszabbat. (nevet)

– Több kommentet is olvastam, amiben a magyar Jethro Tullként hivatkoznak rátok. Erről mit gondoltok?

Zsombor: Igen, ezt mindig mondják, de én személy szerint rühellem a Jethro Tullt. Amit csak hallottam tőlük, ez a barokkos, túlburjánzó stílus nagyon távol áll tőlem. Egerben is, ha egyetlen dolgot kellene választanom, amit nem szeretek, az lenne, hogy barokk város. A hegyi, palóc emberek szikárságával ezek az aranyozott, túldíszített külsőségek nagyon éles kontrasztban vannak.

Zenében is a letisztult, tökös, energikus dolgokat bírom – a rockban ugyanúgy, mint a gyimesi, palóc, somogyi népzenében. A saját dalaimba pedig mindkét végletet beépítem.

– Az is tudatos döntés volt, hogy a dalaitok nagy része instrumentális?

Viktor: Ez abból jött, hogy moldvai és gyimesi táncházakat csináltunk évekig, ezeknek a zenéknek a többsége pedig szöveg nélküli. Emiatt annyira nem hiányzott az ének, illetve az se mellékes szempont, hogy Zsombornak általában tele van a szája furulyával, a kettő pedig nehezen megy együtt. (nevet)

Az is belejátszott, hogy sok elektronikus zenét is hallgatunk, és ott se annyira jellemzőek a dalszövegek. Például nekem nagy kedvencem Todd Terje, aki szintén alig alkalmaz éneket a számaiban, mégis működnek. Ezekből kiindulva gondoltuk, hogy miért ne állhatná meg a helyét a mi esetünkben is.

– Vendégénekeseket viszont gyakran hívtok a koncertjeitekre, csak idén Deák Bill Gyulával, Baricz Gergővel és Lócival is felléptetek. Az ő személyüket mi alapján döntitek el?

Viktor: A fő szempontunk az, hogy olyan emberek legyenek, akikkel simán leülnénk koncert után sörözni. Tehát akik úgymond a haverjaink. Vannak olyan előadók, akikről elismerem, hogy nagy művészek, de szerintem nem találnánk velük a közös hangot. Gergő, Lóci és Bill szerencsére nem ilyenek, mindannyiukat nagyon szeretjük emberileg is. Persze az sem mellékes, hogy zeneileg szintén megtaláljuk velük a közös hangot.

Kerekes Band feat. Deák Bill Gyula: Zöld csillag

Kerekes Band feat. Még5lövés: Mr. Hungary

Kerekes Band feat. Lóci: Nem táncolsz jobban

– Nem volt kétely bennetek, hogy mondjuk az AC/DC-től az It’s a Long Way to the Top mennyire passzol bele a hangzásvilágotokba?

Zsombor: Abban pont ott van a duda, ami már egy jó ok, de nem akarom ennyivel letudni. Fontos, hogy mi személy szerint azonosulni tudjunk vele, ezért is nem játszunk például Jethro Tullt.

Legkevésbé a marketingszempontok vezetnek bennünket, sok zenekarral ellentétben, akik azért hívják meg ezt vagy azt a vendégénekest, vagy dolgoznak fel egy adott dalt, mert attól nagyobb visszhangot és rádiós játszásokat remélnek.

Nálunk ez a legutolsó, amit figyelembe veszünk – a lényeg az, hogy élő szövetet alkosson a már meglévő stílusjegyeinkkel.

– Van most tervetek új feldolgozásra, ami nem titok?

Viktor: A Daft Punktól a Harder, Better, Faster, Stronger. Az Akváriumban fogjuk először játszani egy dudaszintetizátor és egy vokóder segítségével, nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lesz a fogadtatása.

Zsombor: Kraftwerket is nagyon szeretnénk feldolgozni, a bevonulózenénket a koncertek elején már évek óta tőlük kölcsönözzük, de szerintem előbb-utóbb a repertoárba is bevesszük majd valamelyik dalukat.

– A külsőségeknek, például a fellépőruháknak mekkora jelentőséget tulajdonítotok?

Zsombor: Én nem túl nagyot, bár utólag visszatekintve kicsit furcsa, hogy az első lemez idején még csak egy sima Hendrix-pólóban léptem fel. Aztán jött a hortobágyi csikós kalap, még mindig csak Hendrix-pólóval, és nagyjából 10 éve csináltattam az első huszárdolmányomat. Azóta már a hatodikat vagy hetediket készíti nekem Kovács László, híres-neves színházi szabó, ma is épp jártunk nála emiatt.

– Miért „Kábé23” a most megjelent könyv címe, és mi az, ami miatt érdemes megvásárolni szerintetek?

Zsombor: A kábé egyrészt a Kerekes Bandre utal, de nekem ez egy zeneipari fricska is, arra vonatkozóan, hogy mindenki kerek évfordulókat ünnepel, 20 és 25 éves jubileumi koncerteket szervez, pedig ezek csak kiragadott pillanatok, amire fel lehet húzni egy nagy reklámkampányt.

Szerintem ha az ember szereti, amit csinál, nem kell arra várni, hogy éppen 25 éve legyen a színpadon, vagy betöltse az 50-et. Szóval a „kábé 23” azt is jelenti, hogy most épp ennyi idős a zenekar, de igazából kit érdekel?

Viktor: Megvenni pedig azért érdemes, mert sok olyan érdekes háttérsztori van benne, amit egy sörözés alkalmával is el tudnánk mesélni, de a rajongóink jó részével erre nem biztos, hogy adódik lehetőségünk. Például kiderül, miért volt az, hogy egyszer elsírtam magam Írországban, mert egy teljes napig nem kaptunk enni. Ilyen történetekkel van tele a könyv, ami egyébként a zenekar brácsása, Csarnó Ákos érdeme. Ő találta ki, kereste meg hozzá az írókat, szerkesztőket, és vitte végig a projektet.

– És akkor most jöhet a következő 23 év?

Zsombor: Szerintem egy zenekarnak ott van vége, ha a tagok hátradőlnek, hogy „na jól van, most már mindent elértünk.” Onnantól nincs, ami hajtsa őket. Mi ma is ugyanolyan lelkesedéssel hívjuk fel egymást egy-egy új ötlettel, mint a kezdetekkor. Folyamatosan megy az agyalás, milyen irányba fejlesszük tovább a zenénket, szóval ha ez így marad, könnyen lehet, hogy még 23 év múlva is nyomjuk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Csányi Sándor egyedül marad a gyerekekkel karácsony előtt – mutatjuk Herendi Gábor új filmjének előzetesét
A történet szerint egy apa egyedül marad a három gyerekkel és egy fontos céges rendezvénnyel. A filmben Csuja Imre és Hernádi Judit is feltűnik a Csányi Sándor és Lovas Rozi alkotta páros mellett.


Megérkezett Herendi Gábor új, Karácsonyra megjövök című vígjátékának első előzetese, a film pedig december 3-án kerül országszerte a mozikba.

A történet egy háromgyerekes házaspár életét követi nyomon, amelyben az anya, Míra egy hétre Balira utazik, miután a férje magabiztosan állítja, hogy egyedül is megbirkózik a családi teendőkkel. A férfi a filmben egyszerre próbálja kézben tartani a gyereknevelést és egy fontos céges karácsonyi rendezvény megszervezését, ami gyorsan káoszba torkollik – írta a Forbes a filmről.

A Divinyi Réka forgatókönyvéből készült produkció a Vertigo Média gyártásában valósult meg, és közvetlen állami támogatás nélkül készült.

A főszerepeket Csányi Sándor és Lovas Rozi alakítják, mellettük pedig feltűnik többek között Csuja Imre, Hernádi Judit, Mészáros Piroska és Pálmai Anna is.

A film egy nagysikerű argentin alapmű feldolgozása, amelyből korábban már francia és olasz változat is készült.

Karácsonyra megjövök - előzetes

Herendi Gábor számára nem újszerű a piaci alapú filmkészítés, legutóbbi, Futni mentem című filmje éppen ezzel a modellel ért el jelentős nézettséget. Az a produkció szintén állami támogatás nélkül készült, és a premier utáni hetekben többen váltottak rá jegyet, mint a jelentős állami forrásból megvalósult Most vagy soha! című Petőfi-filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Keanu Reeves irgalmat kér a rendezőnek, aki 4 milliárdot lopott a Netflixtől
A színész a bíróságnak írt levélben kért méltányosságot a 47 Ronin rendezője, Carl Erik Rinsch számára. A filmest tavaly bűnösnek találták, amiért 11 millió dollárt költött el a Netflix pénzéből.


Keanu Reeves egykori rendezője, Carl Erik Rinsch ügye a célegyenesbe fordult, miután a bíróság tavaly több vádpontban is bűnösnek találta, amiért 11 millió dollárral (közel 4 milliárd forinttal) károsította meg a Netflixet. Az ítélethirdetés előtt azonban a színész a bírósághoz fordult, és méltányosságot kért a filmes számára – írja a Variety.

Az ügyészség várhatóan június 16-ig nyújtja be a büntetési tételre vonatkozó indítványát, a végső döntés pedig június 29-én születhet meg.

Reeves a bíróhoz eljuttatott levelében Rinscht tehetséges alkotónak nevezte, akivel a 47 Ronin forgatásán dolgozott együtt. A színész szerint Rinsch szakmai problémáinak gyökere egyfajta önpusztító hajlam, amely a kreatív elképzeléseinek túlzott felnagyításából fakad.

„Véleményem szerint Carl hajlamos önszabotázsra azzal, hogy felnagyítja a megállapodás tárgyának léptékét és terjedelmét, ezzel önmagát és partnereit ellentétbe sodorja.”

A színész hangsúlyozta, hogy nem a rendező felelősségét akarja megkérdőjelezni.

„Nem azért írom mindezt, hogy mentséget keressek vagy kisebbítsem azt, amiben bűnösnek találták, csupán lehetséges magyarázatként ajánlom fel a miértre.”

A vád középpontjában a White Horse című sci-fi sorozat áll, amelyre a Netflix eredetileg is több tízmillió dollárt biztosított. Amikor Rinsch 2020 márciusában további 11 millió dollárt kért a produkció befejezéséhez, a stúdió átutalta az összeget. Az ügyészek szerint azonban a pénz jelentős részét a rendező saját céljaira fordította: luxusautókat, drága bútorokat vásárolt, és kockázatos kriptovaluta-befektetésekbe kezdett belőle. A sorozat végül nem valósult meg.

Rinsch karrierjét már korábban is beárnyékolták a problémás produkciók. Legismertebb munkája, a 2013-as 47 Ronin forgatása során a költségvetés jelentősen megemelkedett, a stúdió többször is újraforgatásokat rendelt el, a bemutatót pedig elhalasztották. A több mint 175 millió dollárból készült film végül a 2010-es évek egyik legnagyobb hollywoodi bukásaként vonult be a filmtörténetbe.

A rendezőt végül 2025 márciusában vették őrizetbe, az esküdtszék pedig 2025 decemberében mondta ki bűnösnek csalás, pénzmosás és illegális pénzügyi tranzakciók vádjában.

Reeves az elmúlt hónapokban sokat tartózkodott Magyarországon, egy filmforgatás miatt Budapestre költözött, ahol a stábtagok szerint rendkívül közvetlen volt mindenkivel. Személyiségét sokak szerint azok a tragédiák formálták, amelyeket élete során átélt. Zenei karrierje is érinti a fővárost: Dogstar nevű zenekarával 2026. július 18-án az Akvárium Klubban ad koncertet.

Via The Independent


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A 70 éves stand-upos, aki leszbinek adta ki magát, hogy megszerezzen egy ruhát – A Hacks: A pénz beszélre az 5. és egyben utolsó évada teszi fel a koronát
Aki utoljára nevet… Korunk egyik legviccesebb sorozata előtt legördül a függöny, de még előtte 10 elképesztő epizód vár ránk. Kritika.


A korábbi évadok kapcsán már több ízben is dicshimnuszokat zengtünk az egyik legjobb és legviccesebb jelenlegi vígjátéksorozata, a Hacks: A pénz beszél kapcsán, amelyekből természetesen az sem maradhatott ki, hogy ki is az a Jean Smart és Hannah Einbinder, hogy összesen hány Emmy- és Golden-díjat kapott a közös sorijuk (eddig egyébként az előbbiből tizenkettőt, az utóbbiból ötöt), és hogy miért teszünk magunknak nagyon jót azzal, ha leülünk az HBO Max elé, és kizárva a külvilágot, egy röpke időre megfeledkezve a hétköznapok taposómalmáról, végignézzük az összes részt.

Ezúttal tehát inkább az új évadra koncentrálunk, amely szám szerint az ötödik, nem mellesleg pedig a rajongók legnagyobb bánatára egyben az utolsó is. Bizony, itt a vége, fuss el véle! Az alkotók, Paul W. Downs és a felesége, Lucia Aniello elmondásuk szerint már régóta tudták, hogyan fog végződni a Hacks, annyira, hogy a finálé már az eredeti tervüknek is része volt, vagyis már akkor is, amikor ők ketten és Jen Statsky hét évvel ezelőtt házaltak a sorozat ötletével.

A végével tehát tisztában voltak, abban viszont, hogy ez az 5. évadban fog megvalósulni, még az új szezon forgatása közben sem voltak biztosak, ez még akkor is vita tárgyát képezte.

Felmerült például az is, hogy mi lenne, ha egy kétrészes évadot csinálnának, vagyis lepörög nyolc epizód, majd egy kis szünet után a nézők kapnak még nyolcat. Végül azonban úgy döntöttek, ez nem lenne túl ideális, ezért egy szimpa, tízrészes évaddal zárták le Deborah és Ava sztoriját.

Amiben az új epizódok nagyban különböznek az előzőektől, az egyértelműen a két főhősnő, a híres, hetvenes stand-upos és a jóval fiatalabb vezető írója kapcsolata. Az eddigi évadoknak ugyanis elengedhetetlen eleme, sőt mi több, talán a szíve-lelke, sava-borsa volt az ő folytonos cívódásuk.

Egyszer jóban voltak, máskor fasírtban, egyszer próbáltak kicseszni a másikkal, máskor kiálltak egymásért, de hogy tartósabb ideig jóban maradjanak, és végre bevallják maguknak, amúgy eléggé szeretik és tisztelik egymást, arra nem került sor… Egészen a 4. évad 9. epizódjáig.

Abban történt meg a sorsdöntő fordulat, amely szerint Deborah inkább lemondott élete álmáról, amit hatalmas nehézségek árán ért el, vagyis az esti talkshow házigazdaposztjáról, amikor megtudja, hogy Avát el akarják távolítani a műsorból. Végre teljes mellszélességgel kiállt mellette, s ez óriási hatással volt a köztük lévő dinamikákra.

Épp ezért a köztük lévő torzsalkodások utálóinak jó hír, hogy a záróévad nem erről szól, Deborah és Ava itt most kitartanak egymás mellett, és a legnagyobb egyetértésben munkálkodnak a közös és egyedi céljaikért egyaránt: nevezetesen, hogy Deborah – akit szerződésszegés miatt jó időre eltiltottak a nyilvános szerepléstől, szóval, ha csak egy poént is elsüt nyilvánosan, megy a dutyiba – még egyszer, talán utoljára egy nagyszabású eseményen megmutassa, miért ő a legnagyobb komika, illetve, hogy Ava el tudja adni egy nagy tévécsatornának egy sorozatötletét, s ezzel íróként a csúcsra, vagy legalábbis annak közelébe jusson.

Az első ötlet Deborah középső ujjának metaforikus felmutatására az őt elhallgattatni próbálók felé az EGOT klubba való felvétel, vagyis hogy megszerezze az Emmy-, a Grammy, az Oscar- és a Tony-díjakat, ám erről viszonylag hamar letesz,

így inkább az a megvalósíthatóbbnak tűnő, ám szintén nem könnyű ötlete támad, hogy egy telt házas előadáson felejthetetlen műsort ad elő a legnagyobbak színpadán, vagyis a New York-i Madison Square Gardenben.

Az idevezető kalandjaik során Deborah románcba bonyolódik egy nála több mint 40 évvel fiatalabb popsztárral; majd a múlt árnyai is előbukkannak az elhunyt férjével anno közösen készített szitkomjuk jubileuma kapcsán; a kissé kattant lányával, DJ-vel (Kaitlin Olson) celebpárosként részt vesznek egy ismert tévés realityversenyen; a volt asszisztensével, Marcussal (Carl Clemons-Hopkins) megszereznek maguknak egy régi, patinás Las Vegas-i kaszinót; Avával egy hétvégére leszbikus párnak adják ki magukat, hogy megkaparintsanak egy legendás fellépőruhát az előadásra; illetve Deborah még egy magasba emelt üvegkockába is bezáratja magát egy ismert vegasi mágus show-ja (pontosabban a saját show-ja népszerűsítése) miatt.

Szóval most sem vagyunk viccesebbnél viccesebb jelenetek híján, s bár az érzelmi magot ezúttal nem a Deborah és Ava közti nagy revelációk adják, azért így is akad bőven megható momentum, hiszen számos más csodás karaktert is mozgat ez a sorozat, így több szálon is megkapjuk a kívánt könnyfaktort.

Nagy kár, hogy vége, az viszont örömteli, hogy legalább eddig tartott. És ne feledjük, sokkal jobb lezárni egy sorozatot a csúcson, akkor, amikor még színvonalas, mint megnézni a tizedik, tizenötödik, huszadik szezont, és azt kívánni, bárcsak vége lenne már, hiszen már régen nem azt kapjuk, amiért anno megszerettük. A Hacks: A pénz beszél alkotói nem követték el ezt a hibát, ők tudták, hogy ennyi volt bennük, ennyit szerettek volna elmesélni, s így könnyebb bekerülni a halhatatlanok közé is. Mivel ott a helyük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
2024 egyik legjobb tini-krimisorozata folytatódik a Netflixen: Visszatért a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz
Valami nagyon nem stimmel egy tökéletes angol kisvárosban. True-crime podcast, eltűnt tanúk és egy újabb sötét titok: Pip és csapata visszatért, a nyomozás pedig veszélyesebb, mint valaha. Kritika.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 30.



A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz netflixes sorozat első évada pontosan azt nyújtotta, amit egy könnyed, mégis okosan felépített tinikrimitől várhatunk. Nem akart többnek látszani annál, ami: egy remek ritmusú, fordulatos „baby’s first whodunnitnak”, amely ügyesen vegyítette a fiatalos hangulatot a klasszikus nyomozós történetmeséléssel.

Talán emiatt is működött ennyire jól. Volt benne valami frissesség, valami szerethetően naiv lelkesedés, mintha az Eufória neonfényes fiatalos világába csöppent volna egy Agatha Christie-szerű rejtély.

Meglepő módon ez a kombináció szinte végig hibátlanul működött az első évadban. Ügyes zeneválasztás, remek vágás, jó színészválasztás és bumm, az első évad nézette magát.

Az egyik legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy mennyire biztos kézzel vezette a nézőt. Feszes történetvezetés, a fordulatokat kellően ügyesen adagolták, a félrevezetések pedig pont annyira működtek, hogy a néző végig játékban maradjon. Emellett a kisvárosi környezet is rengeteget hozzáadott az atmoszférához: mindenki ismer mindenkit, az összes család rejteget valamit, és a látszólag idilli közeg alatt folyamatosan ott lappangott a feszültség.

A karakterek szerethetőek voltak, a színészek pedig meglepően erős alakításokat hoztak.

Emma Myers különösen kellemes meglepetésként hatott Pip szerepében. A Wednesdayből megismert hiperaktív, ultraharsány szerepét ügyesen levetkőzte. Még a brit akcentusát is könnyen elhittem, pedig amerikai színésznőről beszélünk.

A második évad viszont már eleve nehezebb helyzetből indul. Tipikus példája annak, amikor egy sikeres első könyv után kötelezővé válik a folytatás. Ez önmagában még nem probléma, hiszen rengeteg sorozat tudott már magasabb szintre lépni a második évadával. A kérdés inkább az, hogy van-e még mondanivaló, és tud-e új rétegeket hozzáadni a történethez. A nyitány alapján úgy tűnhet igen. A sokkoló cold open rögtön berántja a nézőt, majd a történet visszaugrik két héttel korábbra, amikor a kisváros még mindig az első szezonos Andie Bell-ügy következményeivel küzd.

Pip eközben a gyilkosságról podcastet készít, amelyben le akarja zárni az egész ügyet, és valamiféle feloldozást szeretne hozni a közösség életébe.

Ez egyszerre érdekes és kissé problematikus alapfelvetés. A modern true crime kultúra nyilvánvaló inspirációként lebeg a háttérben, és a sorozat próbál reflektálni arra, hogyan válik egy tragédia szórakoztató tartalommá. Csakhogy az új ügyben időnként nehéz komolyan venni azt, hogy Pip gyakorlatilag élőben osztja meg a nyomozását a hallgatóival. Egy ponton már szinte komikus, hogy a potenciális tettes is ugyanúgy követheti az eseményeket, mint bárki más. Ebben az ötletben lenne kreatív lehetőség, de a sorozat csak részben használja ki.

Jó érzés újra látni a régi szereplőgárdát, mert az első évad egyik legjobb eleme éppen a karakterek közötti dinamika volt. Pip és társai továbbra is tökéletesek együtt a képernyőn, még akkor is, ha néha már túlságosan hibátlannak érződnek. Van egy jelenet például a golfpályán, ami szinte tökéletesen összefoglalja a sorozat problémáját: a főszereplők mindig okosak, erkölcsösek, mindig a helyes döntést akarják meghozni. Emiatt néha nehéz valódi emberként tekinteni rájuk és nem egy mindent tudó Poirotra, vagy Miss Marple-re.

Ennél is nagyobb gond, hogy a forgatókönyv időnként mesterségesen butítja le a karaktereket azért, hogy működjön a cselekmény.

Bizonyos döntések egyszerűen logikátlanok, és csak azért történnek meg, hogy újabb konfliktus vagy veszélyhelyzet alakulhasson ki. Ez különösen a harmadik felvonásban válik zavaróvá, ahol a nagy drámai összeomlás már inkább frusztráló, mint feszült. A szereplők viselkedése több ponton teljesen irracionális, mintha a forgatókönyv hirtelen elfelejtené, hogyan építette fel őket korábban. Pedig addig a sorozat egész ügyesen működteti a klasszikus nyomozós formulát: Pip újra szimatolni kezd, ezúttal egy eltűnt szemtanú után, aki az első évad következményében tanúskodik és a történet szépen, lineárisan bontja ki az eseményeket.

A nagy rejtély önmagában nem rossz, sőt, vannak kifejezetten erős momentumai. A probléma inkább az, hogy a végső csavar egyszerre érződik kiszámíthatónak és hirtelennek. A sorozat próbál meglepni, de közben nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a lezárás valóban organikusan következzen a korábbi eseményekből. Emiatt a finálé nem üt akkorát, mint kellene. Az előző évad egyértelműen erősebb ezen a téren. Ám amiben zseniális továbbra is az a vágás. Ennyire kreatív vágást régen láttam Netflix sorozatnál.

A második szezon összességében ugyanabba a csapdába sétál bele, mint sok más hasonló folytatás.

Egyszerűen nem tud kilépni az első évad árnyékából, hiába tűnhet elsőre pozitívnak minden, de az új seprű nem seper annyira jól. Mindenből kapunk még egy kicsit: még több titkot, még több drámát, még nagyobb téteket, csak éppen az a frissesség hiányzik, ami az első részeket igazán különlegessé tette. Ettől függetlenül Poppy Cogan készítő tudta hogyan nyúljon Holly Jackson könyvsorozatához úgy, hogy megmaradjon az eredeti hangulata. Továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, könnyen fogyasztható krimisorozat. Nem váltja meg a műfajt, és nem is lesz belőle generációs klasszikus, de egy közös esti nyomozgatásra tökéletes választás. Természetesen úgy hagyják abba, hogy bőséggel lehet folytatni. Sőt bedobnak egy nagy kérdőjelet a végére. Egy biztos, már most több zenét lementettem a Spotify listámba, amik a sorozat folyamán elhangzottak, pont úgy ahogy az első évad esetében is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk